Mészáros Márton blogja

Pilinszky János számomra költő, méghozzá az egyik legjelentősebb magyar lírikus, de nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a verseken kívül minden mást is írt. Példának okáért 1974-ben kiadták a Végkifejlet című kötetét, amelyben először szerepeltek drámái, köztük az Urbi et orbi – a testi szenvedésről című egyfelvonásos. A HOPPart Társulat ezt a művet vitte most színre.

Vatikán, Szent Péter tér. A téren gyülekező embereket a nézősereg alkotja a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház színpadával szemközt. A lépcsőzetes színpad pedig két hatalmas trónusnak ad helyet. Egyik a haldokló Fehér pápa trónja, míg a másik hatalmas szék a Fekete pápa ülőhelye. Az előbbi, még regnáló egyházfő elesetten, nekünk háttal fekszik a földön – az utolsókat rúgja. Utódja áll szemben vele. Azonban mielőtt eljutnánk kettejük párbeszédjéhez, eltelik egy kis idő. Az egyházi énekek legmeghittebb és kísértetiesebb szólama harsan fel, amelyet nem csak a színészek adnak elő, hanem a darabban közreműködő Kovács Márton és zenekara, akik a nézők között foglalnak helyet. Egyébként a zenészek jelenlétének és annak köszönhetően, hogy az események nem csak a színpadra koncentrálódnak, úgy érezzük, mintha mi is részesei lennénk a történetnek. A tömegből érkező különböző hangok is a fülünk mellett süvítenek el, a nézők önkéntelenül hátrakapják a fejüket, hogy megnézzék, mi történik.

Az Urbi et orbi pápai áldás előtt az egyik pápa haldoklik, a másik pedig éppen a halálát várja, hogy azáltal ő lehessen utódja. „Bocsásson meg, Főtisztelendőséged, de nem látom a vonásait. Ha nem tévedek, ön lesz az utódom” – mondja az agonizáló egyházfő, aki tisztában van kiszolgáltatott helyzetével. A Fekete pápa azt feleli, „bármilyen szomorú is, amit mondasz, így van.” De a Kiss Diána Magdolna által játszott pápát elnézve, nincs kételyünk arról, hogy szavai nem többek egy kimért diplomatikus válasznál. Az ellenpólusát játszó Szilágyi Katalin jeleskedik a szerepben, előbb testi kínjaitól szenvedő halandóként, a darab végén pedig élettől duzzadó, hatalommal bíró vezetőként egyaránt erőteljes. Itt felvetődik a kérdés, hogy miért két női színész játssza a pápákat, amikor Pilinszky a két karakter nemiségére utaló célzásokat nem tett, ellentétben az Apácával, akit „nem nélkülinek” és „töpörödöttnek” ír le. Herczeg Tamás apácája inkább a komikum felé hajlik, akárcsak Keresztény Tamás szertartások lázában égő kardinálisa, aki ruháját felfogva szökken egyik lépcsőfokról a másikra. A két leghangsúlyosabb karakter azonban kérdés nélkül, a Fehér és a Fekete főpap. Az előadás alatt mindvégig azt gondoltam, hogy nehéz egy olyan darabot játszani, amelyben minden ennyire precíz, kimért és komplex. A színészek nem beszélnek, mind énekelnek, de nem áriákat, nem híres dalbetéteket, hanem a szöveget. Minden mozdulatnak, lépésnek meg van a helye és az üzenete, minden pillanat fontos az események szempontjából.

A történet, amely háttérbe szorul a színpadi jelenlét mögött, viszont nehezen értelmezhető: olyan, mint egy pislákoló fény a sötétben. Érezzük, sejtjük, hogy miről szól az előadás, de konkrétan nem fogalmazódik meg, hogy mi a fő kérdés. Helyette szabad utat enged képzeletünknek: a hatalom, az egyszer fenn-egyszer lenn sajátos helyzetén át – stílszerűen fogalmazva – Isten útjainak kifürkészhetetlensége éppúgy központi elem, mint az, hogy világunkban ki a jó és ki a rossz. Emberek-e a szentek is, vagy éppúgy kijár nekik is a földi szenvedésből, és az egyik lényeges kérdés: mennyire értékeli át az életét az ember a halál kapujában várakozva. Az Urbi et orbi egy kimerevített pillanat, amely az emberre hat, s éppen ezért nagyon élvezetes.

Mészáros Márton

Jelenet a HOPPart Társulat Pilinszky János: Urbi et orbi című előadásából

Székely Kriszta, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatója Moliére francia drámaíró Don Juan című művét adaptálta színpadra vizsgaelőadásaként. A darabot a premier napján, 2014. április 16-án tekintettem meg az egyetem házi színpadán, az Ódry Színpadon.

Egy faajtó áttörve érkezik a színpadra Sganarelle, a szolga, (Gazsó György) és fiatal segítője, akik hangos „uram, uram” kiáltásokkal próbálják előkeríteni főhősünket, Don Juant (Makranczi Zalán), aki egy szokásos tivornya után fetreng öntudatlanul a földön. Ez az ember nem hisz semmiben és senkiben, neki senki sem parancsol. Don Juannak, a romlott férfinak semmi sem szent. Egyedül saját teljesítménye, az újabb hódítások képesek lázba hozni. Mérhetetlen szexuális étvágyát ezúttal Donna Elvirán (Radnay Csilla) próbálja levezetni, akit egy apácazárda falai közül szöktet meg. Azonban a történet jóval túlmutat egy nőfaló életeseményein, itt az intrikák és a női fejek elcsavarása mellett egy olyan férfi alakja körvonalazódik ki, aki magabiztos, és akinek hite önmagába gyökerezik, ergo azt hiszi, mindent megtehet. És mindent meg is tesz ennek szellemében.

Székely Kriszta első rendezése nem kifejezetten erős, a szinte teljesen üres térben játszott előadás szereplői pedig mai ruhát viselnek, közülük is leginkább a kapucnis felső a legmeglepőbb. Természetesen Székely Kriszta érdemeit beárnyékolják a főszereplők, hiszen három ilyen jó színésszel nem olyan nagy ördöngösség dolgozni, és az előadás hossza sem több mint másfél óra. A darab maga érdekes, és némileg újfajta megközelítésből láttatja Don Juant, de némileg egysíkú. Makranczi Zalán hiteles Don Juan szerepében, neki elhisszük romlottságát, és el tudjuk fogadni életfelfogását, létének mozgatórugóját. Annak ellenére, hogy egyoldalúnak véljük, a valóságban mégis van benne valami más is a gonoszságon és a romlottságon kívül, mert saját ellenségén is segít (még ha nem is szánt szándékkal), de összességében a megátalkodott, másokat megalázó és félelemben tartó férfi kerül előtérbe.

Számomra a legszínesebb és legérdekesebb karakter mégis Sgnarelle, akiben megvan a kettőség: hol ura életvitelét bírálja, hol meghunyászkodva teszi dolgát. Szöveg terjedelmében is övé a legnagyobb feladat, amelyet Gazsó György szokásos profizmusával old meg – öröm nézni, hallgatni! Bánatomra Radnay Csillának ezúttal kisebb szerep jutott, de monológja emberi és szívből jövő. Kiemelném még az együgyű Fricit alakító Szabó Zoltánt, aki a legtöbb önfeledt percet okozza nekünk. Igazi tehetség rendkívül jó komikusi érzékkel megáldva. De, ha már a nevetésnél tartunk, a darab önmagában nem komédia, mégis elég sok lehetőségünk van a nevetésre: hol Gazsó György jó humorú szolgájának köszönhetően, hol a számomra meglepő modern káromkodások hallatán, hol éppen azon, ahogyan Don Juan édeshármasban nyomja két vidéki leányzóval. A befejezés, a Don Juan által megölt Parancsnok felbukkanásától kezdve izgalmassá válik, de a lezárás inkább szép csöndben következik be, mintsem katarzist kiváltva a nézőből.

Mészáros Márton

Gazsó György színművész a Don Juan című előadásban a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán

Az elsősorban színészként ismert Mátyássy Bence Katonák címmel rendezett darabot, amelyet a Thália Színházban mutattak be a Színházi Világnapon, 2014. március 27-én. Kritika az előadásról.

Mátyássy Bence, a Nemzeti Színház fiatal művésze Hunyady Sándor magyar drámaíró Bakaruhában és Igor Stravinsky orosz zeneszerző A katona története című művéből készített előadást. A két mű rendkívül különböző, előbbi egy átlagos magyar háborús kisdarab egy katonáról, aki menyasszonya családjának szolgálólányába szeret bele, a másik mű viszont egy igazán sajátos dramaturgiájú, elsősorban nem is színpadra szánt zenei játék. A két darabot a száz éve kitört első világháború tartja egyben, ugyanis mindkét cselekmény középpontjában a háború, azon belül pedig egy katona áll.

A Katonák egyfelvonásos darab lett végül, de nem tudom, mennyivel lett volna sikeresebb, ha ketté szedi a rendező. Számomra a két rész nem tudott összekapcsolódni, elsősorban a Bakaruhában és A katona története éles tartalmi különbségei miatt. De önmagában a darabok megállják a helyüket, még akkor is, ha az első rész egy átlagos, truváj nélküli történetet mesél el meglehetősen szűk térben. Első látásra érdekes ötlet volt a család szüleinek sajátos “helyettesítése”, amelyet Bánfalvi Eszter színészi képességei oldottak meg olyan módon, hogy a két nagypolgári szülő képmása mögé bújva hangjával és kezével személyesítette meg a férjet, és feleségét is. Az első rész mindazonáltal befejezetlen maradt számomra, viszont Stravinsky csodálatos zenéjére megelevenedő történet igazán eredményes lett. A színház és a zene, valamint a tánc összefonódásának jeles példája A katona története Mátyássy-feldolgozásában, amelyet Grecsó Zoltán koreográfiája tesz élvezetessé, valamint a színészek játéka, amely kis híján látványszínházba megy át.

A darab összességében érdekes, nézőbarát minden szempontból, de az érzésem az, hogy az alkotók túl sokat akartak bemutatni másfél óra alatt. A színpad fölött megjelenő (gyakran elég merész) filmes bevágások létjogosultságát megkérdőjelezem, szerintem finomabban és árnyaltabban is meg lehetett volna valósítani, már ha szükség van erre egyáltalán, amikor a színpadon vannak olyan színészek, mint Radnay Csilla, Huzella Juli, Szabó Kimmel Tamás, Sztarenki Dóra, vagy éppen a rendező Mátyássy Bence, aki főszerepet alakít a műben. Mindenesetre a Katonák egy érdekes állomás lehet a rendezőként is ígéretes jövő előtt álló Mátyássynak, a téma és a mű üzenete a háború borzalmairól pedig példamutató választás olyan fiatal művészektől, akiknek jórészt még a nagyszüleik sem éltek az első világégés alatt.

Mészáros Márton

Sztarenki Dóra és Szabó Kimmel Tamás a Katonák című előadásban

Karinthy Ferenc Nők című színdarabjának ősbemutatóját tartották a budai Karinthy Színházban 2013. december 20-án. Az előadást az író fia, Karinthy Márton, a színház igazgatója rendezte.

Az ország első magánkézben lévő színházának alapító-direktora saját édesapja Aranyidő címen megjelent kisregényét álmodta színpadra. Idősebb Karinthy, akit mindenki csak Cininek szólított, a Budapesti tavasz sikere után merte megírni ezt az akkor még igencsak kényes témát feszegető kisregényét, amely az 1970-es évek elején évekig meg sem jelenhetett. A szerző végül maga adaptálta a művét színpadra, azonban a Nők című szövegkönyvből a művész 1992-es haláláig nem lett semmi, és utána is huszonegy évnek kellett eltelnie, hogy fia elővegye, és színpadra alkalmazza.

A darab 1944-ben, Budapest ostroma alatt játszódik a főváros egyik lakóházában. Főhőse Beregi Józsi, egy zsidó menekült, aki néhány nappal karácsony előtt állít be szeretőjéhez, az egyszerű és primitív Nellihez. Az asszony, aki elsősorban a testéből él, rögvest beleszeret a férfiba, azonban Józsit a többi budapesti nő is érdekli. Amikor már a harcok mindennapossá válnak, és a légvédelmi riasztásoktól nem lehet aludni, a bérház lakói kénytelenek levonulni az óvóhelynek átalakított pincébe, hogy ott vészeljék át a háborút. Ferencziné egy letűnt világból maradt hátra, lányát, a tizenhét éves Adrit szinte elnyomásban tartja, a kis kalauznő naphosszat az Úrhoz fohászkodik. Huszárné mindenkiről tud mindent, és mindenről meg is van a maga sarkalatos véleménye. A nyugállományú alezredes fájdalmas rezignáltsággal veszi tudomásul a háborút, felesége pedig egy törékeny, kedves asszony. Ők, valamint a sorsjegybizományos és a légóparancsnok alkotják a kis közösséget, ahol az idegen Józsi többet tud meg a lakókról, mint amennyit ők tudtak egymásról.

A fő mozgatórugót, ezt a bizonyos Józsit, Dányi Krisztián alakítja. Nagy fekete bajszával ma már nehezen dobogtatná meg lányok és asszonyok szívét, de a kor nőcsábászai között abszolút helye van. A karakter jellemét tekintve elvtelen, meghunyászkodó és egyáltalán nem őszinte, de Dányi nagy beleéléssel formálja meg ezt az érdektelenségbe forduló figurát. A szereplők közül egyértelműen Murányi Tünde viszi a prímet, az általa játszott Nelli visszamaradott agykapacitása ellenére a maga egyszerűségében és tájszólásában a legtermészetesebb figura a nők közül. Heves érzelmekkel adna meg mindent választottjának, megalázottsága valóban mély fájdalom számára, és a lakókra mondhatni szívből köp, különösen arra, aki eddig még arra sem méltatta, hogy emberszámba vegye.

Karinthy Márton rendezésében kiemelt hangsúlyt kapnak a szereplők, szinte mindnyájuk egységes időt kap a kibontakozásra, amellyel élnek is. Bencze Ilona kortalan a méltóságteljes Ferencziné alakjában: egyszerre dicséri patetikus hangon hős katonatiszt férjét, és egyszerre enged Józsi csábításának. Lánya, akit Bánsági Ildikó és Gáspár Sándor igazán tehetséges leánya, Gáspár Kata alakít, tizenhét éves, ifjú hölgy, azonban a huszonhat éves színésznő remekül oldja meg feladatát: alakításában hitelesen elevenedik meg az anyja szavára hallgató kislány és az idősebb férfiakat csábító fiatal kettőssége.

Életkorukból fakadóan az idősebb karakterek kevesebbszer vannak jelen, ezt különösen Tímár Éva miatt sajnáljuk – ő jobb színésznő annál, minthogy férje felett álljon, és néhány mondatot elmondjon. Viszont a ház asszonyai közül fekete bárányként tűnik ki Mikuczné (Keres Viktória), az egyenruhás, határozott nő. Az indulatos, kegyetlenséget árasztó nyilas asszony csak a zsidót látja Józsiban, akit a Dunába kell lőni, de ez a pesti dzsigoló felnyitja a szemét a nő saját értékeire, és ironikus módon még segíteni is megpróbál neki feldolgozni erőszakos és aberrált férje rémtetteit. Nem tudjuk, hogy Mikuczné miért csatlakozott a Szálasi-féle szélsőjobbosok haláltáborához, de az kiderül, hogy a Kiss Gábor által megformált sorsjegybizományos, a kisemberek kisembere vak fanatizmusa miatt állt melléjük.

A 32. évadját ünneplő Karinthy Színház kis nézőterében megfagy a levegő, amikor ez a seregnyi ember megelevenedik előttünk. Mindenki a maga gondjaival küzd, a saját életbe maradásáért, a saját boldogságáért harcol. Ki így, ki úgy. Viszont önzőségével közülük is kitűnik Józsi, akit találékonysága ment meg a haláltól. Az apró színpadon hitelesen jelenik meg a lakóház, forog a lépcsőház, eltűnnek-előbukkannak a lakások és még a fenti szintek is szobákat rejtenek.

A Nők című háromfelvonásos darab a pirotechnikai elemek, a fojtott légkör és a színészi bravúrok segítségével festi meg a második világháború félelemmel teli, kilátástalan világát. Az előadás rávilágít arra, hogy az ember minden körülmény között ember marad. Ugyanaz a gonosz, árulkodó, néha kicsattanó örömű, buzgón vallásos, meggyőződésében megingathatatlan, máskor pedig a szerelmes, szeretni vágyó vagy éppen csábító.

Mészáros Márton

(A kritika a SocFest nevű kulturális portálon került először publikálásra.)

Gáspár Kata, Bencze Ilona és Dányi Krisztián a Nők című előadásban

Ha valakinek van egészséges humorérzéke, akkor az értékeli a Mohácsi-testvérek munkáit. A csillagos ég című darab Mohácsi István és Mohácsi János műve, utóbbi rendezte az előadást, öccse pedig társszerzőként segítette.

Az Egyszer élünk című előadás, amelyet a Nemzeti Színház nagyszínpadának lehetőségei kiaknázásával és a társulat nagyszerű tagjaival állítottak színpadra 2011-ben, kétségkívül az utóbbi évek egyik legnagyszabásúbb és legemlékezetesebb előadása volt a magyar színházban. Kevés ahhoz fogható, magával ragadó alkotás születik hazánkban, annak túlszárnyalásához nagyon sok tényező közrejátszására lenne szükség a színészek kiválasztásától kezdve játékukig, a darab témáján, a dialógusokon keresztül a végső megvalósításhoz. Valószínűleg a Mohácsi-testvérek most szándékosan nem szerették volna átlépni az önmaguk által felállított mércét, de még így is egy olyan előadást hoztak létre, amely könnyed, kellemes kikapcsolódást biztosít, viszont a felszín alatt komoly társadalmi és politikai problémákat feszeget.

Ahogyan az Egyszer élünk esetében (alcím: avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe), úgy ennél a darabnál is van egy hosszú alcím, amellyel együtt a cím ezúttal így hangzik: A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet. Ez hitelesen takarja a kerettörténetet, amely egy magyar színházi társulatról szól, akiknek a Ványa bácsi feldolgozásukat (azt, amelyikből Ványa bácsit kihagyta a rendezőnő) meghívják egy külföldi színházba, az invitálással pedig anyagi támogatás és nemzetközi siker is jár. A színházi próbákhoz kapcsolódó nyitójelenet például egy nagyszerű vígjátékot vetít elő, amint a színészek a Bánk bán sajátos verzióját próbálják, azonban a meghívást követően bonyolódnak az események. Elénk tárulnak a mai politikai viszonyok, illetve a színház és a fenntartó ellentmondásos kapcsolata, valamint az a nem ismeretlen jelenség, amely a politika miatt bizonyos keretek közé szorít néhány művészeti ágat, köztük a színházat.

Schneider Zoltán előbb a Bánk bán Peturját alakító színészként csal mosolyt arcunkra, majd egy nagynevű színészként tér vissza egy más szerepben, amelyben igazán jól érzi magát. Minden megnyilvánulása, tette rendkívül komikus. Az a jelenet, amelyben a színházat egy szakrális helyként említi, egyértelmű utalás Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatójának nagy vihart kavaró kinevezésére. A felesketés szintén ezt a vonalat erősíti, akárcsak a Szervét Tibor által játszott polgármester viselkedése, aki előbb támogatásáról biztosítja a színigazgatót (Pál András), majd hirtelen hátat fordít neki. Számos hasonló motívum mellett ötletes gondolat, miszerint a kormány bevezeti a tánc szerepét, ugyanis az egészségessé teszi az embert, és felfrissíti a szellemet – így a társulat, a polgármester és az államtitkár-asszony is egyszerre ropja egy olyan nótára, amelyhez Kovács Márton, Mohácsiék állandó alkotótársa írt zenét, és amelynek előadásakor Kovács hegedűn kíséri zenésztársait. Aztán itt van még az új vezető előtti bizonyítás: tapasztalt, ismert színészeknek kell a saját színházukban castingolni, és szóba kerül, hogy ki miért, és melyik kormánytól kapta a Kossuth-díjat.

A szereplők közül Kováts Adélt illene kiemelni. A színésznő hol koronával a fején próbálja a gonosz királyné, Gertrudis szerepét, hol a kulturális államtitkárként szerelmesedik fülig bele a színészóriás Pongrácz Lászlóba (Schneider Zoltán alakításában). Gazsó György is két szerepet játszik. Mind a portárs bácsiként, mind egy indulatos színészként is nagyon szerethető, hiteles. Nevéhez fűződik a „múltépítés” hatalmas poénja, illetve a versszavalás szintén rendkívül vicces jelenete.

A csillagos ég kevésbé abszurd, mint amit vártunk tőle. Viszont, ahogyan Mohácsi más műveinél, hiába komoly a téma, lételeme, hogy humoros helyzetet teremtsen. Ezt egyensúlyozza a darab végén tetőfokára hágó feszültség, miután a színészek zenélni kezdenek, majd szép sorban elpanaszolják egyéni sorsuk zátonyra futását a történet csattanóját adó incidens miatt. Keserű, szívszorító rész, amely után az érzéketlen, egyszerű, szőke asszisztensnő Petrik Andrea előadásában a karakterétől meglepően komoly gondolatsort tár elénk a színészetről és a színészek motiváltságáról, valamint a lelkük mélyén rejtőző vágyakról.

Mészáros Márton

Jelenet “A csillagos ég” című előadásból

Hazánk első magánszínháza, a budai Karinthy Színház és a Nemes Nagy Ágnes Színészképzés beavató sorozatának új darabja, a Vörösmarty Mihály drámai költeménye alapján színpadra állított Csongorok és Tündék című előadás, amelyet 2013. november 23-án mutattak be.

A romantika kiemelkedő alakjának, Vörösmarty Mihálynak a műve a magyar irodalomban és színháztörténetben évről-évre visszatérő alkotás. Legutóbb a Nemzeti Színház egyik kisebb színpadán élő szereplők dolgozták fel bábfigurák segítségével, most pedig egy fiatal színjátszó társulat előadásában elevenedik meg viszonylag üres térben, azonban annál hatásosabban. A rendhagyó cím nem holmi önkényes művészi változtatás, hanem utalás arra, hogy itt nem egy Csongor és nem egy Tünde fogja keresni egymást, hanem több Csongor és több Tünde vágyódik a másik után.

Jelenet a Csongorok és Tündék című előadásból (Fotó: Mészáros Márton)

A Csongorok és Tündék című előadáson érezhető Tóth Miklós rendező-dramaturg keze nyoma, az előadás átfogó és érthetőbb képet ad a műről azáltal, hogy bizonyos elemeket kihagy, és más megvilágításban, sajátos koncepcióban meséli el a történetet. A darab bővelkedik a táncos jelenetekben. Szent-Iványi Kinga dinamikus koreográfiájának előnye, hogy megtalálta a műhöz leginkább passzoló mozgásfajtát, amelyet képes jó ízzel befogadni a néző, és amely a legjobban passzol a műhöz. A női szereplők táncjeleneteit látva az embernek olyan érzése támad, mintha Rob Marshall Chigagovagy Kilenc című filmjének táncbetéteit nézné. A Barna Lilla által életre keltett boszorkány, Mirígy se nem öreg, se nem aszott, mégis tökéletesen elhisszük neki, hogy olyan ráncos, mint az országút, vagy éppen azt, hogy mérhetetlen erejével, minden gonoszságot képes megvalósítani.

A tetőpontot egyértelműen a szerepéhez párosuló méltósággal a teljes sötétségből előbukkanó Molnár Piroska jelenti az Éj-ként, aki csodás hangján, játszi könnyedséggel mondja el komoly mondanivalóval rendelkező monológját. A Nemzet Színésze egyébként már bensőséges kapcsolatot ápolhat a művel, ugyanis korábbi munkahelyén, a Nemzeti Színházban előbb az Éj, majd az említett bábos feldolgozásban Mirígy volt. A monumentális drámaköltemény hetven perces ideje éppen elegendő ahhoz, hogy a mesés vándorlást egy felvonásban tárja elénk úgy, hogy azt egy iskolás és egy felnőtt is élvezhesse.

/Az előadás fotóspróbáján készült felvételeim a SocFest portálon jelentek meg./

Mészáros Márton

Jelenet a Csongorok és Tündék című előadásból (Fotó: Mészáros Márton)

Egy színháznak nem dolga véleményt nyilvánítani, a nézők feladata a tanulság levonása és elkönyvelése. A jó színház feladata, hogy történeteket meséljen, amelyekkel ráébresszen bennünket dolgokra, a válaszokat pedig magunknak kell megtalálnunk. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház leköszönő igazgatója utoljára rendez a teátrumban, búcsúdala a fasizmusnak való behódolásról szóló Mephisto, amely Klaus Mann regényéből készült. Nos, a kérdés magától ötlik fel: mégis miért vártak eddig arra, hogy színpadra vigyék a híres regényt? A rendező szerint azért, mert aktualitását igazán csak most értékelhetjük az általa vezetett Nemzeti elmúlt öt éve során.

Stohl András a Mephisto című darabban a Nemzeti Színházban

Persze az időzítéshez nem kapcsolódnak a Nemzeti Színházban lezajló változások, de a figyelmes közönség kihallhat ezt-azt a darabból. Alföldi Róbert rendezése korrekt, mondhatni az eredeti tartalomhoz leginkább a Mephistónál ragaszkodott, szinte alig változtatott valamit a regényben elhangzó dialógusokon. Maga az előadás, amelyet a Nemzeti nagyszínpadán játszanak, is a szó hagyományos értelmébe vett előadás. A szöveghez való hűség mellett nem tartalmaz nyílt szerepvállalást, de a színpadot is tudatos, visszafogottan van használva. Mindez azt sugallja számomra, hogy Alföldi Róbert az önkényeskedés és a csinnadratta helyett méltósággal szeretett volna búcsúzni attól a színháztól, amelyet az ország első számú színházává tett.

A Mephisto a nagy német író, Thomas Mann fiának, Klausnak a szemszögéből tárja elénk a művészet és az uralkodó elit közötti kapcsolatot. A hányatott sorsú Klaus Mannt egyregényes szerzőnek tituláljuk, azonban a Mefisztó a hatodik kötete volt. Az egyre fasizálódó Németország helyzetét 1936-ban, három évvel a világháború kirobbanása előtt írta meg, szavai azonban a szörnyűre festett, jövőbeli világképből szempillanat alatt véresen komoly valósággá váltak. A történet különleges helyet foglal el a magyar művészet palettáján, mivel a regényből forgatott azonos című Szabó István-film az egyetlen magyar játékfilm, amelyet Oscar-díjjal ismertek el. A színházi adaptáció készítői, Alföldi, a rendező, és a dramaturg Vörös Róbert szerették volna, ha Szabó István hozzájárul a forgatókönyv felhasználásához, de mivel a rendező ezt elutasította, saját kútfőből kellett szelektálniuk, hogy a regény mely elemeit hagyják ki a darabból, s melyekre fektetnek különösen nagy hangsúlyt.

Tenki Réka és László Zsolt a Mephisto című darabban a Nemzeti Színházban

A színházi adaptáció képes arra, hogy megteremtsen egy olyan hangulatot, ami belénk költözik a mintegy két és fél órás előadás alatt, és utána is fogva tartson bennünket. Alföldi tökéletes korrajzot hozott létre a darabbal, az 1930-as évek közepében véget érő cselekmény, és az azt megelőző közel tíz év légkörét nem csak a nagyszerű jelmezekkel, hanem korhű dalokkal, valamint a háború előtti német színház ábrázolásával éri el. A legnagyobb kérdés a történetben Hendrik Höfgen, a céltudatos német színész helytállása az egyre nagyobb gondot jelentő fasizmus idején: hol van az a határ, amikor megálljt kell mondani, és elhatárolódni az aggasztó politikai hatalomtól? Vagy a helyes út az engedelmesség? A Mephisto tulajdonképpen arról szól, hogy egy emberrel mi minden történik tíz megpróbáltatásokkal teli év során.

A nyitójelenetben Stohl Andrást látjuk, amint Höfgen bőrébe bújva hat percen át táncol egy balett részletet. Lihegve, izzadva, láthatóan nagy erőfeszítést és koncentrációt igényelve, eltűrve a fájdalmat, tanítójától a félvér Juliettától (Bánfalvi Eszter), aki kitoloncolásakor nem bírja felfogni, hogy miért bánnak el vele. Höfgen karakteréről csak később tudjuk meg, hogy tipikusan az a fajta ember, aki mindent megtesz a kiszemelt cél elérésének érdekében, küzd, ameddig csak tud, az embereket pedig inkább bábnak használja saját vágyainak beteljesítésére. Hogy Hendrik Höfgen jó színész-e, vagy sem, nem derül ki. Az azonban igen, hogy jellemtelen figura. Párizsban kétségbeesve fogadja a nemzeti szocialisták hatalomra kerülését, a karakter zaklatottságát jól adja vissza Stohl, aki ebben a jelenetben kicsit többet mutat, mint amennyit feltehetőleg látni akart az átlagnéző, amikor pucéran, szétnyitott lepedővel futkos a szobában. Később ugyanez a Höfgen, behódol a hatalomnak (mondhatni „megtér”), és az állami színház intendánsává nevezik ki.

Stohl András élete egyik legjobb játékát nyújtja a gyakran tenyérbemászó Höfgenként, de a fölényeskedő és a meghúzódó én sem jelent neki gondot – mégis ennek ellenére, számomra hiányzott alakításából a kettősség, amely jellemzi a szerepét. A pompás jelmezek átadták ezt, csak éppen a színészen érezni kevésbé. Mellékes hasonlóságok vannak a film és a darab öltözékei között, de a maszkot viselő, és a Jokerre sminkelt arcú Stohl András látványa elfeledteti ezt. A mértéktartó színpadkép egyszerű, mégis hatásos, meglepő módon leginkább annál a jelenetnél, amikor a tisztalelkű színházigazgató (Gáspár Sándor) zsidó származású feleségéért (Söptei Andrea) kiállva önként távozik az életből. Az ő kettősük búcsúszövege – részben a nagyszerű tálalásnak köszönhetően – bennünk marad másik néhány mondattal együtt. De a tábornagy (László Zsolt) felbukkanása, és eszes-hűséges felesége, Lotte (Tenki Réka) – akinek jelenléte hárító is a tábornagy és a színész között – is maradandó élménnyel kecsegtet, már csak a színészi alakítás, és a félelmetesen gyönyörű jelmez miatt is.

Megnyugodással vettem tudomásul, hogy más nézők is úgy érezték, mint én: hiába Hendrik Höfgen harcáról szól a történet, sokkal jobban érdekelnek minket a mellékszereplők. A színházi súgó (Nagy Mari), a hithű náci (Nagy Zsolt), a reménytelen szerelmes naiva (Mészáros Piroska), a szépfiú (Szatory Dávid), és az udvarias kis Böcök (Fehér Tibor) története elhalványul a három női sztár, Dora Martin, Nicoletta von Niebuhr, Barbara Brückner mellett. Előbbi ünnepelt színésznő, aki emigrálásra kényszerül (sokan Marlene Dietrich-kel azonosították), és külföldön csinál nagy karriert, azonban Udvaros Dorottya nem kap tehetségéhez méltó feladatot, mivel öt-hat perc alatt képtelen kiteljesedni a szőrmebundában járó díva szerepében. Kárpótlásul azért kapunk tőle egy gyönyörű dalt. Kötelességem kiemelni, hogy a másik két női karakter megformálói, Radnay Csilla Barbarája és Martinovics Dorina Nicolettája a két művésznő kiváló képességeiről tesz tanúbizonyságot. Szokatlan szerepben láthatjuk Hevér Gábort is, aki a kerekesszékhez kötött Mardert, a befutott írót játssza sokszínűen: hol rezdüléstelen komor arckifejezéssel, hol figyelemfelkeltő nevetéssel kelti életre a látszólag extravagáns és egoista szerzőt, aki jóllehet, hogy ezekkel a hivalkodó jellembeli kiütközésekkel csak palástolni szeretné valós énjét.

Lehetne mivel tovább szaporítani a szót, például az olyan apró észrevételekkel, minthogy a baba akkor sír fel a babakocsiban, amikor társasága a nácizmust kezdi éltetni, vagy a tökéletes koreográfiával betanult Függetlenségi Nyilatkozat-dalból, amely az előadás egyik legjobb pillanatát nyújtja. Csupán a befejezés akadozik kicsit. Valahogy nem ilyet vártunk egy ilye hatásos előadás után, talán fel sem fogjuk, hogy valóban ez a darab vége. Höfgen szavai („csak egy színész vagyok”) kétségbeesett védőbeszédként csengenek fülünkben, de a feladat, hogy eldöntsük, hogy Höfgen valóban nem elítélendő-e, mert csak egy színész, ki dolgát tette, vagy az erkölcsi gyarlóság mintapéldánya, a mi feladatunk marad. Az előadás nem ítélkezik Höfgen felett, azt ránk hagyták.

Mészáros Márton

Szereplők a Mephisto című darabban a Nemzeti Színházban