Egy időközben befutott színésznő és egy elsőfilmes rendező szerelemprojektje az Egy szerelem története (The Disappearance of Eleanor Rigby) című filmdráma, amelynek három verziója közül kettő kerül hazai mozi forgalmazásba. Először a nő szemszögéből lehetünk tanúi egy kapcsolat végének. Kritika.
Közel tíz évvel ezelőtt találkozott először egy Jessica Chastain nevű fiatal, még ismeretlen színésznő a Juilliardról és egy Ned Benson nevű filmrendező, aki kisjátékfilmjeivel vált ismertté a New York-i művészvilág kevésbé felkapott köreiben. Mindkét fiatal művész „ragyogó tehetségnek” tartotta a másikat, figyelemmel követték egymás karrierjének alakulását. Egy alkalommal Benson megmutatta a színésznőnek azt a filmforgatókönyv vázlatot, amelyet egy kapcsolati drámáról írt. Már ekkor tudták, hogy egyszer elkészítik a filmet, azonban mindaddig várni kellett, míg a színésznő be nem futott és producerként is támogatni tudta a filmet. A végleges forgatókönyv is közös munka, Jessica Chastain javasolta a rendezőnek, hogy ne csak a férj nézőpontjából meséljék el a drámát, hanem női szemszögből is. Ebből az évekig tartó munkából született meg az Egy szerelem története, amely két részből áll, az egyik rész a nő, a másik a férfi alcímet viseli, de az egybegyúrt változat is bemutatásra kerül számtalan országban.
Már önmagában, filmtörténelmi szempontból is kifejezetten érdekes vállalkozás ez a film. Az Egy szerelem története: a nő a borúsabb és sötétebb képi világú, ezzel is érzékeltetve a nő érzelmeit, miután gyermekük meghalt. A tragédia után dönt úgy az angol eredetiben címszereplő Eleanor Rigby, hogy végső kétségbeesésében végérvényesen kitörli magát szerettei életéből, először férjét hagyja el, aztán családjával is megszakít minden kapcsolatot. Ha valakinek ismerősen cseng az Eleanor Rigby név, semmi oka nincs csodálkozni, ugyanis a Beatles McCarty és Lennon által írt Eleanor Rigby című 1966-os szerzeménye a világ egyik legismertebb dala. Természetesen a popkulturális utalás nem véletlen, a magányos emberekről szóló melankolikus dalban Eleanor egy magányba fásult asszony, aki a templomban hal meg, és akinek temetésén csak a pap van jelen. Érzelmeit tekintve a film Eleanorja tökéletesen megegyezik a dalban szereplő hölggyel, azzal a kivétellel, hogy a mi „El”-lünk nem hal meg, csupán megpróbál a film elején öngyilkosságot elkövetni; egy manhattani hídról a Hudson-folyóba veti magát. Ahogyan azt már megtanultuk, egy nő életében minden sorsfordító eseményt – legyen szó komolyabb kapcsolatok kudarcba fulladásáról, halálozásról, bármiféle tragédiáról – frizuraváltás követ, így Eleanor hazakerülve a sikertelen öngyilkosság után levágja szép vörös haját és megpróbál új életet kezdeni.
Hiába az erős kezdés, a film nagyon hamar kifullad és rájövünk, hogy a történetfejlesztésre nem igazán ügyeltek, csupán a nézőpontok bemutatására. Ennek ellenére érdemes nézni azt, ahogyan Rigby megbarátkozik jelenlegi életével, miközben nyilvánvaló okok miatt előző életével sem tud elszámolni. Idővel feltűnik a férfi is, akit a skót James McAvoy alakít kedves bájjal. Habár a színész az utolsó pillanatban csatlakozott a szereplőgárdához, a két harmincas művész között annyira jól működik a kémia, hogy el sem tudjuk képzelni, miért nem ő lett volna a nő párja az eredeti elképzelés szerint is. Jessica Chastain alakítása szokás szerint jó a hideg és kiszámíthatatlan nőként, aki minden a filmben, csak nem boldog. Mégis annyira a középpontba állították a karakterét, hogy másfél órán keresztül sok nézni a szenvelgését, valószínűleg a sok heves érzelmi kitörés, sírás és az énközpontú figura önzősége miatt. A nő szülei, a hóbortos pszichológus apa William Hurt alakításában és a közhelyektől hemzsegő jellemvonásokkal felöltöztetett francia anya az elmaradhatatlan vaskos akcentussal és a mindig kezében lévő borospohárral a francia filmek ex-királynője, Isabelle Hupert játékában, éppúgy csak asszisztál a drámához, mint mindenki más. Mert ez a film Eleanor Rigby filmje. Övé a gyász. Övé a dráma.
Az egy szerelem története esetében a költői megfogalmazás miatt valahol a francia filmekkel, illetve Woody Allen alkotásaival vonható párhuzam. Azonban önmagában, független New York-i elsőfilmként is szép darabról beszélünk, még akkor is ha ez a melankolikus történet elbírt volna még némi fejlesztést. A határozottan stílusos pozitív befejezés okot ad arra, hogy a magyar mozikba egy hónappal később érkező filmpárt is megtekintsük!
Mészáros Márton
Vélemény, hozzászólás?