Mészáros Márton blogja

Az alapkoncepció, egy elvtelen átlagember felemelkedése önmagában még nem garancia a sikerre, azonban az Éjjeli féreg (Nightcrawler) annyira tömény és aktuális, hogy minden szempontból profi mutatványnak számít. Kritika.

Az ezidáig csupán forgatókönyvíróként ismert Dan Gilroy ötvenöt évesen döntött úgy, hogy a filmszakma berkeinek alapos ismerőjeként, hat elkészült film forgatókönyvírójaként saját maga rendezi legújabb munkáját. A film címszereplője egy valóban gátlástalan, opportunista hajlamú fiatalember, Louis Bloom, aki a film kezdőjelenetében éppen egy kerítést próbál átvágni az éjjeli Los Angeles egyik külvárosi telepén. A műveletet azonban nem tudja végrehajtani, mert felbukkan a telep biztonsági őre. Louis negédes mosollyal és szemrebbenés nélküli hazugsággal leplezi bűncselekményét, majd leütve az őrt, immáron kezén annak Rolex órájával távozik a tett helyszínéről. Mintha mi sem történt volna: lazán és nyugodtan. Sőt a hab a tortán az, amikor mindezek után még pofátlanul elhadar egy betanult önfényező dumát egy cégvezetőnek arról, hogy miért ő a legalkalmasabb jelentkező a munkára. Kisstílű tolvajra persze sehol nincs igény.

A főszereplőt alakító, korábban már Oscar-díjra jelölt és vélhetőleg ezért az alakításért is felterjesztett Jake Gyllenhaal arcizmai még csak meg sem rezdülnek. Akárcsak egy gép, úgy köpi a süket dumát. Közben a hideg futkos az ember hátán, mert végtelenül udvarias és eszelősen mosolyog. Szóval, valami nem százas ezzel az emberrel, annyi bizonyos. A történet előrehaladtával kiderül, hogy Bloom tipikus szociopata karakter: rossz szociális helyzetben él, nem igazán tudott beilleszkedni a társadalomba; felsőoktatási tanulmányokat nem folytatott, így állandó munkája sincsen. Egy éjjeli kalandja során rájön, a megélhetését leginkább azzal tudná biztosítani, ha venne egy olcsó kézi kamerát, éjjelente az autójában ücsörögne a rendőrségi rádiót csavargatva és a megfelelő eseményekre a médiamunkásokat megelőzve érne ki. Terve rögvest beválik, amikor Los Angeles legkisebb televíziós csatornája spontán megveszi az általa készített minőségi felvételt egy durva balesetről. Innentől kezdve egyenes út vezet a mocsokba: a mindent a nézőért elv alapján a híradó a leggusztustalanabb, legvéresebb és legmegrázóbb eseményekről vár videófelvételeket. Lou pedig természetesen mindent megtesz azért, hogy kiemelkedhessen a társadalom legaljáról.

Ahogy a történet hömpölyög a maga középlassú medrében, úgy emelkedik a nyugtalanság szintje, hiszen tudjuk, egy ilyen érzelemmentes, maga előtt csak az elérni kívánt célt látó személy egyszer túl messzire fog elmenni. Hátborzongató az, ahogyan az éjszakai Los Angeles kietlensége Lou Bloom lelki világának metaforájaként jelenik meg, az elhagyatott utcák, a sötétség és a komorság rendkívül nagy kifejező erővel bír. A nagy világváros villogó felhőkarcolói azonban végig a háttérben maradnak, éppúgy, mint a tévé stúdióját sem ismerjük meg a hírszobánál behatóbban – apró utalások a főszereplő és a társadalom között tátongó szakadékra nézve. Az egész film az “amerikai álomról” beszél, azonban annak kifordított értelmezéséről, amely lehetetlen helyzetek elé állítja a modern hősöket. Éppen emiatt a torzság már-már követelmény Bloom életében, különben hiábavaló lenne minden próbálkozása. Belső eldeformálódásának ékes példája a hatásos zárójelenet, amelynek során a főhős még a legkisebb kételyt is eloszlatja arról, hogy emberi érzéseknek és a morál ismeretének birtokában lenne.

A címszereplő szegényes érintkezését a külvilággal csupán a szegény, tanulatlan fiatal munkatársa (a közelkeleti beütésű Riz Ahmed) és a televízió hírigazgatója (a kortalan Rene Russo, aki mellesleg a rendező felesége) biztosítja, azonban mindkettőt “feláldozza” saját előrejutásának oltárán. Bloom viszont ilyen ember, őt csak egyetlen dolog érdekel, bár végérvényesen saját mocskából sem tud kiemelkedni – így csupán félig minősül sikertörténetnek ez a karrierdráma. Ha valamiért emlékezni fogunk a filmre, az kétségkívül a húsba vágóan aktuális üzenete az amerikai álomról és annak hajszolásáról, a munkamániáról, az embert elgépiesítő világról, valamint Jake Gyllenhaal tetőtől-talpig felépített színészi játéka. A fiatal színész közel tíz kilót fogyott a szerepre, de még a járása és begörbedt háta is éppolyan fontos momentum Bloom személyiségében, mint apró reakciói.

Az Éjjeli féreg nagyon jó fim, de a zseniális címkét vétek lenne ráaggatni. Jake Gyllenhaal erőteljes játéka és a történetvezetés mesteri fokon művelésével viszont szembeállítható az ütős aláfestő zene hiánya, valamint a néhol túlnyújtottra sikerült jelenetek. Azok tudják igazán értékelni a filmet, akik felismerik a pszichológiai mélységet.

Mészáros Márton

Az Éjjeli féreg angol nyelvű plakátja

Érintőlegesen istenek, királyok és halandók harca Ridley Scott legújabb filmje, azonban a bibliai történet jószerivel csak a látványparádéról és a testvérharc moralitásáról szól. Szerettük, meg nem is az Exodus: Istenek és királyok című filmet. Kritika.

Még az egészen fiatal korosztályok számára is pozitív jelentéstartalommal bíró név Ridley Scott, aki az 1970-es évektől kultikussá vált filmek hegyeit alkotta meg. A hetvenes évei közepét taposó filmes bátyja, a kevésbé sikeres rendező, Tony Scott váratlan öngyilkossága után kezdte el a mai kor igényeinek megfelelően, új értelmezést keresve filmre álmodni a kereszténység egyik legismertebb alakjának, Mózesnek a történetét. Filmünk azonban nem kíván a Képes Biblia útjára lépni, ott kezdődik a történet, hogy Krisztus előtt ezervalahányszáz évvel a fényes Egyiptomi Birodalomban, a fáraó memphisi palotájában szemtanúivá leszünk egy mindennapos jelenetnek, amelynek az uralkodó, trónörököse, Ramszesz és nevelt, ám annál jobban szeretett fia, Mózes a kulcsszereplője. Aprólékos részletek, korhű arcok, sajátos atmoszféra. Azt mondják, ha az ember el akar adni valamit, akkor már az alku elején meg kell győznie a vevőt, hogy annak lelkesedéséből tőkét kovácsolhasson. Ridley Scott tapasztalt öregróka – tudja a szakma minden csínját-bínját, az első fél órában a hajdanvolt birodalom úgy elevenedik meg 3D-ben, ahogyan azt minden iskolás fiú látni kívánja, a precízen felépített csatajelenet pedig még a hozzám hasonlatos, akciójelenetekért nem különösebben rajongó nézők szemében is felcsillantja az elismerés szikráját. Ez (is) Ridley Scott, az értékes témákat választó, grandiózus terveiről híres, látványban is éppoly erős rendező.

Valami azonban sántít, de bűn lenne ítéletet mondani a film felette már ilyen korán. Azonban az Exodus: Istenek és királyok is könnyen belecsúszik abba a nem kívánt közhelyimádatba, amely a műfaj néhány kategóriával lentebbi filmjeit jellemezi: játszi könnyedséggel rugaszkodik el a valóságtól a fantasztikum küszöbére még jóval a Szentírás által említett csodák előtt, kínosan bő lére eresztett párbeszédekkel nyúzza a nézőt, a történelmi hihetőség pedig több helyütt megkérdőjelezhető. Ha még ma is értetlenül állunk az egykor volt egyiptomi kultúra több pontja előtt, nehezen hiszem el, hogy Ridley Scott filmjében látottak sok hasonlóságot mutatnak azzal, ami megfelel a valóságnak. A történelmi korrektség mellett hiányt érzek a párbeszédek megírása terén is, az Adam Cooper, Bill Collage, Jeffrey Caine és Steven Zaillianés által jegyzett forgatókönyv dialógusaiból hiányzik a valódi drámai töltet. Talán egyedül akkor éreztem igazán helyénvalónak a szöveget és a reakciót is, amikor az egyiptomi hercegként nevelkedett Mózes a zsidó csoport bölcs öregjétől megtudja igazi származását. Először foggal-körömmel tiltakozik ellene, „ha nem hallgatsz, akkor megkeserülöd” kezdetű strófák gurguláznak ki a szája öblén, végül elhagyva az épületet, ahol szembesült eltitkolt múltjával, a sötét sikátorban hirtelen felindulásból megöl két katonát. Hasonló drámai töltetet éreztem főszereplőnk „lebukásának” körülményei között is, amelynek következményeként Mózest a sivatagba száműzik.

Az igazi kalandnak itt kellene kezdődnie, de a film előbb végigköveti bolyongását, mígnem csapzottan, sűrű bozontos szakállal megérkezik egy kecskepásztorok lakta faluba. Itt szerelembe esik Cippórával, gyermekük születik, egy vihar pedig felkergeti Mózest a nagy hegy tetejére, ahol az iszapos sár maga alá temeti. A későbbi próféta sártrutymóból kilátszó feje eredeti megközelítés, éppúgy mint az Úr hangjának gyermektestet adni, habár a körülbelül tízéves kisfiú képében megjelenő Isten erősen reneszánsz vonásokat hordoz magán. Számomra kétségkívül rokonszenves megoldás volt emberként beállítani Mózest, aki valódinak látja-érzékeli a kisfiút, aki az isteni kinyilatkozásokkal látja el. Mivel rajta kívül más nem látja a gyermeket, kifigyelik a vele történő párbeszéd közben, de a leskelődő csak azt látja, hogy a tébolyodott férfi a levegővel folytat heves vitát. A sorssal való szembeszegülés és a meg nem értettség miatt a filmbéli Mózes némi hasonlóságot mutat Babits Mihály Jónásával a Jónás könyve című elbeszélő költeményéből. E lehetőség ellenére az Oscar-díjas Christian Bale összességében tisztességes, de semmi újdonsággal nem kecsegtető alakítása mégis sokáig egysíkú marad, a várt jellemfejlődés helyett csupán arcszőrzete megy át fejlődésen.

A film többi szereplője némi túlzással csak asszisztál Mózesnek. Testvére, a fáraó alatt meghúzódó Joel Edgerton lelkiismeretesen építette fel a szerepet, de semmivel sem ad többet az 1950-es, 60’-as évek divatos hollywoodi történelmi filmjeiben látottaktól, díszletalakításából hiányzik a valódi mélység. Például, amikor magának bizonygatja, hogy az Isten ő, nem más, már érezzük azt a színt, ami árnyaltabbá tehette volna játékát ahhoz, hogy tökéletes legyen az isteni szférába emelő uralkodóként. A mellékszereplők táborát olyan színészek teszik érdekessé, mint Sigourney Weaver, Ben Kingsley és John Turturro, akik néhány jelenetre korlátozott karakterszerepekben tűnnek fel. A valódi tér ebben a filmben nem a színészeké, hanem a számítógépes technika adta áldásé, amely képes még nagyobb drámát generálni annál is, amelyet a legkiválóbb színész repertoárjában előhúzhat. Magával ragadó látni ezt a letűnt civilizációt, a csapásokat a maguk szörnyűségében átélni, de a több százezres zsidó nép kivonulása és a vad hajsza Mózes és hívei után legalább annyira látványgazdag, mint a Vörös-tenger „szétválasztása.” Tudatosan idézőjeles szétválasztása, mert a film nagy érdeme, hogy nem hívőként, nem antiklerikálisként, hanem ésszerű válaszokat kereső ember hangján meséli el azt az évezredes történetet, amelyet mindenki ismer. Ez pedig már egyértelműen az alkotók érdeme.

Mészáros Márton

Exodus: Istenek és királyok

Az éremnek két oldala van. Az elsőfilmes Ned Benson amerikai filmrendező ebből a tézisből kiindulva vesézte ki egy szerelem végét. Egy hónappal korábban már megismertük a nő szemszögét, most az Egy szerelem története: a férfi (The Disappearance of Eleanor Rigby: Him) című filmpár mutatkozott be. Kritika.

A két film ugyanazt a problémát járja körül, történetesen azt, ahogyan a padlóról újra talpra áll a gyermekét elvesztő Eleanor és Conor. Míg az előző film a film létrejöttét a forgatókönyvvázlattól az utolsó forgatási napig elősegítő Jessica Chastain amerikai színésznő jutalomjátéka volt, addig a férfi szemszögéből készült filmpár azt mutatja meg, hogyan képes a harmincas éveit taposó férj betölteni a tragédia után a tátongó űrt. Lényeges különbség, hogy míg a női filmpár az angol eredetiben címszereplő Eleanor Rigby öngyilkosságával indul, addig a férfi történetének nyomon követése egy vidám csínytevéssel ad alaphangot az elkövetkezendő másfél óra túlnyomóan szomorkás hangulatának.

Soha nem gondoltam volna, hogy úgy fogom érezni, nem a Jessica Chastain főszereplésével készült produkció, hanem a férjét játszó James McAvoy fémjelezte film az értékesebb. Pedig, ezúttal így gondolom, még akkor is, ha történetesen Chastain volt az a színésznő, aki javasolta rendezőbarátjának, hogy két perspektívából kerüljön bemutatásra a párkapcsolati kudarc. Természetesen a két film nincs egyenes arányosságban egymással, a női szempont dominánsabb, mint a most megismert férfilátásmód. Valahol lehet ezt tudatossággal magyarázni, elvégre a filmek Eleanor Rigby eltűnéséről szólnak, ha szöveghűen fordítjuk a címet, mindenki más csak asszisztál a nagy drámához, amely arra készteti a nőt, hogy ne csak férjével, hanem teljes korábbi életével leszámoljon.

Az ambiciózus független filmes próbálkozás szépségét éppen az adja, hogy a férfi és a nő is másként dolgozza fel a történetet. Szép, ahogyan ugyanazokat az emlékeket újra átéljük, persze valahol mindig eltérnek a férfi visszaemlékezései a nőétől, sőt kapunk olyan be-bevillanó jeleneteket is, amelyeket eddig még egyáltalán nem ismertünk. Conor ebben az értelmezésben közel sem az, mint ahogyan Eleanor látja. Ez a megállapítás fordítva is igaz.

James McAvoy kellemes játéka mellett az öregedő, filozofálgató apját alakító Ciarán Hinds tölti be azt a szerepet a mellékszereplők közül, amelyet az előző filmben például Viola Davis jelentett a nő mellett. Az összes többi mellékszereplő – ez esetben Isabelle Huppert is – sem képez komoly tényezőt, de elősegítik a film különös kis atmoszférájának megigézését. Valahol azért érezzük, hogy McAvoy karaktere kevésbé temetkezik gyermeke elvesztésének fájdalmába, döglődő éttermének ügyes-bajos dolgaiban lel menedékre. Sajnos az erős indítás és a színészi kvalitások mind zsákutcába vezetnek, ugyanis Ned Benson rendező kezei közül a film egy bizonyos pontján kifolyik az esszencia, anélkül pedig csak egy szimplán jó marad az Egy szerelem története: a férfi is. Filmtörténelmi jelentőségét csupán a merész vállalkozás adja.

Az első rész végén Eleanor és Conor New York sötét utcáit rótták. Most a férfi lohol a kietlen éjben, asszonya pedig rendületlenül, messziről követi őt. Így a befejezés allegorikussá válik, a szerelmétől szabadulni képtelen férfi soha nem tudja maga mögött hagyni korábbi életét, feleségét, emlékeit. Az esély viszont meg van rá, hogy valamelyik kereszteződésbe egymásba botoljanak.

Mészáros Márton

Az egy szerelem története: a férfi című film plakátja

Az utóbbi tíz év leforgása során észrevétlenül igazi kultrendezővé vált az angol-amerikai Christopher Nolan. Filmjeinek hatását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a hozzám hasonló szuperhősfilmekkel távolságot tartó mozilátogató is örömét leli az általa rendezett Batman-trilógiában. Akárcsak a denevérember történetét feldolgozó filmeket követő Eredet (Inception), úgy legújabb filmje, a Csillagok között (Interstellar) is grandiózusabb vállalkozás minden korábbinál. Kritika.

A filmben szereplő sztárszínészek megúszták annyival, hogy titoktartási szerződést írtak alá, így a történetről nem kellett mesélniük. Azonban nekünk, újságíróknak legalább annyit el kell árulnunk, hogy egy űrdrámáról lévén szó a film a sci-fi műfajt erősíti. A történet szerint a közeli jövőben járunk, amikor még kevés érzékelhető változás van a Földön, leszámítva azt, hogy a természet megelégelvén az emberiség pusztítását, alaposan visszaüt a bolygó lakosságának, illetve azt a technikai előrelépést, amelynek segítségével a kombájnok maguktól elvégzik a feladatot, ha beprogramozzuk őket, és intelligens robotok segítik az embereket a komolyabb feladatokban. Rendkívüli és megrázó élmény látni a film első felében azt az antiutópiát, amelyet Nolan elénk tár egy olyan világról, ahol nyomorúságosak az életkörülmények, ahol nem mérnökökre, hanem tűzoltókra van szükség, ahol tagadják a 69-’es Holdra szállást, és ahol kiváltság a továbbtanulás, amelyről pusztán egy odavetett értékelés alapján döntenek. Főszereplőnk, az egykori asztronauta Conor most gazdálkodó, és néhai felesége joviális apjával és két gyermekével lakik. S mivel a Föld lakhatatlanná válik, gyermekei pedig minden valószínűséggel az utolsó nemzedéke az emberi fajnak, ész érveit és érzelmeit latba vetve enged a NASA unszolásának és csatlakozik ahhoz az űrexpedícióhoz, amelynek feladata az emberiség számára otthonként szolgálható új bolygó megtalálása.

A Csillagok között tipikus karakterközpontú film. Az egész rendkívül jól felépített sztori Conor köré fonódik, az ő személyes drámája elevenedik meg abban az önmarcangoló vívódásban, amely során döntenie kell, hogy gyermekeit hátrahagyva, a bizonytalanba távozzon, majd később szintén szerettei köré épül a választási lehetőség. A film nagyszerűsége éppen a történetben és az abban rejlő érdekességekben, csavarokban rejlik. Ezentúl, ha az ember valaha látogatást kívánna tenni egy fekete lyukba, vagy éppen az ötödik dimenzió varázslatos felfoghatatlanságába, mostantól Christopher Nolan úrhoz kell fordulnia szakszerű tanácsért. A filmet rendezőként és testvérével, Jonathan Nolannal közösen forgatókönyvíróként is jegyző alkotó filmje tele van titokzatos jelekkel, misztériummal, az elővetített sorsfordító drámával, amelynek lépteit percről-percre egyre közelebbinek érezzük. A forgatókönyvről megoszlik a véleményem: elsőként a témát, a történet adta lehetőségek tökéletes kijátszását tudnám kiemelni, de a mérleg másik serpenyőjében közel ilyen nagy súllyal bírna az elnagyoltság, amely hiányos logikai pontokat eredményez a cselekményben. Nyilvánvalóan az ember nem olyan apróságokat néz egy ilyen nagyon jó film esetében, mint azt, hogyan fest belülről az űrhajó és mennyire hihető ekképpen ez a jövőbeli ábrázolás, vagy azt, hogy látszólag nem sok külszíni fejlődést értek el a NASA-nál az űrutazás terén. Természetesen mindezek mellett a történet, amely valahol belecsúszik a giccsbe, de könnyen kilábal belőle, maximálisan élvezhető. A legőszintébb tisztelettel szól még azokhoz is, akik nem preferálják a sci-fi megosztónak vélt műfaját, kétségkívül őket is leköti a három órás játékidő. Elvégre önmagában olyan lebilincselő, hogy az ember még a popcorn-t is leteszi a kezéből, hogy semmi ne vonja el a figyelmét.

Két ponton szabályosan meghatódtam, s férfikönnyek buckáztak végig az orcámon. A drámai történet meglehetősen borús, ám annál szebb, hiszen középpontjában a szeretet áll. A híres Dylan Thomas-vers, az angol nyelvterületen még nagyobb kultusznak örvendő Csöndben ne lépj az éjszakába át például hibátlanul illeszkedik a filmbe. Maga az űr, amelynek aláfestő zenéit a tucatnyi Oscar-díjjal elismert Hans Zimmer alkotta, pedig félelmetesen szép és végtelen – a tavalyi ősz-tél nagy sikere, a Gravitáció egyenesen elhalványul mellette vizuális szempontból is. Ennek a koránt sem hibátlan, bár minden apró hiányossága ellenére is eget rengetően jó filmnek a nagyszerűségét valahol a tökéletes szereplőgárda alkotja: a megözvegyült apa Matthew McConaughey, aki három férfi és egy robot mellett többek között egy női asztronautával, Anne Hathaway-jel osztja meg az űrhajót. Az Oscar-díjas színésznő édesapjának karakterét Sir Michael Caine alakítja, a világ összes létező elismerésével díjazott színészlegenda hatodik alkalommal vállalt szerepet Nolan-filmben. Conor nevű főhősünk földi életének szereplői közül fiának felnőtt énjét Casey Affleck alakítja, John Lithgow és Topher Grace viszont már kevésbé jelentős szerepet tölt be dramaturgiai szempontból. A mű nagy lehetősége Murph, a főhős kislánya, akit gyermekként, felnőtt nőként és haldokló öregasszonyként is látunk. Tízéves karakterét az aranyos Mackenzie Foy játssza, felnőttként Jessica Chastain brillírozik, míg a halálos ágyon a felismerhetetlenre sminkelt Ellen Burstyn Oscar-díjas amerikai színésznő kelti életre.

Azáltal, hogy asztronautáink egy olyan bolygón landolnak, ahol hatvan perc hét földi évnek felel meg, illetve az oda-visszaút nehézségei miatt, egészen új történetmesélési szál nyílik. Persze a tipikus antihőst jól hozó Matt Damon karaktere okoz némi nem várt izgalmat, akárcsak önmagában a progresszív-regresszív elbeszélésmód. Lezárva a szógyarapítást, a nagyra törő Csillagok között című sci-fi-dráma nem csak az elvetemült Nolan-őrülteknek nyújt maradéktalan élményt, hanem mindazoknak, akik szeretik a jó filmeket. Ennyire még soha nem jártunk távol a Földtől. Ennyire még soha nem értettük, mi az ember. S ezáltal a csillagok között felfedeztük azt is, hogy mi is tulajdonvalójában az élet, és azt, amiről Madách így beszélteti az Urat: „Küzdj, és bízva bízzál!”

Mészáros Márton

A Csillagok között (Interstellar) című film plakátja

Egy időközben befutott színésznő és egy elsőfilmes rendező szerelemprojektje az Egy szerelem története (The Disappearance of Eleanor Rigby) című filmdráma, amelynek három verziója közül kettő kerül hazai mozi forgalmazásba. Először a nő szemszögéből lehetünk tanúi egy kapcsolat végének. Kritika.

Közel tíz évvel ezelőtt találkozott először egy Jessica Chastain nevű fiatal, még ismeretlen színésznő a Juilliardról és egy Ned Benson nevű filmrendező, aki kisjátékfilmjeivel vált ismertté a New York-i művészvilág kevésbé felkapott köreiben. Mindkét fiatal művész „ragyogó tehetségnek” tartotta a másikat, figyelemmel követték egymás karrierjének alakulását. Egy alkalommal Benson megmutatta a színésznőnek azt a filmforgatókönyv vázlatot, amelyet egy kapcsolati drámáról írt. Már ekkor tudták, hogy egyszer elkészítik a filmet, azonban mindaddig várni kellett, míg a színésznő be nem futott és producerként is támogatni tudta a filmet. A végleges forgatókönyv is közös munka, Jessica Chastain javasolta a rendezőnek, hogy ne csak a férj nézőpontjából meséljék el a drámát, hanem női szemszögből is. Ebből az évekig tartó munkából született meg az Egy szerelem története, amely két részből áll, az egyik rész a nő, a másik a férfi alcímet viseli, de az egybegyúrt változat is bemutatásra kerül számtalan országban.

Már önmagában, filmtörténelmi szempontból is kifejezetten érdekes vállalkozás ez a film. Az Egy szerelem története: a nő a borúsabb és sötétebb képi világú, ezzel is érzékeltetve a nő érzelmeit, miután gyermekük meghalt. A tragédia után dönt úgy az angol eredetiben címszereplő Eleanor Rigby, hogy végső kétségbeesésében végérvényesen kitörli magát szerettei életéből, először férjét hagyja el, aztán családjával is megszakít minden kapcsolatot. Ha valakinek ismerősen cseng az Eleanor Rigby név, semmi oka nincs csodálkozni, ugyanis a Beatles McCarty és Lennon által írt Eleanor Rigby című 1966-os szerzeménye a világ egyik legismertebb dala. Természetesen a popkulturális utalás nem véletlen, a magányos emberekről szóló melankolikus dalban Eleanor egy magányba fásult asszony, aki a templomban hal meg, és akinek temetésén csak a pap van jelen. Érzelmeit tekintve a film Eleanorja tökéletesen megegyezik a dalban szereplő hölggyel, azzal a kivétellel, hogy a mi „El”-lünk nem hal meg, csupán megpróbál a film elején öngyilkosságot elkövetni; egy manhattani hídról a Hudson-folyóba veti magát. Ahogyan azt már megtanultuk, egy nő életében minden sorsfordító eseményt – legyen szó komolyabb kapcsolatok kudarcba fulladásáról, halálozásról, bármiféle tragédiáról – frizuraváltás követ, így Eleanor hazakerülve a sikertelen öngyilkosság után levágja szép vörös haját és megpróbál új életet kezdeni.

Hiába az erős kezdés, a film nagyon hamar kifullad és rájövünk, hogy a történetfejlesztésre nem igazán ügyeltek, csupán a nézőpontok bemutatására. Ennek ellenére érdemes nézni azt, ahogyan Rigby megbarátkozik jelenlegi életével, miközben nyilvánvaló okok miatt előző életével sem tud elszámolni. Idővel feltűnik a férfi is, akit a skót James McAvoy alakít kedves bájjal. Habár a színész az utolsó pillanatban csatlakozott a szereplőgárdához, a két harmincas művész között annyira jól működik a kémia, hogy el sem tudjuk képzelni, miért nem ő lett volna a nő párja az eredeti elképzelés szerint is. Jessica Chastain alakítása szokás szerint jó a hideg és kiszámíthatatlan nőként, aki minden a filmben, csak nem boldog. Mégis annyira a középpontba állították a karakterét, hogy másfél órán keresztül sok nézni a szenvelgését, valószínűleg a sok heves érzelmi kitörés, sírás és az énközpontú figura önzősége miatt. A nő szülei, a hóbortos pszichológus apa William Hurt alakításában és a közhelyektől hemzsegő jellemvonásokkal felöltöztetett francia anya az elmaradhatatlan vaskos akcentussal és a mindig kezében lévő borospohárral a francia filmek ex-királynője, Isabelle Hupert játékában, éppúgy csak asszisztál a drámához, mint mindenki más. Mert ez a film Eleanor Rigby filmje. Övé a gyász. Övé a dráma.

Az egy szerelem története esetében a költői megfogalmazás miatt valahol a francia filmekkel, illetve Woody Allen alkotásaival vonható párhuzam. Azonban önmagában, független New York-i elsőfilmként is szép darabról beszélünk, még akkor is ha ez a melankolikus történet elbírt volna még némi fejlesztést. A határozottan stílusos pozitív befejezés okot ad arra, hogy a magyar mozikba egy hónappal később érkező filmpárt is megtekintsük!

Mészáros Márton

Az egy szerelem története (The Disappearance of Eleanor Rigby) című film plakátja

Ritkán készül olyan hollywoodi film, amely ne vetné el a sulykot valami olyasmivel, ami tökéletesen hazavágja a filmélményt. A Robert Downey Jr. és Robert Duvall kettősére építő A bíró (The Judge) egyszerre tud érdekfeszítő, humoros és megható lenni. Kritika.

Kifejezetten sokoldalú színész Robert Downey Jr., azonban az utóbbi időszakban meglehetősen egysíkúan választott szerepet. A hozzám hasonlóak számára, akik nem tudnak mit kezdeni a képregény-adaptációkkal, meglehetősen kevés lehetőség volt a jóképű színészt értékelhető produkcióban látni, ugyanis a szuperhős szerep mellett még bevállalta a jónak még nagy füllentéssel sem nevezhető Terhes társaság című kínos komédiát is. Hosszú évek várakozása után, most végre valóban nem csak a pénztárcájára hallgatva választott szerepet, ugyanis David Dobkin A bíró című emberközpontú – szégyenkezésre okot nem adó – drámájában szabályosan lubickol a szerepben.

Az alaptörténet szerint karaktere, Hank Palmer egy kimagaslóan sikeres és ebből kifolyólag öntelt ügyvéd, aki édesanyja halála után kénytelen hazautazni abba a kisvárosba, amelyben felnőtt. Ez a látogatás pedig egyet jelent azzal is, hogy öreg és házsártos apjával, a helyi bíróval találkozzon. Azonban kettejük között közel sem felhőtlen a viszony, így a találkozás nem marad súrlódásoktól mentes. Ebből a remek dramaturgiai alapszálból kiindulva követjük figyelemmel a fiú és az apa harcát, majd egy végzetes incidensnek köszönhetően jellemfejlődését, amely egyáltalán nem viszi el a filmet a giccs nyújtotta hívogató lehetőségek felé. Persze hatásos kifakadások, érzéki szónoklatok vannak a filmben, de nyílt egymásra borulástól, könnyben úszó szemektől és dörgedelmes hangon elzengett morális üzenettovábbítástól megkímélték a nézőt. (Leginkább a tornádó-jelenet során érződik a stílusosan széllel szembeni harc azért, hogy ezt a pozitívumot megőrizzék.)

A film két és fél órája során dübörög az élet: a cserbenhagyásos gázolás vádjával gyanúsított öreg Palmer incidensén keresztül szemlélve az eseményeket nem csupán egy bírósági tárgyalás elevenedik meg szemünk előtt, hanem figyelemmel követhetjük a büszkeségére (“szellemi örökségére”) lelkiismeretesen adó 42 éven át szolgáló bíró visszafogott belső harcát, az apa-fia ellentét fokozatos feloldását, illetve azt, ahogyan ennek folyamán a két főszereplő jellembeli változásokon esik át. A szép dicséret ellenére, a világért sem próbáljuk elhitetni, hogy A bíró nem egy cukormázba burkolt hollywoodi mese a családról, hiszen a film sem szégyelli ezt. Mi több, ilyen formában még elfogadható és mondhatni szinte teljességgel élvezhető, a bírálandó részek felett pedig könnyen felülemelkedik a néző, hiszen a dinamikus történet mellett két nagyszerű színész, Robert Downey Jr. és az Oscar-díjas Robert Duvall tisztességes játéka kárpótol. Előbbinek lassan minden rezdülését, gesztusát és megnyilvánulását ismerjük és szeretjük, elvégre valamilyen szinten mindig azt a képet mutatja filmvásznon, ami legjobban áll neki: vagyis ő az a jóképű, humoros, laza és kicsit kekec jampi, akibe mindenki belehabarodik. Talán még az övénél is nagyobb érdem a 83 éves Robert Duvall bátorsága, aki öregember lévén elvállalta ezt a komoly szerepet, amelyet szikáran megrázó őszinteséggel játszott el. Mindazt, amit a filmvásznon látunk, a Schindler listája című klasszikust is mesterien fényképező Janusz Kaminski lengyel operatőr aprólékos munkájának köszönhetjük.

Tulajdonképpen csak az nem világos, hogy David Dobkin rendező mit keres a produkcióban, ugyanis eddigi életművében még egy értékes(ebb) alkotásra sem leltünk. Viszont az ütős sztori, amelyet a Clint Eastwood színészi hattyúdalának számító Gran Torino című drámát jegyző Nick Schenk és A király beszéde című filmért Oscar-díjat nyert David Seidler írt, vagy a kivételesen jó színészek jelenléte (ugyanis a szintén Oscar-díjas Billy Bob Thornton és az Oscar-jelölt Vera Farmiga is a szereplőgárda része), vagy valami egészen más sarkallta arra, hogy teljes erőbedobással az alkotómunkának feszülve dolgozzon. Az eredmény pedig önmagáért beszél: egy átlagosnak számító családi melodráma, amely magába olvasztja a legjobb tulajdonságait a vígjátékoknak, a drámáknak és a nyomozós-bírósági krimiknek.

Mészáros Márton

A bíró (The Judge) című film plakátja