Eltelik másfél óra, méghozzá egy élvezhető kilencven perc, csupán azt nem tudjuk, mit láttunk a vásznon. Egy rendkívül eszes vígjátékot, az biztos, de a társadalomkritika, egyházkritika és a dráma sablonja is ráhúzható A pap gyermekei című horvát filmre. Kritika.
Vinko Brešan horvát rendező nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Kusturica után bármit is próbált alkotni, ami balkáni, és ami magán viseli a komédia stílusjegyeit. Mégis fogott egy papot, az általa teremtett Fabijan atyát (Krešimir Mikić), egy magányos kis horvát sziget fiatal plébánosát, aki szívén viseli faluja sorsát. A film elején megtudhatjuk, hogy Fabijan kezdetben kevésbé népszerű, mint Jakov atya (Zdenko Botić), a rangidős pap, aki évtizedek óta szolgálja az egyházat és a helyi közösséget. Igazán vicces abszurd jeleneteken keresztül tárul elénk a különbség a hatvanévesen is aktív, mindenben otthonosan mozgó öreg pap és tesze-tosza, ügyetlen utódja között. Ez az abszurditás járja át az egész filmet, elvégre már az alaptörténet sem szokványos: a fiatal pap elhatározza, hogy szabotálni fogja a populáció rohamos csökkenését. Mivel a közösség minden tagja védekezik szexuális aktus során, Fabijan atya kitalálja, hogy apró lyukakat vág a kotonokba, amelyeket aztán úgy adnak el, mintha hibátlanok lennének.
Két segítőtársával, a káromkodó helyi trafikossal és a boszniai háborúban eszelőssé lett, mániákus patikussal közösen hamarosan elérik, hogy visszájára forduljon a negatív folyamat. Az istenfélő trafikos Sherlock Holmes-i nyomozótehetséggel megáldva utánajár az elenyésző számú lakosság szexuális életének, amelyet egy szintén humoros jelenet során, nyers modorában a vizuálisan érzékeny pap számára is világossá tesz. Alig kilenc hónap és már gyermekbőgéstől hangos az adriai sziget. Fabijan atya örülhet, mert nem csak a gyerekek száma nő, hanem egyre több templomi esküvőt is regisztrálhatnak, mivel értelemszerűen házasságban kell élnie a szülőknek. Az energikus pap további munkálkodását viszont néhány tényező megakadályozza, egy fiatal lány megpróbálja elvetetni gyermekét, de a baba édesapjának fegyverőrült szülei – félreértelmezve a pap szavait – elrabolják és a padlásra zárják a leendő anyát, egy bizonyos filmből úgy ismert félbolond nő pedig világra hoz egy gyermeket, amely nagy galibát okoz.
A komikus hangvétel még egy ideig nem szűnik meg, azonban a film legvége felé egyszerűen elpárolog minden humorforrás, amelyet maróan őszinte dráma vált fel. Míg nevetünk a luxushajóval érkező sztárpüspökön, hiszen őt nem az érdekli, hogy kivel szeretkezik az egyébként a cölibátust betartó Fabijan atya, csupán az, hogy partnerei ne gyerekek legyenek. Ez elég merész célzás, pontosabban kritika a katolikus vallás ellen, amely sajnos az utóbbi időben több papi visszaélést szenvedett el. A film egyébként érzésem szerint inkább negatív képet fest Isten szolgáiról: Jakov atya is valamennyire önmagának él, és gyakran teljesen passzívan áll az emberekhez, Fabijan pedig hiába akar jót, nem veheti át az isteni szerepet. Tettért, pedig mint minden bűnösnek, fizetnie kell. Ezért írtam, hogy a film nem szokványos befejezéssel zárul, hanem átváltozik kemény és feloldatlan drámává, amely legalább sajátos ízt kölcsönöz a filmnek. A pap gyermekei bővelkedik viccesebbnél viccesebb jelenetekben, ilyen az egyik idős lakos halála és körülményes temetése, amelyről a gyászszertartást celebráló atya a Szentírással a kezében elfut, mégis egyetlen filmalkotáshoz viszonyítva nincs rendesen elosztva a humor és a dráma. Ennek ellenére is csak ajánlani tudom a filmet, hiszen a térség végre felmutathat egy összességében lendületes, eredeti és jó értelemben vett fekete humorú filmet.
Mészáros Márton
A pap gyermekei című horvát film plakátja
Mészáros Márton blogja 