Reklámok

Archive for the ‘Filmkritika’ Category

Moziajánló – Éjjeli féreg

2014. december 30.

Az alapkoncepció, egy elvtelen átlagember felemelkedése önmagában még nem garancia a sikerre, azonban az Éjjeli féreg (Nightcrawler) annyira tömény és aktuális, hogy minden szempontból profi mutatványnak számít. Kritika.

Az ezidáig csupán forgatókönyvíróként ismert Dan Gilroy ötvenöt évesen döntött úgy, hogy a filmszakma berkeinek alapos ismerőjeként, hat elkészült film forgatókönyvírójaként saját maga rendezi legújabb munkáját. A film címszereplője egy valóban gátlástalan, opportunista hajlamú fiatalember, Louis Bloom, aki a film kezdőjelenetében éppen egy kerítést próbál átvágni az éjjeli Los Angeles egyik külvárosi telepén. A műveletet azonban nem tudja végrehajtani, mert felbukkan a telep biztonsági őre. Louis negédes mosollyal és szemrebbenés nélküli hazugsággal leplezi bűncselekményét, majd leütve az őrt, immáron kezén annak Rolex órájával távozik a tett helyszínéről. Mintha mi sem történt volna: lazán és nyugodtan. Sőt a hab a tortán az, amikor mindezek után még pofátlanul elhadar egy betanult önfényező dumát egy cégvezetőnek arról, hogy miért ő a legalkalmasabb jelentkező a munkára. Kisstílű tolvajra persze sehol nincs igény.

A főszereplőt alakító, korábban már Oscar-díjra jelölt és vélhetőleg ezért az alakításért is felterjesztett Jake Gyllenhaal arcizmai még csak meg sem rezdülnek. Akárcsak egy gép, úgy köpi a süket dumát. Közben a hideg futkos az ember hátán, mert végtelenül udvarias és eszelősen mosolyog. Szóval, valami nem százas ezzel az emberrel, annyi bizonyos. A történet előrehaladtával kiderül, hogy Bloom tipikus szociopata karakter: rossz szociális helyzetben él, nem igazán tudott beilleszkedni a társadalomba; felsőoktatási tanulmányokat nem folytatott, így állandó munkája sincsen. Egy éjjeli kalandja során rájön, a megélhetését leginkább azzal tudná biztosítani, ha venne egy olcsó kézi kamerát, éjjelente az autójában ücsörögne a rendőrségi rádiót csavargatva és a megfelelő eseményekre a médiamunkásokat megelőzve érne ki. Terve rögvest beválik, amikor Los Angeles legkisebb televíziós csatornája spontán megveszi az általa készített minőségi felvételt egy durva balesetről. Innentől kezdve egyenes út vezet a mocsokba: a mindent a nézőért elv alapján a híradó a leggusztustalanabb, legvéresebb és legmegrázóbb eseményekről vár videófelvételeket. Lou pedig természetesen mindent megtesz azért, hogy kiemelkedhessen a társadalom legaljáról.

Ahogy a történet hömpölyög a maga középlassú medrében, úgy emelkedik a nyugtalanság szintje, hiszen tudjuk, egy ilyen érzelemmentes, maga előtt csak az elérni kívánt célt látó személy egyszer túl messzire fog elmenni. Hátborzongató az, ahogyan az éjszakai Los Angeles kietlensége Lou Bloom lelki világának metaforájaként jelenik meg, az elhagyatott utcák, a sötétség és a komorság rendkívül nagy kifejező erővel bír. A nagy világváros villogó felhőkarcolói azonban végig a háttérben maradnak, éppúgy, mint a tévé stúdióját sem ismerjük meg a hírszobánál behatóbban – apró utalások a főszereplő és a társadalom között tátongó szakadékra nézve. Az egész film az “amerikai álomról” beszél, azonban annak kifordított értelmezéséről, amely lehetetlen helyzetek elé állítja a modern hősöket. Éppen emiatt a torzság már-már követelmény Bloom életében, különben hiábavaló lenne minden próbálkozása. Belső eldeformálódásának ékes példája a hatásos zárójelenet, amelynek során a főhős még a legkisebb kételyt is eloszlatja arról, hogy emberi érzéseknek és a morál ismeretének birtokában lenne.

A címszereplő szegényes érintkezését a külvilággal csupán a szegény, tanulatlan fiatal munkatársa (a közelkeleti beütésű Riz Ahmed) és a televízió hírigazgatója (a kortalan Rene Russo, aki mellesleg a rendező felesége) biztosítja, azonban mindkettőt “feláldozza” saját előrejutásának oltárán. Bloom viszont ilyen ember, őt csak egyetlen dolog érdekel, bár végérvényesen saját mocskából sem tud kiemelkedni – így csupán félig minősül sikertörténetnek ez a karrierdráma. Ha valamiért emlékezni fogunk a filmre, az kétségkívül a húsba vágóan aktuális üzenete az amerikai álomról és annak hajszolásáról, a munkamániáról, az embert elgépiesítő világról, valamint Jake Gyllenhaal tetőtől-talpig felépített színészi játéka. A fiatal színész közel tíz kilót fogyott a szerepre, de még a járása és begörbedt háta is éppolyan fontos momentum Bloom személyiségében, mint apró reakciói.

Az Éjjeli féreg nagyon jó fim, de a zseniális címkét vétek lenne ráaggatni. Jake Gyllenhaal erőteljes játéka és a történetvezetés mesteri fokon művelésével viszont szembeállítható az ütős aláfestő zene hiánya, valamint a néhol túlnyújtottra sikerült jelenetek. Azok tudják igazán értékelni a filmet, akik felismerik a pszichológiai mélységet.

Mészáros Márton

Éjjeli féreg

Az Éjjeli féreg angol nyelvű plakátja

Reklámok

Moziajánló – Eszeveszett mesék

2014. december 27.

A nevetés az egyik legnagyobb adomány. Éppen ezért nagyon meg kell becsülni azt a filmet, amely képes előcsalni belőlünk a felszabadultságot úgy, hogy nem ízléstelen és ezerszer elismételt gegekkel operál. Argentína Oscar-esélyes filmje, az Eszeveszett mesék (Relatos Salvajes/Wild Tales) olyan filmélményt garantál, amiért az embernek el kell mennie a moziba.

Damian Szifron fiatal argentin filmrendező többek között Pedro Almodóvar és öccse, Agustín produceri támogatását élvezve készítette el az Eszeveszett mesék című szkeccsfilmet, amely öt történetet mesél el. Némi viszolygás foghatja el a nézőt, ha szembe találkozik egy olyan egészestés filmmel, amelyet több rövidfilm alkot. A magyar közönség különösen összerezdülhet a szkeccsfilm hallatán, ha eszébe ötlik a Couch Surf című film a magyar filmgyártás kevésbé jól sikerült alkotásaiból. Az Eszeveszett mesék viszont nem ad okot aggodalomra, kifejezetten jó és virgonc filmről lévén szó. Kiválóan követi az almodóvári hagyományokat, az összes vígjátéki köntösbe palástolt történet eszelősen komikus melodráma valójában. S ezek mindegyike a legelemibb emberi tényezőből, a nézetkülönbségből fakad. A konfliktus viszont olyan abszurd és merész szituációkat képes teremteni, amelyre még a legvadabb álmában sem gondolna senki.

Ez a film igazi felforgató alkotás a szó nemes értelmében. Erre már az első, nagy műgonddal megkomponált jelenetnél rájöttünk: a Pasternak című fejezet főhőse egy férfi, akiről mit sem tudunk. Egy csinos modell gépre száll a repülőtéren, a fedélzeten pedig az átellenben üllő férfiról kiderül, hogy közös ismerősük egy bizonyos Gabriel Pasternak. Aztán váratlanul feláll az előttük helyet foglaló asszony, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, beköpi, hogy ő is ismeri a szóban forgó fickót. Aztán szép sorjában mindenkiről kiderül, hogy ismeri Pasternakot. A bonyodalom a tetőfokára hág, a poén lelövése nélkül elegendő annyit megjegyezni: ilyen mérhetetlen energia és jó ízű nevetés ritkán csap fel egy átlagosnak ígérkező helyzetből.

Ezek a kis történetek mindegyike valami groteszk történetet mesél el. Egy elhagyatott kis vendéglőbe betér egy alvilági férfi, akiről kiderül, hogy a pincérnő életének megkeserítője. Mit tegyen ezzel a felfuvalkodott gonosztevővel az egykori áldozat? Tegyen patkánymérget az étkébe, ahogyan a szakácsnő javasolta? Egy másik jelenetben egy gazdag úri fiú sokkos állapotban érkezik haza a villába, miután halálra gázolt egy várandós asszonyt a főváros utcáján, majd szemrebbenés nélkül elhagyta a gyilkosság helyszínét. Az édesapja megvesztegetést forral, megkéri a kertészt, hogy némi kenőpénzért vallja azt, hogy ő ült a fia helyett a volán mögött. Figyelemmel kísérhetjük egy mérnök balszerencsés napját is, amikor annyi viszontagságot kell kiállnia, amennyi másnak egy évre jut. A tetőpont pedig kétségkívül az autós jelenet, amikor egy elhagyatott országúti szakaszon két autós találkozik egymással. A kölcsönös beszólásokból pedig végül olyan finálé kerekedik, amin betegre neveti magát a néző. Az összes történet mozgatórugója a bosszú, amely jól bevált filmes alapanyag. Az elégtételi szándékot ötletes képi megoldásokkal és helyén való narrációval megspékelni, szinte maga a tökéletesség. A tíz-harminc perces jelenetek remekül illeszkednek egymáshoz, pedig tartalmi kapcsolat nincs közöttük.

A befejező rész, a Míg a halál el nem választ egy zsidó esküvőn játszódik, ahol az ifjú ara megtudja, hogy férje a legcsinosabb nővel csalta meg. A bepipult nő bosszúja minden korábbi jelenetnél ütősebb végkifejletet produkál, amely már-már bohózatba hajlik. Az Erica Rivas által játszott menyasszony lenyűgöző karakter, haragja már az abszurditást túllépő magasságokba csap át, éppúgy, mint a “Bombaszaki”, Ricardo Darín. A film értékéből talán egyedül csak az von le némit, hogy nem egy egységes, egészestés produkciót, hanem több kisebb filmet látunk – bár becsületükre legyen szólva, ezek mindegyike jól kibontott cselekménnyel rendelkezik, nem érzünk hiányosságot. Javier Julia képei szépen illeszkednek a változatos történetekhez, az Oscar-díjas Gustavo Santaolalla zenéje pedig fülbemászó.

Az Eszeveszett mesék összes kisfilmje teljes szívvel vállalja önmagát. Képes arra a bravúrra, hogy nagyon is drámai történeteket meséljen el, mégis úgy tegye azt, hogy a nézőből a lehető legnagyobb röhögést varázsolja elő. Abszurd az összes történet, mégis mindegyik főszereplőjével képesek vagyunk azonosulni. Sodró lendületű, eredeti és zsigereiben is humoros film – csúcshatást eredményez!

Mészáros Márton

Eszeveszett mesék című argentin film plakátja

Eszeveszett mesék című argentin film plakátja

Moziajánló – Exodus: Istenek és királyok

2014. december 15.

Érintőlegesen istenek, királyok és halandók harca Ridley Scott legújabb filmje, azonban a bibliai történet jószerivel csak a látványparádéról és a testvérharc moralitásáról szól. Szerettük, meg nem is az Exodus: Istenek és királyok című filmet. Kritika.

Még az egészen fiatal korosztályok számára is pozitív jelentéstartalommal bíró név Ridley Scott, aki az 1970-es évektől kultikussá vált filmek hegyeit alkotta meg. A hetvenes évei közepét taposó filmes bátyja, a kevésbé sikeres rendező, Tony Scott váratlan öngyilkossága után kezdte el a mai kor igényeinek megfelelően, új értelmezést keresve filmre álmodni a kereszténység egyik legismertebb alakjának, Mózesnek a történetét. Filmünk azonban nem kíván a Képes Biblia útjára lépni, ott kezdődik a történet, hogy Krisztus előtt ezervalahányszáz évvel a fényes Egyiptomi Birodalomban, a fáraó memphisi palotájában szemtanúivá leszünk egy mindennapos jelenetnek, amelynek az uralkodó, trónörököse, Ramszesz és nevelt, ám annál jobban szeretett fia, Mózes a kulcsszereplője. Aprólékos részletek, korhű arcok, sajátos atmoszféra. Azt mondják, ha az ember el akar adni valamit, akkor már az alku elején meg kell győznie a vevőt, hogy annak lelkesedéséből tőkét kovácsolhasson. Ridley Scott tapasztalt öregróka – tudja a szakma minden csínját-bínját, az első fél órában a hajdanvolt birodalom úgy elevenedik meg 3D-ben, ahogyan azt minden iskolás fiú látni kívánja, a precízen felépített csatajelenet pedig még a hozzám hasonlatos, akciójelenetekért nem különösebben rajongó nézők szemében is felcsillantja az elismerés szikráját. Ez (is) Ridley Scott, az értékes témákat választó, grandiózus terveiről híres, látványban is éppoly erős rendező.

Valami azonban sántít, de bűn lenne ítéletet mondani a film felette már ilyen korán. Azonban az Exodus: Istenek és királyok is könnyen belecsúszik abba a nem kívánt közhelyimádatba, amely a műfaj néhány kategóriával lentebbi filmjeit jellemezi: játszi könnyedséggel rugaszkodik el a valóságtól a fantasztikum küszöbére még jóval a Szentírás által említett csodák előtt, kínosan bő lére eresztett párbeszédekkel nyúzza a nézőt, a történelmi hihetőség pedig több helyütt megkérdőjelezhető. Ha még ma is értetlenül állunk az egykor volt egyiptomi kultúra több pontja előtt, nehezen hiszem el, hogy Ridley Scott filmjében látottak sok hasonlóságot mutatnak azzal, ami megfelel a valóságnak. A történelmi korrektség mellett hiányt érzek a párbeszédek megírása terén is, az Adam Cooper, Bill Collage, Jeffrey Caine és Steven Zaillianés által jegyzett forgatókönyv dialógusaiból hiányzik a valódi drámai töltet. Talán egyedül akkor éreztem igazán helyénvalónak a szöveget és a reakciót is, amikor az egyiptomi hercegként nevelkedett Mózes a zsidó csoport bölcs öregjétől megtudja igazi származását. Először foggal-körömmel tiltakozik ellene, „ha nem hallgatsz, akkor megkeserülöd” kezdetű strófák gurguláznak ki a szája öblén, végül elhagyva az épületet, ahol szembesült eltitkolt múltjával, a sötét sikátorban hirtelen felindulásból megöl két katonát. Hasonló drámai töltetet éreztem főszereplőnk „lebukásának” körülményei között is, amelynek következményeként Mózest a sivatagba száműzik.

Az igazi kalandnak itt kellene kezdődnie, de a film előbb végigköveti bolyongását, mígnem csapzottan, sűrű bozontos szakállal megérkezik egy kecskepásztorok lakta faluba. Itt szerelembe esik Cippórával, gyermekük születik, egy vihar pedig felkergeti Mózest a nagy hegy tetejére, ahol az iszapos sár maga alá temeti. A későbbi próféta sártrutymóból kilátszó feje eredeti megközelítés, éppúgy mint az Úr hangjának gyermektestet adni, habár a körülbelül tízéves kisfiú képében megjelenő Isten erősen reneszánsz vonásokat hordoz magán. Számomra kétségkívül rokonszenves megoldás volt emberként beállítani Mózest, aki valódinak látja-érzékeli a kisfiút, aki az isteni kinyilatkozásokkal látja el. Mivel rajta kívül más nem látja a gyermeket, kifigyelik a vele történő párbeszéd közben, de a leskelődő csak azt látja, hogy a tébolyodott férfi a levegővel folytat heves vitát. A sorssal való szembeszegülés és a meg nem értettség miatt a filmbéli Mózes némi hasonlóságot mutat Babits Mihály Jónásával a Jónás könyve című elbeszélő költeményéből. E lehetőség ellenére az Oscar-díjas Christian Bale összességében tisztességes, de semmi újdonsággal nem kecsegtető alakítása mégis sokáig egysíkú marad, a várt jellemfejlődés helyett csupán arcszőrzete megy át fejlődésen.

A film többi szereplője némi túlzással csak asszisztál Mózesnek. Testvére, a fáraó alatt meghúzódó Joel Edgerton lelkiismeretesen építette fel a szerepet, de semmivel sem ad többet az 1950-es, 60’-as évek divatos hollywoodi történelmi filmjeiben látottaktól, díszletalakításából hiányzik a valódi mélység. Például, amikor magának bizonygatja, hogy az Isten ő, nem más, már érezzük azt a színt, ami árnyaltabbá tehette volna játékát ahhoz, hogy tökéletes legyen az isteni szférába emelő uralkodóként. A mellékszereplők táborát olyan színészek teszik érdekessé, mint Sigourney Weaver, Ben Kingsley és John Turturro, akik néhány jelenetre korlátozott karakterszerepekben tűnnek fel. A valódi tér ebben a filmben nem a színészeké, hanem a számítógépes technika adta áldásé, amely képes még nagyobb drámát generálni annál is, amelyet a legkiválóbb színész repertoárjában előhúzhat. Magával ragadó látni ezt a letűnt civilizációt, a csapásokat a maguk szörnyűségében átélni, de a több százezres zsidó nép kivonulása és a vad hajsza Mózes és hívei után legalább annyira látványgazdag, mint a Vörös-tenger „szétválasztása.” Tudatosan idézőjeles szétválasztása, mert a film nagy érdeme, hogy nem hívőként, nem antiklerikálisként, hanem ésszerű válaszokat kereső ember hangján meséli el azt az évezredes történetet, amelyet mindenki ismer. Ez pedig már egyértelműen az alkotók érdeme.

Mészáros Márton

Exodus: Istenek és királyok

Exodus: Istenek és királyok

Mozi ajánló – Swing

2014. december 8.

Mi, magyarok ritkán érezzük fontosnak a filmmusical műfajának ápolását. Azonban, amikor végre valahára megvalósul egy-egy próbálkozás, tisztességes filmet mutathatunk fel. Fazekas Csaba második rendezésének, a Swing című alkotásnak nem kell reszketve várnia a jövő évi Oscar-jelölések bejelentését, de a nézők szívébe könnyen belopja magát. Kritika.

Fazekas Csaba filmje, a Swing hiánypótoló alkotás, hiszen a Fenyő Miklósról szóló Made in Hungaria című musical 2009-es bemutatója óta egyetlen zenés/táncos magyar filmet sem tudnék megnevezni. Most viszont egy igényes közönségfilm áll elénk, amely büszkeségtől dagadó mellel lobogtathatja meg családfáját, amelyen sok más filmalkotás mellett feltűnik a 90’-es évek sikerfilmje, az Elvált nők klubja, és a Cher és Christina Aquilera főszereplésével készült Díva is. A történet középpontjában itt is magányos, a sors által egymáshoz sodort nők állnak: egyikük Kovács Kati, de nem a befutott és egy ország által a szívébe zárt énekesnő, hanem szintén éneklésből élő névrokona. A fővárosba felkerülve az éppen családi balhé közepette távozó fiatal óvónő csatlakozik hozzá, aztán a hatvanas éveit taposó énektanár, aki éppen rajtaütött férje titkos légyottján. Ez a három egymástól látszólag különböző nő, akit csak a zene szeretete köt össze, egy esős éjszakán a pesti Astoria szálloda kávézójában találkozik egymással. Amikor az idős swing-királynő kis híján összeesik a színpadon, ők hárman ugranak be a helyére.

A szentimentalizmus és meghökkentő között mozgó siker hatására az egykori sztár, Emmi úgy dönt: átengedi nekik a rivaldafényt. Hirtelen ötlettől vezérelve szárnyai alá veszi a három nőt és együttest alapít velük. Törőcsik Mari szép, apró gesztusokból és pillantásokból felépített alakításában ismerjük meg az egykor körülrajongott, elbűvölő dívát, aki mostanra csupán magányos, bárban éneklő betegeskedő csillag. Azonban, ha ő nem lenne, nem karolná fel a három főszereplőnőt, a történet zsákutcába futna. Természetesen ezzel együtt is néhol bicegő lábakon áll a Swing, ugyanis a történet valamelyest eltörpül a színészi játékok és a részletgazdag jelmez és díszlet mögött. Hiszen, szinte előre sejteni lehet, hogy az egyik énekesnőt egyedülálló édesanyaként gyermeke gátolja a fényes jövő elérésben, a legfiatalabb pedig a dolgok rendje és módja szerint beleszeret egy jóképű fickóba. Az alapszituáció magával hordozza a három nő eltávolodását is, amely oly sok együttes esetében vált különválási okká. Mégis mindezen kiszámíthatóság ellenére élvezettel nézzük, ahogy első közös fellépésük után balatoni turnéra indulnak a nyáron – kalandokkal, női vitákkal, veszekedésekkel és kibontakozó szerelmekkel együtt. Garas Dániel képi világa még szebbé teszi ezt a szokatlan utazást.

Ónodi Eszter a formáció legnagyobb zenei múlttal rendelkező tagját játssza, aki igencsak érzékelteti felsőbbségét társaival szemben. Mellette Csákányi Eszter brillírozik szokás szerint, neki köszönhetjük az egyik legütősebb produkciót is (bár az The Andrews Sisters-dalok is jól szólnak), amelyet férjének ad elő, majd kiveti magát a szálloda sokadik emeletének ablakából. A már több színházi és filmes szerepben helytálló Törőcsik Franciska ezúttal egy félszeg, visszahúzódó lány, aki állítólag olyan a színpadon, mint egy élettelen bábu. A film befejezése a logika elvét követve visszafogott örömujjongás lenne, de ehelyett csak szépen mosolygunk azon, hogy milyen szépen elvarrtak minden szálat. Katarzisról viszont szó sincs. Elismerő biccentést érdemel Törőcsik Franciska karakterének jellemfejlődése is, de az általa előadott For Once In My Life című sláger elől legendás névrokona, Törőcsik Mari viszi el a pálmát. Az idős színésznő, aki már hosszú ideje rutinból játszik, csodálatos átéléssel adja elő búcsúszámát abba az Őrült nők ketrecének nyugodt szívvel otthont adható lokálban, amelyet a Kulka János által játszott transzvesztita üzemeltet. A látványos színpadi show végére maga az énekesnő is köddé válik, így még érzékletesebbé téve távozását.

A Swing egy korrekt, de közel sem feddhetetlen film, ami elsősorban nőkről és nőknek szól. Hogy mi az, amiről igazán szól? Arról, hogy az álmokat nem elengedni, hanem grabancuknál fogva megragadni kell, meg finom humorról, kapcsolatokról és helytállásról. Néhol értetlenül pislogunk, mert a film maradéktalanul nem tudott felülkerekedni a magyar filmek buktatóin, mégis érezzük, a mozivászon előtt eltöltött két óra összességében szórakoztató volt. Persze, Magyarországon mindenki könnyen talál kritizálni valót, de a Swing biztosan bevonz néhány tízezer embert a mozikba. Optimista és pesszimista nézőket egyaránt.

Mészáros Márton

A Swing című magyar film plakátja

A Swing című magyar film plakátja

Moziajánló – Egy szerelem története: a férfi

2014. december 7.

Az éremnek két oldala van. Az elsőfilmes Ned Benson amerikai filmrendező ebből a tézisből kiindulva vesézte ki egy szerelem végét. Egy hónappal korábban már megismertük a nő szemszögét, most az Egy szerelem története: a férfi (The Disappearance of Eleanor Rigby: Him) című filmpár mutatkozott be. Kritika.

A két film ugyanazt a problémát járja körül, történetesen azt, ahogyan a padlóról újra talpra áll a gyermekét elvesztő Eleanor és Conor. Míg az előző film a film létrejöttét a forgatókönyvvázlattól az utolsó forgatási napig elősegítő Jessica Chastain amerikai színésznő jutalomjátéka volt, addig a férfi szemszögéből készült filmpár azt mutatja meg, hogyan képes a harmincas éveit taposó férj betölteni a tragédia után a tátongó űrt. Lényeges különbség, hogy míg a női filmpár az angol eredetiben címszereplő Eleanor Rigby öngyilkosságával indul, addig a férfi történetének nyomon követése egy vidám csínytevéssel ad alaphangot az elkövetkezendő másfél óra túlnyomóan szomorkás hangulatának.

Soha nem gondoltam volna, hogy úgy fogom érezni, nem a Jessica Chastain főszereplésével készült produkció, hanem a férjét játszó James McAvoy fémjelezte film az értékesebb. Pedig, ezúttal így gondolom, még akkor is, ha történetesen Chastain volt az a színésznő, aki javasolta rendezőbarátjának, hogy két perspektívából kerüljön bemutatásra a párkapcsolati kudarc. Természetesen a két film nincs egyenes arányosságban egymással, a női szempont dominánsabb, mint a most megismert férfilátásmód. Valahol lehet ezt tudatossággal magyarázni, elvégre a filmek Eleanor Rigby eltűnéséről szólnak, ha szöveghűen fordítjuk a címet, mindenki más csak asszisztál a nagy drámához, amely arra készteti a nőt, hogy ne csak férjével, hanem teljes korábbi életével leszámoljon.

Az ambiciózus független filmes próbálkozás szépségét éppen az adja, hogy a férfi és a nő is másként dolgozza fel a történetet. Szép, ahogyan ugyanazokat az emlékeket újra átéljük, persze valahol mindig eltérnek a férfi visszaemlékezései a nőétől, sőt kapunk olyan be-bevillanó jeleneteket is, amelyeket eddig még egyáltalán nem ismertünk. Conor ebben az értelmezésben közel sem az, mint ahogyan Eleanor látja. Ez a megállapítás fordítva is igaz.

James McAvoy kellemes játéka mellett az öregedő, filozofálgató apját alakító Ciarán Hinds tölti be azt a szerepet a mellékszereplők közül, amelyet az előző filmben például Viola Davis jelentett a nő mellett. Az összes többi mellékszereplő – ez esetben Isabelle Huppert is – sem képez komoly tényezőt, de elősegítik a film különös kis atmoszférájának megigézését. Valahol azért érezzük, hogy McAvoy karaktere kevésbé temetkezik gyermeke elvesztésének fájdalmába, döglődő éttermének ügyes-bajos dolgaiban lel menedékre. Sajnos az erős indítás és a színészi kvalitások mind zsákutcába vezetnek, ugyanis Ned Benson rendező kezei közül a film egy bizonyos pontján kifolyik az esszencia, anélkül pedig csak egy szimplán jó marad az Egy szerelem története: a férfi is. Filmtörténelmi jelentőségét csupán a merész vállalkozás adja.

Az első rész végén Eleanor és Conor New York sötét utcáit rótták. Most a férfi lohol a kietlen éjben, asszonya pedig rendületlenül, messziről követi őt. Így a befejezés allegorikussá válik, a szerelmétől szabadulni képtelen férfi soha nem tudja maga mögött hagyni korábbi életét, feleségét, emlékeit. Az esély viszont meg van rá, hogy valamelyik kereszteződésbe egymásba botoljanak.

Mészáros Márton

Az egy szerelem története: a férfi című film plakátja

Az egy szerelem története: a férfi című film plakátja

Moziajánló – Csillagok között

2014. november 8.

Az utóbbi tíz év leforgása során észrevétlenül igazi kultrendezővé vált az angol-amerikai Christopher Nolan. Filmjeinek hatását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a hozzám hasonló szuperhősfilmekkel távolságot tartó mozilátogató is örömét leli az általa rendezett Batman-trilógiában. Akárcsak a denevérember történetét feldolgozó filmeket követő Eredet (Inception), úgy legújabb filmje, a Csillagok között (Interstellar) is grandiózusabb vállalkozás minden korábbinál. Kritika.

A filmben szereplő sztárszínészek megúszták annyival, hogy titoktartási szerződést írtak alá, így a történetről nem kellett mesélniük. Azonban nekünk, újságíróknak legalább annyit el kell árulnunk, hogy egy űrdrámáról lévén szó a film a sci-fi műfajt erősíti. A történet szerint a közeli jövőben járunk, amikor még kevés érzékelhető változás van a Földön, leszámítva azt, hogy a természet megelégelvén az emberiség pusztítását, alaposan visszaüt a bolygó lakosságának, illetve azt a technikai előrelépést, amelynek segítségével a kombájnok maguktól elvégzik a feladatot, ha beprogramozzuk őket, és intelligens robotok segítik az embereket a komolyabb feladatokban. Rendkívüli és megrázó élmény látni a film első felében azt az antiutópiát, amelyet Nolan elénk tár egy olyan világról, ahol nyomorúságosak az életkörülmények, ahol nem mérnökökre, hanem tűzoltókra van szükség, ahol tagadják a 69-’es Holdra szállást, és ahol kiváltság a továbbtanulás, amelyről pusztán egy odavetett értékelés alapján döntenek. Főszereplőnk, az egykori asztronauta Conor most gazdálkodó, és néhai felesége joviális apjával és két gyermekével lakik. S mivel a Föld lakhatatlanná válik, gyermekei pedig minden valószínűséggel az utolsó nemzedéke az emberi fajnak, ész érveit és érzelmeit latba vetve enged a NASA unszolásának és csatlakozik ahhoz az űrexpedícióhoz, amelynek feladata az emberiség számára otthonként szolgálható új bolygó megtalálása.

A Csillagok között tipikus karakterközpontú film. Az egész rendkívül jól felépített sztori Conor köré fonódik, az ő személyes drámája elevenedik meg abban az önmarcangoló vívódásban, amely során döntenie kell, hogy gyermekeit hátrahagyva, a bizonytalanba távozzon, majd később szintén szerettei köré épül a választási lehetőség. A film nagyszerűsége éppen a történetben és az abban rejlő érdekességekben, csavarokban rejlik. Ezentúl, ha az ember valaha látogatást kívánna tenni egy fekete lyukba, vagy éppen az ötödik dimenzió varázslatos felfoghatatlanságába, mostantól Christopher Nolan úrhoz kell fordulnia szakszerű tanácsért. A filmet rendezőként és testvérével, Jonathan Nolannal közösen forgatókönyvíróként is jegyző alkotó filmje tele van titokzatos jelekkel, misztériummal, az elővetített sorsfordító drámával, amelynek lépteit percről-percre egyre közelebbinek érezzük. A forgatókönyvről megoszlik a véleményem: elsőként a témát, a történet adta lehetőségek tökéletes kijátszását tudnám kiemelni, de a mérleg másik serpenyőjében közel ilyen nagy súllyal bírna az elnagyoltság, amely hiányos logikai pontokat eredményez a cselekményben. Nyilvánvalóan az ember nem olyan apróságokat néz egy ilyen nagyon jó film esetében, mint azt, hogyan fest belülről az űrhajó és mennyire hihető ekképpen ez a jövőbeli ábrázolás, vagy azt, hogy látszólag nem sok külszíni fejlődést értek el a NASA-nál az űrutazás terén. Természetesen mindezek mellett a történet, amely valahol belecsúszik a giccsbe, de könnyen kilábal belőle, maximálisan élvezhető. A legőszintébb tisztelettel szól még azokhoz is, akik nem preferálják a sci-fi megosztónak vélt műfaját, kétségkívül őket is leköti a három órás játékidő. Elvégre önmagában olyan lebilincselő, hogy az ember még a popcorn-t is leteszi a kezéből, hogy semmi ne vonja el a figyelmét.

Két ponton szabályosan meghatódtam, s férfikönnyek buckáztak végig az orcámon. A drámai történet meglehetősen borús, ám annál szebb, hiszen középpontjában a szeretet áll. A híres Dylan Thomas-vers, az angol nyelvterületen még nagyobb kultusznak örvendő Csöndben ne lépj az éjszakába át például hibátlanul illeszkedik a filmbe. Maga az űr, amelynek aláfestő zenéit a tucatnyi Oscar-díjjal elismert Hans Zimmer alkotta, pedig félelmetesen szép és végtelen – a tavalyi ősz-tél nagy sikere, a Gravitáció egyenesen elhalványul mellette vizuális szempontból is. Ennek a koránt sem hibátlan, bár minden apró hiányossága ellenére is eget rengetően jó filmnek a nagyszerűségét valahol a tökéletes szereplőgárda alkotja: a megözvegyült apa Matthew McConaughey, aki három férfi és egy robot mellett többek között egy női asztronautával, Anne Hathaway-jel osztja meg az űrhajót. Az Oscar-díjas színésznő édesapjának karakterét Sir Michael Caine alakítja, a világ összes létező elismerésével díjazott színészlegenda hatodik alkalommal vállalt szerepet Nolan-filmben. Conor nevű főhősünk földi életének szereplői közül fiának felnőtt énjét Casey Affleck alakítja, John Lithgow és Topher Grace viszont már kevésbé jelentős szerepet tölt be dramaturgiai szempontból. A mű nagy lehetősége Murph, a főhős kislánya, akit gyermekként, felnőtt nőként és haldokló öregasszonyként is látunk. Tízéves karakterét az aranyos Mackenzie Foy játssza, felnőttként Jessica Chastain brillírozik, míg a halálos ágyon a felismerhetetlenre sminkelt Ellen Burstyn Oscar-díjas amerikai színésznő kelti életre.

Azáltal, hogy asztronautáink egy olyan bolygón landolnak, ahol hatvan perc hét földi évnek felel meg, illetve az oda-visszaút nehézségei miatt, egészen új történetmesélési szál nyílik. Persze a tipikus antihőst jól hozó Matt Damon karaktere okoz némi nem várt izgalmat, akárcsak önmagában a progresszív-regresszív elbeszélésmód. Lezárva a szógyarapítást, a nagyra törő Csillagok között című sci-fi-dráma nem csak az elvetemült Nolan-őrülteknek nyújt maradéktalan élményt, hanem mindazoknak, akik szeretik a jó filmeket. Ennyire még soha nem jártunk távol a Földtől. Ennyire még soha nem értettük, mi az ember. S ezáltal a csillagok között felfedeztük azt is, hogy mi is tulajdonvalójában az élet, és azt, amiről Madách így beszélteti az Urat: „Küzdj, és bízva bízzál!”

Mészáros Márton

A Csillagok között (Interstellar) című film plakátja

A Csillagok között (Interstellar) című film plakátja

Moziajánló – Egy szerelem története: a nő

2014. november 1.

Egy időközben befutott színésznő és egy elsőfilmes rendező szerelemprojektje az Egy szerelem története (The Disappearance of Eleanor Rigby) című filmdráma, amelynek három verziója közül kettő kerül hazai mozi forgalmazásba. Először a nő szemszögéből lehetünk tanúi egy kapcsolat végének. Kritika.

Közel tíz évvel ezelőtt találkozott először egy Jessica Chastain nevű fiatal, még ismeretlen színésznő a Juilliardról és egy Ned Benson nevű filmrendező, aki kisjátékfilmjeivel vált ismertté a New York-i művészvilág kevésbé felkapott köreiben. Mindkét fiatal művész „ragyogó tehetségnek” tartotta a másikat, figyelemmel követték egymás karrierjének alakulását. Egy alkalommal Benson megmutatta a színésznőnek azt a filmforgatókönyv vázlatot, amelyet egy kapcsolati drámáról írt. Már ekkor tudták, hogy egyszer elkészítik a filmet, azonban mindaddig várni kellett, míg a színésznő be nem futott és producerként is támogatni tudta a filmet. A végleges forgatókönyv is közös munka, Jessica Chastain javasolta a rendezőnek, hogy ne csak a férj nézőpontjából meséljék el a drámát, hanem női szemszögből is. Ebből az évekig tartó munkából született meg az Egy szerelem története, amely két részből áll, az egyik rész a , a másik a férfi alcímet viseli, de az egybegyúrt változat is bemutatásra kerül számtalan országban.

Már önmagában, filmtörténelmi szempontból is kifejezetten érdekes vállalkozás ez a film. Az Egy szerelem története: a nő a borúsabb és sötétebb képi világú, ezzel is érzékeltetve a nő érzelmeit, miután gyermekük meghalt. A tragédia után dönt úgy az angol eredetiben címszereplő Eleanor Rigby, hogy végső kétségbeesésében végérvényesen kitörli magát szerettei életéből, először férjét hagyja el, aztán családjával is megszakít minden kapcsolatot. Ha valakinek ismerősen cseng az Eleanor Rigby név, semmi oka nincs csodálkozni, ugyanis a Beatles McCarty és Lennon által írt Eleanor Rigby című 1966-os szerzeménye a világ egyik legismertebb dala. Természetesen a popkulturális utalás nem véletlen, a magányos emberekről szóló melankolikus dalban Eleanor egy magányba fásult asszony, aki a templomban hal meg, és akinek temetésén csak a pap van jelen. Érzelmeit tekintve a film Eleanorja tökéletesen megegyezik a dalban szereplő hölggyel, azzal a kivétellel, hogy a mi „El”-lünk nem hal meg, csupán megpróbál a film elején öngyilkosságot elkövetni; egy manhattani hídról a Hudson-folyóba veti magát. Ahogyan azt már megtanultuk, egy nő életében minden sorsfordító eseményt – legyen szó komolyabb kapcsolatok kudarcba fulladásáról, halálozásról, bármiféle tragédiáról – frizuraváltás követ, így Eleanor hazakerülve a sikertelen öngyilkosság után levágja szép vörös haját és megpróbál új életet kezdeni.

Hiába az erős kezdés, a film nagyon hamar kifullad és rájövünk, hogy a történetfejlesztésre nem igazán ügyeltek, csupán a nézőpontok bemutatására. Ennek ellenére érdemes nézni azt, ahogyan Rigby megbarátkozik jelenlegi életével, miközben nyilvánvaló okok miatt előző életével sem tud elszámolni. Idővel feltűnik a férfi is, akit a skót James McAvoy alakít kedves bájjal. Habár a színész az utolsó pillanatban csatlakozott a szereplőgárdához, a két harmincas művész között annyira jól működik a kémia, hogy el sem tudjuk képzelni, miért nem ő lett volna a nő párja az eredeti elképzelés szerint is. Jessica Chastain alakítása szokás szerint jó a hideg és kiszámíthatatlan nőként, aki minden a filmben, csak nem boldog. Mégis annyira a középpontba állították a karakterét, hogy másfél órán keresztül sok nézni a szenvelgését, valószínűleg a sok heves érzelmi kitörés, sírás és az énközpontú figura önzősége miatt. A nő szülei, a hóbortos pszichológus apa William Hurt alakításában és a közhelyektől hemzsegő jellemvonásokkal felöltöztetett francia anya az elmaradhatatlan vaskos akcentussal és a mindig kezében lévő borospohárral a francia filmek ex-királynője, Isabelle Hupert játékában, éppúgy csak asszisztál a drámához, mint mindenki más. Mert ez a film Eleanor Rigby filmje. Övé a gyász. Övé a dráma.

Az egy szerelem története esetében a költői megfogalmazás miatt valahol a francia filmekkel, illetve Woody Allen alkotásaival vonható párhuzam. Azonban önmagában, független New York-i elsőfilmként is szép darabról beszélünk, még akkor is ha ez a melankolikus történet elbírt volna még némi fejlesztést. A határozottan stílusos pozitív befejezés okot ad arra, hogy a magyar mozikba egy hónappal később érkező filmpárt is megtekintsük!

Mészáros Márton

Az egy szerelem története (The Disappearance of Eleanor Rigby) című film plakátja

Az egy szerelem története (The Disappearance of Eleanor Rigby) című film plakátja

Moziajánló – Harag

2014. október 29.

Csupán néhány filmjelenet fotó, a főszereplő Brad Pitt neve és a második világháborús történet felületes ismertetője elegendőnek bizonyult számomra arra, hogy meggyőzzön, a Harag (Fury) című filmet érdemes megnézni a mozikban. Lényegében nem tévedtem. Kritika.

Véleményem szerint kifejezetten jó film a Harag, amelyben Brad Pitt egy amerikai katonatisztet alakít, akinek az a feladata, hogy néhány életben maradt társával együtt egy tankban harcoljon az 1945 tavaszán már utolsókat rúgó Németország területén. David Ayer saját forgatókönyvből forgatott filmjében öt férfi verődik össze a lánctalpas gépszörnyeteg belsejében, közülük az egyik Norman még gyermek-férfi, vagyis férfinak túlzás lenne nevezni már csak életkora miatt is. A néhány hónapnyi irodai munkával elütött szolgálati idő után a mély vízbe dobott fiatal sorsán keresztül elevenedik meg előttünk mindaz, amiről a film szólni kíván. Ellentétben megkövesedett szívű harcostársaival, gyermekien romlatlan lelke képtelen benyelni a vér áztatta tankbelső látványát, éppúgy lehetetlen azt várni tőle, hogy hidegvérrel agyonlőjön egy fritzet. A Harag, amely főhőseink tankjának neve az ágyúcsőre festett felirat tanúsága szerint, számos olyan jelenetet kínál a nézőnek, amelyet látva könnyen megértjük miért dobja ki olyan könnyen a taccsot ez a fiú. Talán nem csalóka érzés úgy vélni, hogy kevés film képes a második világháborút ilyen közel hozni az ember, mint ahogyan a Harag teszi.

David Ayer filmjében a történet nem hangsúlyos, a kis csapat A pontból B pontba gördül a páncélossal, közben pedig Norman mindenütt átél egy felismerést, ahogyan farkasszemet néz a háború eddig még soha nem látott borzalmaival. Kimondottan elgondolkodtató egy jelenet, amely szerkezetét tekintve eltér az előzményektől és az utána következő jelenetektől is. Miután a gárda elfoglal (felszabadít) egy újabb német várost, pihenésképpen a Brad Pitt által játszott Don és zöldfülű pártfogoltja a romos kisváros egyik házába merészkedik, miután felfigyeltek arra, hogy egy női szempár leskelődik az ablakból. A feszültséggel teli részben az ijedtségtől reszkető nagynéni szeme láttára húznak ki egy lányt az ágy alól, azonban a történet nem a szokásos felszabadító-polgári lakosság sémát követi; a huszonegy éves német színésznő, a csinos Alicia von Rittberg számára igazi kitörést jelenthet a szerep. Az említett részt a legnagyobb dicséret a precízen szerkesztettségéért érdemli, ugyanis a felfokozott izgalom egy percig sem tűnik el az ebédlő légköréből, ahol katonáink olyan otthonosan foglaltak helyet, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. S ha már a film érdemeit vesszük sorra, a realizmusról illene beszélni, mert eddig nagyon kevés olyan háborús alkotást láttam, amelynél ennyire éreztem, hogy tetőtől-talpig körbejárták az alkotók a témát. Természetesen a történelmi korhűség nem véletlen, a rendező alaposan beleásta magát a témában és számtalan veterán visszaemlékezéseiből szemezgetett, az egyenruhákra pedig szintén nagyon ügyelt.

A látvány magáért beszél: lepusztult háborús táj, amerre szem ellát, végtelenül hiteles táborok, igazinak ható csatajelenetek, leszakadó belek, vérfürdő, korhű szójárás, és ami legelőször megfogott az arcok autentikus volta, amelyek koszosak, elvégre frontkatonákról van szó. Az összhanghoz természetesen a saját színvonalát tartani tudó Brad Pitt mellett a kezdetben gyámolatlan, igazszívű Normant alakító Logan Lerman is hozzájárul, akit legutóbb hasonló szerepkörben, egy útját kereső, szorongó kamaszként láthattunk a sikerkönyvből készült Egy különc srác feljegyzései című filmben. A tanklegénység többi tagja összeszokottnak ható és profin válogatott csapat: a vallásos, kis bajusszal egészen más megjelenésű Shia LeBeouf, a kőtapló, már-már középkoriasan állatias Jon Bernthal és a mexikói Michael Peña, akit hol az egekbe magasztalnak, hol lábtörlőnek használják. A vizuális hatás célravezető volt, a háború nyers ábrázolása és a látványos csatajelenetek könnyedén magával ragadják a nézőt.

A történet eredetiségét felesleges lenne vizsgálni, azonban biztos, hogy minden, amit a mozivásznon megelevenedni láttunk, megtörténhetett a nagy öldöklés során 1939 és 1945 között. Az „Öregróka”, vagyis Don éppúgy kitalált figura, mint társai –a Haragot látva mégis maradéktalanul meggyőztek minket, hogy élhettek, s ha éltek ekképpen cselekedtek és gondolkodtak. Még a film első felével össze nem egyeztethető heroikus, klisébe csúszó pazar finálé ellenére is tisztességes és élvezhető mozifilmes alkotás ez az új Ryan közlegény megmentése.

Mészáros Márton

Jelenet a Harag című filmből

Jelenet a Harag című filmből

Moziajánló – A bíró

2014. október 27.

Ritkán készül olyan hollywoodi film, amely ne vetné el a sulykot valami olyasmivel, ami tökéletesen hazavágja a filmélményt. A Robert Downey Jr. és Robert Duvall kettősére építő A bíró (The Judge) egyszerre tud érdekfeszítő, humoros és megható lenni. Kritika.

Kifejezetten sokoldalú színész Robert Downey Jr., azonban az utóbbi időszakban meglehetősen egysíkúan választott szerepet. A hozzám hasonlóak számára, akik nem tudnak mit kezdeni a képregény-adaptációkkal, meglehetősen kevés lehetőség volt a jóképű színészt értékelhető produkcióban látni, ugyanis a szuperhős szerep mellett még bevállalta a jónak még nagy füllentéssel sem nevezhető Terhes társaság című kínos komédiát is. Hosszú évek várakozása után, most végre valóban nem csak a pénztárcájára hallgatva választott szerepet, ugyanis David Dobkin A bíró című emberközpontú – szégyenkezésre okot nem adó – drámájában szabályosan lubickol a szerepben.

Az alaptörténet szerint karaktere, Hank Palmer egy kimagaslóan sikeres és ebből kifolyólag öntelt ügyvéd, aki édesanyja halála után kénytelen hazautazni abba a kisvárosba, amelyben felnőtt. Ez a látogatás pedig egyet jelent azzal is, hogy öreg és házsártos apjával, a helyi bíróval találkozzon. Azonban kettejük között közel sem felhőtlen a viszony, így a találkozás nem marad súrlódásoktól mentes. Ebből a remek dramaturgiai alapszálból kiindulva követjük figyelemmel a fiú és az apa harcát, majd egy végzetes incidensnek köszönhetően jellemfejlődését, amely egyáltalán nem viszi el a filmet a giccs nyújtotta hívogató lehetőségek felé. Persze hatásos kifakadások, érzéki szónoklatok vannak a filmben, de nyílt egymásra borulástól, könnyben úszó szemektől és dörgedelmes hangon elzengett morális üzenettovábbítástól megkímélték a nézőt. (Leginkább a tornádó-jelenet során érződik a stílusosan széllel szembeni harc azért, hogy ezt a pozitívumot megőrizzék.)

A film két és fél órája során dübörög az élet: a cserbenhagyásos gázolás vádjával gyanúsított öreg Palmer incidensén keresztül szemlélve az eseményeket nem csupán egy bírósági tárgyalás elevenedik meg szemünk előtt, hanem figyelemmel követhetjük a büszkeségére (“szellemi örökségére”) lelkiismeretesen adó 42 éven át szolgáló bíró visszafogott belső harcát, az apa-fia ellentét fokozatos feloldását, illetve azt, ahogyan ennek folyamán a két főszereplő jellembeli változásokon esik át. A szép dicséret ellenére, a világért sem próbáljuk elhitetni, hogy A bíró nem egy cukormázba burkolt hollywoodi mese a családról, hiszen a film sem szégyelli ezt. Mi több, ilyen formában még elfogadható és mondhatni szinte teljességgel élvezhető, a bírálandó részek felett pedig könnyen felülemelkedik a néző, hiszen a dinamikus történet mellett két nagyszerű színész, Robert Downey Jr. és az Oscar-díjas Robert Duvall tisztességes játéka kárpótol. Előbbinek lassan minden rezdülését, gesztusát és megnyilvánulását ismerjük és szeretjük, elvégre valamilyen szinten mindig azt a képet mutatja filmvásznon, ami legjobban áll neki: vagyis ő az a jóképű, humoros, laza és kicsit kekec jampi, akibe mindenki belehabarodik. Talán még az övénél is nagyobb érdem a 83 éves Robert Duvall bátorsága, aki öregember lévén elvállalta ezt a komoly szerepet, amelyet szikáran megrázó őszinteséggel játszott el. Mindazt, amit a filmvásznon látunk, a Schindler listája című klasszikust is mesterien fényképező Janusz Kaminski lengyel operatőr aprólékos munkájának köszönhetjük.

Tulajdonképpen csak az nem világos, hogy David Dobkin rendező mit keres a produkcióban, ugyanis eddigi életművében még egy értékes(ebb) alkotásra sem leltünk. Viszont az ütős sztori, amelyet a Clint Eastwood színészi hattyúdalának számító Gran Torino című drámát jegyző Nick Schenk és A király beszéde című filmért Oscar-díjat nyert David Seidler írt, vagy a kivételesen jó színészek jelenléte (ugyanis a szintén Oscar-díjas Billy Bob Thornton és az Oscar-jelölt Vera Farmiga is a szereplőgárda része), vagy valami egészen más sarkallta arra, hogy teljes erőbedobással az alkotómunkának feszülve dolgozzon. Az eredmény pedig önmagáért beszél: egy átlagosnak számító családi melodráma, amely magába olvasztja a legjobb tulajdonságait a vígjátékoknak, a drámáknak és a nyomozós-bírósági krimiknek.

Mészáros Márton

A bíró (The Judge) című film plakátja

A bíró (The Judge) című film plakátja

Moziajánló – Két nap, egy éjszaka

2014. október 25.

A belga Dardenne-fivérek legújabb filmjében egy nő elveszti állását azért, mert művezetője választási lehetőség elé állítja munkatársait: vagy ezer eurós jutalékra szavaznak, vagy arra, hogy Sandra továbbra is dolgozhat velük. Erről a súlyos dilemmáról szól a Két nap, egy éjszaka (Deux jours, une nuit) című dráma.

Egy kimerült, fiatal nő alszik az ágyon, amikor megcsörren a mobiltelefonja. Sandra, a külvárosban, pontosabban egy kifejezetten ipari városban élő kétgyermekes anyuka éppen akkor veszti el állását, amikor felgyógyul súlyos depressziójából. Távolléte során kollégái rájönnek, hogy nélküle is képesek elvégezni a gyári munkát, így a művezető javaslattal áll az emberek elé: minden alkalmazott ezer euró prémiumot kap. Ennek azonban ára van, Sandrát elbocsátják. Ahogyan a cím reálisan takarja, főhősünknek két napja és egy éjszakája, vagyis pusztán egy hétvégéje van arra, hogy meggyőzze tizenhat munkatársát arról, hogy a jelentős bónusz helyett inkább válasszák őt a hétfői megismételt szavazáson. Maga a dilemma ötletes, azonban felvet némi kérdést, például azt, hogy vajon tényleg sokkal jobb benyomást képes tenni az állásáért küzdő nő, ha személyesen keresi fel társait, illetve azt, hogy eleve miért nem a felettesével tárgyal a lehetőségeiről a szavazás helyett. Természetesen kérdéses, hogy dramaturgiai szempontból némileg sekélyes vállalkozás arról filmet készíteni, ahogyan egy nő sorra jár embereket és szinte betűről-betűre felmondja nekik a hatásvadásznak nem nevezhető, korrekt, tényközlő információt arról, hogy a szavazáson vagy a pénzt, vagy őt választják.

A 63 éves Jean-Pierre és a 60 esztendős Luc Dardenne belga rendezőpáros Két nap, egy éjszaka című ennél többet nem tesz. Érződik a Dardenne-fivérek dokumentumfilmes múltja, ugyanis a stiláris jegyek visszaköszönnek minden képkockán. Főhősünket legtöbbször hátulról, féloldalról látjuk, amint férje vezette autóban ül, máskor kézikamera követi keresztes hadjáratán, amelyet egyszer sem kísér komolyabb érzelmi kitörés, szívszorító esdeklés – sajnos hősnőnk enélkül is úgy érzi, hogy koldusnak nézik. Útja során viszont kiderül, hogy a jóléti társadalomnak számító Belgiumban is milyen komoly szociális különbségek vannak, hiábavaló erőfeszítései során megtudjuk, hogy van olyan kollégája, aki feketén szerel autót, egy kolléganőjét pedig erőszakos férje nyomja el, míg másik munkatársa a szombat estéket fiával tölti a helyi kocsmában. Én azt vártam, hogy a három nap során valami bölcs felismerésre fog jutni Sandra, azonban ez éppúgy elmarad, mint az a még ennyire sem elhanyagolható dolog, hogy tulajdonképpen megismerjük, hogy ki ez a szorongó, érzelmi sérült asszony, aki teljesen kilátástalannak látja életét.

A monotonná váló kollégák felkeresését követő sorsfordító pillanat kétségkívül az a cselekményben, amikor a nő bevesz egy doboz Xanaxot. Odaadó férje, akit a Dardenne-fivérek korábbi munkáiból már ismert Fabrizio Rongione alakít, mindenben támogatja párját, aki felülkerekedve lelki panaszain, kezdeti elkeseredése ellenére véghezviszi vállalkozását. Aztán elérkezik a szavazás napja. A frappáns befejezés azonban csak annyira csattanós, amennyire az belefér a Piaf című életrajzi filmért Oscar-díjat nyert Marion Cotillard francia színésznő által életre keltett jellegtelen kinézetű, hajlott hátú, mosatlanul összefogott hajú szürke kisegér munkásnő karakterébe és az író-rendező testvérpár által teremtett szűk érzelmi területet körbejáró, rendkívül valósághű világába. Arról szintén említést kell tenni, hogy a rendezettebb körülmények között csodaszép Cotillard úgy képes “létezni” a vásznon, hogy a nézőben fel sem merül a gondolat, hogy egy színésznőt lát. Mégis, ha választani kellene a hasonló témájú európai filmek közül, elismerve a Két nap, egy éjszaka érdemeit, a színésznő Rozsda és csont (De rouille et d’os) című nagyszerű alkotása mellett tennénk le a garast.

Mészáros Márton

Marion Cotillard Oscar-díjas francia színésznő a Két nap, egy éjszaka című film egyik jelenetében

Marion Cotillard Oscar-díjas francia színésznő a Két nap, egy éjszaka című film egyik jelenetében