Mészáros Márton blogja

Süt a nap, gyerek hangok hallatszanak mindenhonnan. Vajon hol lehetünk? Kinyitom a szemem. A nap belesüt, nem látok semmit. Lenézek, látom, hogy vízben áll a lábam. Időközben elmegy a nap és meglepően konstatálom, hogy fel vagyok öltözve és egy medencében állok. Jobbra nézve gyermekükre vigyázó anyukákat pillantok meg, balra nézve pedig söröző apukákat. Egy strandon vagyok. Kikecmergek a vízből és hátranézve észreveszem, hogy egy óriási vízi csúszda van mögöttem. Nem értem az egészet, hogy kerülhettem ide…

Leülök az első padra és gondolkozok. De gondolataimat valami megszakítja, kiabálást hallok. A barátom, Bob az. Pillanatokon belül egy alak jelenik meg a csúszdán. Hamarosan a vízbe zuhan ő is. Bob az, szintén felöltözve. Most már tényleg nem tudom mire vélni a történteket, hogy kerültem ide a legjobb cimborámmal? És legjobban az foglalkoztat, hogy miért?

Bob is kimászik a medencéből és mérgesen szitkozódik a szétázott ruhája miatt. Mindketten próbálunk rájönni, hogy mi történhet velünk, de nem tudjuk okát. Egy szakállas öregember tart felénk. Haja már réges-rég őszbe fordulhatott, de mégis vidámnak és életerősnek tűnik. Megáll előttünk. Megkér minket, hogy álljunk fel és kövessük őt. Egymásra nézünk és valami szokatlan nyugalmat látok a szemében. Ilyen ember nincs is, aki ennyire nyugodt lenne. Mi mégis felállunk és követjük. Egy hatalmas akvárium felé vezet minket és arra kér minket, hogy ugorjunk be és ússzunk le az aljára. „Onnan már minden úgy fog menni, mint a karikacsapás” – bíztat minket. Kételkedünk a szavában és Bob szokásához híven felháborodva kijelenti, hogy nincs az a pénz, amiért hajlandó lenne belevetni magát a vízbe. Ő nem tud úszni, nem fog úszni, mondja. De már késő, mindkettőnket belökött a vízbe az öreg.

Az utolsó emlék, amire emlékszem az, hogy csobbanok a vízbe. Egy hosszú fémfolyosón fekszek, mellettem a falnak támaszkodva Bob káromkodik. Egy kopasz öltönyös férfi közeledik felénk, kezében iratokat szorongat. Megáll előttünk és felhúz a földről. Elmagyarázza, hogy valójában ő a megbízónk, mi ketten pedig titkosügynökök vagyunk. Nem bírjuk már tovább, mindketten harsány nevetésbe törünk ki. A férfi ideges lesz és a földre vágja az iratokat. Mi abba hagyjuk a röhögést és megkérdezzük, hogy mégis mi a fenét akar tőlünk?

„Van egy bizonyos személy, aki sokat ártott nekünk és most rajtatok a sor, hogy likvidáljátok.” – magyarázza. Belegondolok az egészbe és rájövök, hogy ez nem is titkosügynökösdi, csupán egy jól kitervelt aljas gyilkosság. „Jó, csináljuk meg, csak legyen már vége ennek az egésznek” – mondja Bob.

„Na látjátok fiúk, ez a beszéd” – örül a férfi, majd odaad két lapot, amit alá kell írnunk. Én csak döbbenten állok és csodálkozok, amikor a kezembe nyomja az egyik lapot egy golyóstoll kíséretében. Aláírom a nevemet, pedig át sem gondoltam az egész megbízást.

A férfi most már sietősen tájékoztat minket, hogy menjünk a folyosón végig és nyissuk fel az első csapóajtót, és menjünk le rajta. Mindkettőnkkel kezet fog ez a különös alak, majd villámgyorsan eltűnik, mint aki itt sem volt. Nem emlékszem rá, hogy elvesztettem volna-e az emlékezetemet, de a legrégibb emlékem az, hogy egy hotel illemhelyében fekszek, mellettem pedig Bob káromkodik a tükörben az amúgy is rövid haját igazgatva.

Kimegyünk, és ami elénk tárul az maga a megtestesült pompa; egy elegáns szállodában vagyunk, ahol minden aranyszínűen csillog és villog. Jane Morgan és Vera Lynn dalok szólnak a régi rádiókból és előkelő hölgyek sétálgatnak fel-alá legyezőkkel a kezükben, oldalukon lenyalt hajú öltönyös úriemberekkel. Néhány fiatalabb asszony a nyaknál kivágott estélyit visel, és amikor felbukkannak csípőjüket riszálva, minden férfi szem rájuk szegeződik. Megint mások hosszú bársonykesztyűt viselnek, és a kezüket nyújtják az összes feléjük közeledő gentlemannak, akik készségesen kezet csókolnak nekik. Elveszek a csodálkozás gyönyörében, és Bobra nézek, aki szintén merengve bámulja az embereket. Egymásra pillantunk, de szavak nélkül is megértjük egymást. Mindketten ugyanarra gondolunk: az 1940-es évekbe cseppentünk.

Most ötlik csak az emlékezetembe, hogy Bob még mindig a kezében szorongatja azt a dossziét, amit kaptunk. Látom a barátom arcán azt a mérhetetlenül nagy megdöbbenést, hogy még arról is megfeledkezett, hogy valamit tart a kezében. Szóvátételemre kinyitjuk és megpillantjuk rajta Niko nevét, akit mindketten régről ismerünk. Ő volt az a fiú az általános iskolában, akit állandóan piszkáltunk. „Mivan? Niko? Hogy kerülünk egyáltalán ide, milyen év van, milyen nap? Mi a fene ez az egész?” – kérdem már hangomat felemelve.

„Nem tudom, de kezd már idegesítővé válni…” – mondja Bob, majd javasolja, hogy menjünk vissza a wc-be és beszéljük meg, hogy mit kéne tennünk. Alig telik bele egy perc és már újra a folyósón állunk. Elhatároztuk, hogy végrehajtjuk, amit ránk bíztak.

Bemegyünk az ebédlőbe, ahol több kis asztal körül ülnek az előkelőségek, a háttérben pedig egy férfi zongorázik búsan. Középen ismerős alakok bukkannak fel, Jane és Rosanna alakja körvonalazódik ki előttünk. Jane egy vörös estélyit visel, ajkain pedig fényes rúzs csillog. Megdöbbent, hogy így látom. Valami leírhatatlan titokzatosság sugárzik belőle – gondolom magamban, de gyorsan eliramodnak gondolataim, amikor Rosanna hirtelen megragadja a karomat. „Készen vagytok?” – szegezi nekünk a kérdést kedves hangjám. Ismerem már olyan rég óta, hogy tudjam, hogy ideges. „Igen” – vágja rá Bob, valószínűleg át sem gondolva, hogy mekkora felelősség volt, az, hogy igent mondott egy emberi élet kioltására. Elvégre nem a mi dolgunk eldönteni, hogy akarunk-e élni vagy sem, rgo nem a mi feladatunk embereket eltenni láb alól. Ehhez nekünk nincs jogunk! Jane barátságosan int nekem, hogy hajoljak közelebb hozzá, mert valamit szeretne mondani. „Itt a rúzsom, ez egy kulcs. Ez nyitja a 406-os szobát. Menjetek be, a tükör előtt minden fegyvert megtaláltok. Mindjárt jövünk mi is” – mondja, majd a kezembe helyezi azt a bizonyos rúzst, ami az ajtót nyitja.

Nem szóltam neki egyetlen egy szót sem, csak megfordultam és felmentünk Bobbal a szobába. Döbbenetes volt látni, hogy az a kis vacak rúzs valójában egy ezüst kulcs volt, de ennél is megdöbbentőbb volt, amikor megpillantottuk azt a hatalmas fésülködő tükörasztalt a szoba végén. Kézi-, és lőfegyverek tucatjai voltak rajta; a viperától kezdve a bikacsökön és a géppuskán át a félautomata pisztolyokig bezárólag rengeteg fegyver hevert ott. Bob elvett egy AK–47-es gépkarabélyt, én pedig zsebre vágtam egy PM–9-et, ismerebb nevén a Makarov-pisztolyt. Az ajtó kinyílt és megjelent a két lány, akivel lent beszéltünk. Néhány mondat után leültek az ágyra és legnagyobb meglepetésünkre elkezdtek vetkőzni. Már majdnem félmeztelenek voltak, amikor Rosanna hangja elment és mély baritonná változott át. Férfihang volt. Idegesen az arcához nyúlt és mint valami maszkot húzni kezdte, míg nem az egész bőre lejött. Bob már nem bírta tovább, leült Rosanna és Jane közé az ágyra. Mire odapillantottam, már három férfi ült az ágyon. Bob középen az arcába temetve kezeit értetlenkedett, mellette pedig két elegáns fiatal férfi ült estélyiben. Mondhatom sokkoló látvány volt, hogy a két legrégibb női ismerősünk egy csapásra férfivá vált. „Mi mi történt?” – kérdeztem síri hangon. Ők pedig, mint ha a világ legtermészetesebb dolga lenne elmagyarázták, hogy egész életükben ezt a maszkot kell viselniük, amit most a kezükben fognak. Az elbeszélésnek ennek a részénél lenéztem a két férfi kezébe, és hányinger fogott el, amint megláttam Rosanna és Jane bájos kis arcocskájának maradványait. „Ne nézz így, ezek csak maszkok. Sajnálom, hogy így kellett megtudnotok, hogy nem azok vagyunk, akiknek hittetek”

A szavak megakadtak a torkomon, valamit akartam reagálni, de nem ment. Nem jött ki hang a torkomon. Kínosnak éreztem a csendet. Szerencsére éppen kopogtattak az ajtón, így gyorsan témát kellett váltanunk. Rosannáéknak sietni kellett, a maszkok sietősen visszakerültek az arcokra, az estélyik pedig már újra rajtuk voltak, amikor Bob ajtót nyitott a pincérnek, aki udvarisan megkért minket, hogy ideje lenne lemennünk. A lépcsőn sétáltunk le, amikor hirtelen mindnyájunk fejében tudatosult, hogy most azonnal kell cselekednünk.

Most! – üvöltöttem és ráugrottam a csillára. Ez alatt Bob elővette a gépfegyverét és eszeveszett lövöldözésbe kezdett, Jane pedig egy óriási baltával a kezében rontott az asztaloknak. Rosanna eltünt szemeim elől, én pedig rávetettem magam a magasból Nikóra, aki éppen alattam falatozgatott valamit. Teljes mértékben nem érhette váratlanul a támadásom, de mégis láttam a szemeiben, hogy fél. Ő a földön feküdt, én pedig a mellkasán térdepltem és a fejét ütöttem. Rosanna futott felém és lehajolt ő is, majd addig ütötte szerencsétlen kis ember arcát, még a bőr le nem foszlott róla. Álarc volt az is! Már Bob és Jane is odaért addigra, barátom időközben megszólaltatta a Kalasnyikovját, amire az emberek a földre vetődtek és remegve bekúsztak asztalaik alá. Rosanna és én még mindig ott térdepeltünk a parkettán elterülő Nikón, aki hatalmas változáson esett át, miután megszabadítottuk maszkjától. Nő volt, méghozzá nem is akári. Miss Molli volt az, a tanárnő, aki hetedikben és nyolcadikban fizikát tanított nekünk. Értetlenül álltunk a dolgok elől, fel sem tudtuk fogni, hogy mégis mi folyik itt. Mi négyen egymásra néztünk és lelkün mélyén tudtuk, hogy valamit nagyon elszúrtunk.

Illusztráció Mészáros Márton Képtelen merénylet című novellájához