Talán A hét pszichopata és a Si-cu (Seven Psychopaths) nem azt nyújtja, amit feltétlen látni szeretnénk, de mégis mit vár az ember egy keményvonalas fekete komédiától? Martin McDonagh Oscar-díjas filmrendező, a kortárs színház egyik legkiemelkedőbb európai szerzője úgy készítette el a filmet, hogy abban meglegyen az egyensúly a vérontás és a történet haladása között. Na de azért túlzásba ne essünk, nem kell nagyon mélyen kaparászni azért, hogy rájöjjünk, van benne némi önkényeskedés, s áttekintve az egész filmet, néhol maradnak kérdőjelek.
McDonagh semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy a történetben az egyik szereplőn keresztül is jelen legye. A főhős, Marty és a McDonagh közötti párhuzam szembeötlő: a Marty a Martin név becézett alakja, és a Colin Farrell által alakított főszereplő is szintén író, szintén ír származású és a problémák elől az alkoholban talál menekülési lehetőséget. Marty, Martin alteregója is filmforgatókönyvet ír: A hét pszichopata címmel (ez a film eredeti címe is). A történet innen veszi kezdetét, az ír srác barátja, Billy egy feltörekvő, középszerű színész, és nem mellesleg kutya tolvaj, aki azzal egészíti ki a fizetését, hogy szabadidejében kutyákat lop, majd idős társával, Hansszal jó pénzért visszajuttatja őket a gazdájához. S amikor ellopják a kiszámíthatatlan maffiavezér, Charlie kutyusát, beüt a teljes összeomlás. Vér folyik mindenhonnan, fegyverek, hullák mindenütt és a hét fickó őrületei az abszurditás határain egyensúlyoznak, amelyet még a mester, Tarantino is megirigyelne helyenként.
Kétség nem fér hozzá, hogy Martin McDonagh nem az a fajta ember, aki ne izgulna, ne kételkedne saját magában. Ha az ember nyakába hirtelen igazán nagy felelősség zúdul az Erőszakik (In Bruges) sikere után, hogy a következő filmjének is legalább olyan nagyszerűnek és szórakoztatónak kell lennie, természetes, hogy van mitől tartania. Éppen ezért úgy gondolom, hogy fricskát mutatva Hollywoodnak, Martin barátunk összedobott egy olyan filmet, aminek forgatókönyvével látszólag nem sokat ügyködött. És ha ez volt a cél, akkor sikerült: a látszat tényleg olyan, mintha maga a forgatókönyvíró is elveszett volna a történet forgatagában…hiszen hét szálon fut a történet, de az összes pszichopata nem áll kapcsolatban egymással, némelyik jelenléte teljesen indokolatlan, s egyáltalán nem arányosan vannak kidolgozva a karakterek. Aki megnézi a filmet, tudni fogja, hogy miért mondom, a nők alighogy képviseltetik magukat a filmben. Abbie Cornish, Gabourey Sidibe és Olga Kurylenko jelenléte felejthető, ellentétben a három férfi főszereplővel.
A Martyt, Billyt és Hansot alakító Farrell, Sam Rockwell és az Oscar-díjas Christopher Walken triója jó választás volt, érdekes karakterek! Mickey Rourke is szerepelt volna a filmben, de érthető okokból elment a kedve, amikor a rendező lebalfaszozta. Amúgy is, összeegyeztethetetlen lett volna a forgatás, mert a filmsztár éppen egy másik filmen dolgozott ebben az időben. Végül Woody Harrelson kapta a neki szánt szerepet, a rendező benne meglátta az összes szükséges drámai elemet és komikus vénát. A Grammy-díjas Tom Waits kulténekes csak újabb név a színes palettán, aki emlékezetessé teszi a szereplőgárdát. Például ennél a reszelős hangú, whiskytől bűzlő legendánál jobb pszichopata talán csak Ozzy Osborne lett volna.
Szó mi szó, Martin McDonagh nagyon defektes fickó. A filmjében szereplő színészek egytől egyig mind profik. A történet széttagolt, s egy ponttól már fárasztó is, akárcsak a Sam Rockwell Billyje. De amúgy nevettető, gúnyolódó, okos és látszólag mégis sületlen. Mindenesetre érdemes megnézni, de figyelem! Kiszámíthatatlan az első percétől kezdve az utolsóig. A hét pszichopata és a Si-cu éppenséggel az a film lehet, ami után jobb nem gondolkozni. Vagy talán a sok utalás benne mégis arra sarkall minket, hogy törjük a fejünket?
Mészáros Márton
A hét pszichopata és a Si-cu (Seven Psychopaths) plakátja
Mészáros Márton blogja 
Hozzászólás