Reklámok

Archive for the ‘Színház’ Category

Színház – Csehov: Sirály

2013. május 28.

Mindig is úgy gondoltam, nehéz egy klasszikust úgy feldolgozni, hogy évtizedek múltán is nyújtson valami újat, de értékéből és üzenetéből mégse veszítsen. Anton Pavlovics Csehov híres drámáját, a Sirályt számtalanszor játszották hazánkban is, éppen ezért volt nehéz Alföldi Róbertnek, a Nemzeti Színház leköszönő igazgatójának úgy színpadra álmodni az előadást, hogy azt ne felejtsük el egy könnyen.

A Gobbi Hilda Színpad kevesebb néző befogadására alkalmas, mint a nagyszínpad, de sajátos atmoszférája közelebb hozza a nézőt a darabhoz, már csak fizikai értelemben is. Alföldi Róbert sajátos újítása, miszerint a Sirály megtekintésekor ne a ruhatárba helyezzük el kabátjainkat, szintén jó ötlet. Belépve a színpadra Fehér Tibor és Tenki Réka színművészek, a darab két szereplője vár minket, hogy elvegyék a ruhákat tőlünk, bilétát adjanak és felakasszák a fogasra őket. Miután mindenki odaadta a kabátját, Tenki Réka megszólal: „Mindjárt kezdődik az előadás.” Nem tudjuk ekkor még, hogy ez most csak figyelemfelhívás, vagy már a darab része, hogy a színésznő szól hozzánk, vagy Mása beszél. A szerep itt mosódik össze a megformálójával, és a következő két és fél órán át mi is egy húsba maróan valóságos drámának leszünk a része.

Darab a darabban, ezzel folytatódik az előadás. Trepljov, a sikertelen ifjú művész színpadra viszi saját modern elképzeléseit, amelyben szerelme, Nyinya nyújt segítséget neki. A rendező-író édesanyja, Arkagyina, a híres színésznő és fiatalabb párja, Trigorin (elismert író) a vidéki kisvárosba érkezik az előadásra, azonban megjelenésük nem várt bonyodalmakat okoz, amelyek végül tragédiába torkollanak. A szereplők szépen sodródnak a cselekményekkel, a karakterek pedig egyre változnak. Laikus ember azt várná, hogy egy orosz dráma feltétlenül vontatott, elcsépelt legyen, azonban a Sirály tele van érzelmekkel, drámával és fordulatokkal – mindezt pedig mély gondolatvilág és keserűség lengi körül.

A Sirályt tíz színész játssza, azonban megítélésükkor figyelembe kell venni, hogy némelyik szerep (mint például Fehér Tibor szimpatikus Medvegyenkója) olyan kicsi, hogy nem lehet egy kalap alá vonni Básti Juli vérbeli dívájával, Arkagyinával, a hisztérikus, zsugori színésznővel, vagy Kulka János által megformált laza, nárcisztikus doktorral, akit különösebben még a halál ténye sem izgat. Tompos Kátya és az általa megformált Nyinya megy át a legnagyobb változáson, az amúgy is összetett szerepét csak nehezíti, hogy oroszul is meg kellett szólalnia, méghozzá egy elég hatásos, hosszú monológot elmondania, először párja meg nem értett szövegkönyve szerint, majd legközelebbi – utolsó – találkozásukkor. Nagy Mari gyakran síró-nevető Polinájának érzelmei mutatják legjobban az ellentétet: szerelmes a magányos, magának való doktorba, aki már csak intelligenciájával is ellentéte férjének, Samrajevnek (Szarvas József). Azonban mégis az egész társaságból, csak az ő férjének nincsen semmi mentális és fizikai problémája, mindnyájuk közül a gazda a legnormálisabb.

A Nemzeti Színház, mint ahogy azt már számtalanszor hangsúlyoztam, kivételes lehetőségeket biztosít minden darab számára, azonban a Sirály visszafogott színpadképe tökéletesen találó a komor orosz tájhoz, és történet drámaiságához. Széles skálán mozog a darab, nagy érzelmek vezérlik. Annál szebb búcsút (és metaforát) pedig el sem lehetne képzelni, hogy a színészek adják vissza a kabátjainkat.

Mészáros Márton

Sirály

A Nemzeti Színház Sirály című előadása

Reklámok

Színház – Mohácsiék: A velencei kalmár

2013. április 27.

Shakespeare nyelvezete és bonyolultsága talán mai szemmel nézve nem tűnik olyan könnyű falatnak, mint őseinknek volt. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a drámai vígjáték a 16. század nézeteit mutatja be, de a második világháború óta súlyosan sérti a zsidóságot és a kisebbségeket, valamint mindenkit, aki elítéli a rasszizmus bármely formáját. Leginkább ezért tartották indokoltnak a Mohácsi-testvérek, hogy modernizálják a művet, de az örökéletű alaptörténetet váznak meghagyták és azt aktuális ruhába öltöztették fel.

Mohácsiék úgy gondolták, hogy ütősebb lesz a történet, ha azt nem is helyezik át egy másik korba, de különböző modernizációt hajtanak végre rajta. A szöveghez nemhogy görcsösen nem ragaszkodtak, teljesen átírták azt. Ez csak azok számára (különösen az idős nézőket zavarhatja) lehet zavaró, akik nem tudják, hogy arra A velencei kalmárra ültek be, amelyet Mohácsi írt William Shakespeare alapján, és nem arra, amely az angol trubadúr eredetijének hű adaptációja. A gyönyörű és gyakran göcsörtös shakespeare-i mondatok helyett roppant humoros és káromkodással teli mély drámaiságot és feledhetetlen jeleneteket kapunk. A sok csúnya beszéd ezúttal nem önkényes és egyáltalán nem kínos – számomra mindenesetre nem volt az. Sőt, úgy gondoltam, ha ilyen környezetbe helyezték a történetet, hát csak előrébb lendítik a darabot a szitokszavak és a zsidózó viccek is, persze nem minden esetben. Ha már valamit ki kell emelni negatívumként, csak annyit tudok mondani, hogy az évtizedek alatt közhelyessé kopott szállóigék (“Mit néző? Nem vagy te intéző!”), vicces odamondogatások és olcsó poénok (“tegnap kikapott a dózse”) ha nem is húzzák le az előadást, mégis éreztetik velünk, hogy nem a legjobb Mohácsi-előadást látjuk, különösen nem a fenomenális Egyszer élünk… után. Amikor Antonio “szarik Shylock kilincsére” senki sem gondolná, hogy valójában megteszi, a gazdag zsidó szolgájának mondata – “a maceszgombóc nem szarral gurigázik” – pedig döbbent csendet, másokból pedig felszabadult nevetést vált ki.

A velencei kalmár a Nemzeti Színház színpadán

A velencei kalmár a Nemzeti Színház színpadán

A velencei kalmár Mohácsiék által jegyzet átiratának azonos az alaptörténete és az erkölcsi tanulsága is, csak sokan a nézők közül aktuálpolitikai kihallásokra koncentrálnak. Pedig a Shakespeare-klasszikus története éppen ugyanaz, mint a 16. században volt: zsidók és nem zsidók közti évszázados konfliktusról, kölcsönös régi rosszallásokról, bosszúvágyról és gyűlöletről szól. A Nemzeti Színház páratlan színpadát kihasználja az előadás, igaz mindezt nagyon visszafogottan teszi a süllyedő színpaddal és a fenséges fehér fényekkel megvilágítva. A velencei szereplősereget alakító művészek közül senki sem töltötte be a hatvanat, ezért játékuk igazán üde és felszabadító, mondhatni látszik, hogy nagy örömmel vállalják a feladatot, amibe belekezdtek.

A Michael Radford rendezte 2004-es filmfeldolgozásban Al Pacino által életre keltett Shylock egy életre feledhetetlen élmény, ezért számomra nehezebb volt kezdetben Gáspár Sándort elfogadni a zsidó uzsorásként, akit annyira utálnak haszonleső és pénzhajhász tulajdonságai miatt, hogy a végén maga is kegyetlen utálóvá válik. Úgy gondolom, akkor teljesedik ki Gáspár alakítása a kaftános, hithű zsidóként, amikor szökött lányát gyászolva megtépdeli ruháját, ahogyan a vallásos zsidók számára a gyermekük kikeresztelkedése egyet jelent annak halálával. A velencei kalmár, Antonio Toncsinak nevezését könnyen elfogadjuk, maga a karakter Hevér Gábor nagyszerű és mindig ultraszimpatikus alakításában éppolyan emlékezetes marad, mint az ominózus babzsákos jelenet, Gáspár Kata által megformált nemes hölgy lánykérése és kirohanása, a velencei dózseként akár stand up comedysként is helytálló Marton Róbert jelenléte.

A karakterek jellemvonásai és üzenete – különösen a megbocsátani képtelen Shylock és a zsidózó, léha ifjak életét élvező dózse képében – erősen jelen van a darabban. Némelyik szereplő viszont kevésbé tűnik alaposan megrajzoltnak, ilyen a fiatalok közül az agresszív Gratiano, Salerio és Francesco is, de Martinovics Dorinának sem nyújt lehetőséget a kiteljesedésre Nerissának, az egyszerű lelkű komornának a megformálása. Viszont Radnay Csilla a „nádszál” Portia bőrébe bújva maga az álomnő: eszes-szellemes, csinos és kreatív. Játéka természetesebb és szórakoztatóbb nem is lehetne, gondoljunk csak arra a két jelenetre, amikor elborzad, amikor a marokkói félvér herceg kezet kíván csókolni neki, vagy, amikor a segítség után nem köszönömöt vár, csak azt, hogy máskor válogassa meg Antonio, hogy kit és mikor ribancozik le.

Tehát a változtatások, újítások ellenére A velencei kalmár tanulsága ugyanaz marad, mint félévezrede volt. És bármennyire leegyszerűsítettnek tűnik a szöveg és a színpad is puritán, az egyéni látásmód eléri a sikert, hiszen hatása alá tudja vonni a nézőt.

Mészáros Márton

A velencei kalmár a Nemzeti Színház színpadán

A velencei kalmár a Nemzeti Színház színpadán

Színház – Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe

2013. április 7.

Több, mint két éve mindent elsöprő sikerrel játsszák az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című Mohácsi-darabot. Valószínűleg az új igazgató, Vidnyányszky Attila az összes többi Alföldi-érában bemutatott darabbal együtt leveszi a műsorról, pedig igazi vétek emberek ezreit megfosztani ettől az előadástól. Minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy az utóbbi évek legjobb színházi darabjáról van szó.

Hányszor van úgy, hogy a kritikusok imádnak egy darabot, de a közönség véleménye megoszlik róla. Vagy fordítva. Azonban az Egyszer élünknél senki sem kételkedik a Színikritikusok díjának megérdemeltségében, amelyet a legjobb előadás kategóriában nyert el a 2011-es ősbemutató követően. Ez a darab úgy eszméletlenül jó, ahogy van. A szinte mindig együtt alkotó Mohácsi-testvérek (István, a dramaturg és János, a rendező) első Nemzetis munkájukkal valami olyan szép és nyomasztó művet hoztak létre, amely kitörölhetetlenül elfoglalja a helyét a magyar színház felejthetetlen előadásai között.

A második világháború után, 1946-ban indul a történet, jelen van a tiszteletes, aki János vitézt tanítja be, a csendőr és még egy tucat falubéli, és három orosz katona gépfegyverrel és pisztollyal. Aztán egyszer csak elszabadul a pokol, a katonák felöntenek a garatra, elveszik az emberektől azt a kis élelmet, amit kaptak, megerőszakolják a nőket, férfit vernek, majd felpakolják az embereket egy teherautóra és elindulnak velük a Gulagra. Itt eszmél rá az ember először, hogy a rendező tökéletesen kihasználta a Nemzeti adottságait: monumentális díszletek, gyönyörűen berendezett színpadkép elinduló teherautóval, begördülő kocsival és magasba emelkedő kínzóeszközzel.

Az első felvonás alatt többször is kicsordult a könny a szememből. Jolán volt az egyetlen zsidó a faluban, aki túlélte a holokausztot, ő mesélte el, hogyan hurcolták el és végezték ki a családját egy koncentrációs táborban. A csendőr nem tett semmit, hogy megakadályozza, csak parancsot teljesített, amikor feltuszkolta őket a vagonra, s nem tudta, hogy munkatáborba, vagy a halálba viszik-e a családot. A tiszteletes lányát megerőszakolták, éppúgy, mint a feleségét. Körülbelül húsz katona, harmincan nem lehettek – meséli a férfi, és neki végig kellett néznie. Amikor az erőszakos szovjetek faggatják, hogy ugye, hogy a mocskos nácik tették-e ezt a szörnyűséget, ő nem meri megmondani, hogy az oroszok voltak. A végén pedig megérkezik a vak katona, akiről mindenki azt hitte már, hogy meghalt, felesége pedig újraházasodott és a férfi legjobb barátját vette el.

Nem lenne igazságos, ha a történetről többet írnék, de annyit elárulhatok, hogy mindvégig tartogat meglepetéseket és igazán eredeti a történet folytatása is. Hiszen ilyen sokat mondó, megható és elgondolkodtató darabban ritkán van része az embernek. Azt hiszem a színészeknek is. Minden szereplő kiváló, látszik rajtuk, hogy összeszokott, baráti társulat tagjai. Az első felvonás könnyeit a nevetéskönnyei váltják fel a második és harmadik felvonásban, az ember már néha alig bírja megállni, hogy ne nyerítsen fel különösen Kulka János jelenlétekor. De az előadás megannyi szempont miatt emlékezetes. A sok briliáns szereplő (Nagy Mari, Kulka János, László Zsolt, Stohl András, Martinovics Dorina, Hevér Gábor, Makranczi Zalán, Tompos Kátya, Radnay Csilla, Szarvas József, Szegedi Dezső és a fiatal színészek) és a zenekar elengedhetetlen a darabhoz. Aki nem tudja értékelni ezt az előadást, annak nem kell színházba járnia.

Mészáros Márton

Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe (Nemzeti Színház)

Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe (Nemzeti Színház)

Színház – Furcsa pár

2013. március 15.

Ha valaki éppen igazi, klasszikus bohózatra vágyik, akkor számára tökéletes kikapcsolódást fog nyújtani a Madách Színház előadása, a Furcsa pár. Nem, nem új előadás, már 1968-ban filmet forgattak belőle, és már a Madáchban is megy már másfél éve, de addig még jegyet lehet rá kapni, biztos vagyok benne, hogy teltházzal fog futni. A siker titka a nagyszerű darabon és a páratlan színészeken kívül minden bizonnyal az lehet, hogy váltott szereposztással játsszák.

A mű két cimboráról szól, akik a sors véletlenjének köszönhetően kénytelenek elviselni a másik társaságát közvetlen lakókörnyezetükben, vagyis egyszerűen fogalmazva együtt élnek. Felix házassága éppen romokba hever, amikor befogadja otthonába kártyapartner-barátja, Oscar Madison, a trehány, szétszórt sportriporter. A legénylakás rendetlensége és barátja nemtörődömsége könnyen kikészíti Felixet, akiről még Oscar sem tudta, amikor segített rajta, hogy rosszabb, mint egy házsártos háziasszony, ha házvezetésről, tisztaságról, ételekről, vagy pénzügyekről van szó. Végül a dolgok már odáig fajulnak, hogy Oscar megelégeli, hogy saját lakásában valaki más dirigáljon neki, és mindenért rászóljon, mintha az anyja lenne. A rendezői furcsaság, vagyis az, hogy egy idő után a főszereplők cserélik szerepüket, páratlan ötlet, de Gálvölgyi János és Szervét Tibor, a két főszereplő kellően sokat tapasztalt már ahhoz, hogy ez ne okozzon gondot nekik.

A Furcsa pár a híres színműíró Neil Simon egyik legragyogóbb munkája, szerintem a Pletkyafészek után a második legnevettetőbb műve. A két címszereplő karaktere egymás szöges ellentéte jobban nem is lehetne: Felix hipochonder és tisztaságmániás, Oscar nemtörődöm és próbálja élvezni a földi örömöket. Még Felix pedánssága hamar kiüt, addig Oscar érző szívét hosszabb ideig próbálja takargatni lazaságával. Legutóbb Gálvölgyit láttam a vagány Oscarként, a befogadott Felix pedig Szervét volt. Számomra ez így éppolyan jó volt, mint fordítva, mindenesetre a házigazda szerepe szerintem egy aprányit könnyebb falat Gálvölgyinek, mint a visszafogott, túlérzékeny Felix megformálásra.

Kétségkívül a legnagyobb örömet a Gálvölgyi-Szervét páros okozza, de bizonyos, hogy a pókeres barátaikat játszó mellékszereplők (Kautzky Armand/Laklóth Aladár, Pusztaszeri Kornél, Szente Vajk, Galbenisz Tomasz) és a két csinos szomszédasszony (Ladinek Judit és Molnár Szilvia) nélkül nem tudnának kiteljesedni. Ez a két órás színpadi őrület egy percig sem nő a fejünkre, az egész bohózat egy harsány nevetés, amikor már azon sem csodálkozunk, ha egy-két nagy poénnál már maga a színész sem bírja megállni hahotázás nélkül.

Mészáros Márton

Gálvölgyi János és Szervét Tibor a Furcsa pár című Neil Simon-bohózatban

Gálvölgyi János és Szervét Tibor a Furcsa pár című Neil Simon-bohózatban

Színház – Jézusfaragó ember

2013. március 10.

Sokak tiltakozását váltotta ki, amikor 2011-ben az új Nemzeti Alaptantervbe bekerülve tananyag lett Nyírő József erdélyi magyar író, igaz nem irodalmi munkássága, hanem politikai és közéleti szerepvállalása miatt háborodott fel a magyar. Szintén nem tetszést váltott ki az író újratemetése, amelyet minden lehetséges módon megakadályozott Románia, a románok egyfajta háborús bűnösnek tekintik az írót, aki a nyilas parlamentben képviselőként vett részt, és újságcikkeiben méltatta a Harmadik Birodalom vezetőit.

Mindenesetre mi most mellőzzük a fasisztázást, mert egy művészi életutat sem a politikai irányultság, a nemi vagy vallási hovatartozás, vagy egyéb személyes indokok miatt ítélünk meg. Persze azért azt el kell ismerni, hogy rossz fényt vet az emberre, ha éppen elkötelezett szélsőjobboldali, vagy kommunista volt, de ettől még irodalmi munkássága lehet kiemelkedő. Nyírő székely emberként leginkább erdélyi magyar témákhoz nyúlt, ezeknek bemutatására pedig a Dörner György vezette Új Színház adott lehetőséget.

A teátrum első Nyírő-darabja a Jézusfaragó ember volt, amelyet 2012. október 19-én mutatták be. Az eredeti Jézusfaragó ember egy novelláskötet volt, amely 1924-ben jelent meg. A gyűjtemény egyik darabja volt a Jézusfaragó ember, amely akkor kiemelkedő sikereket ért el Erdélyben és Magyarországon is. A drámai hangvételű mű emelte élvonalbeli íróvá Nyírőt, így nem volt kérdés számára, hogy amikor ajánlatot kapott, gyorsan színművet írt a címadó novellából. Azonban a darabot nem játszották sokszor, az Új Színház bemutatója előtt hetven éve nem játszott egy budapesti kőszínház sem, legutóbb pedig 1993-ban mutatták be, akkor is a békéscsabai Jókai Színház színpadán.

A Jézusfaragó ember főhőse, Ajnádi a szobrászművész, aki az erdélyi havasokban szenved családja számára a napi betevő falatért, amikor ajánlatot kap, hogy a falu templomának készítsen egy Krisztus szobrot fából. A férfi azonban máshogy értelmezi a feladatot, mint ahogy elvárnák tőle, ez pedig egy végzetes tragédia felé kormányozza a történetet. Az Új Színház Szőke István által rendezett előadása hűen követi a színművet, ami egyben azt is takarja, hogy semmi új, netán modernitás nem köszön vissza.

A darab színpadképe hűséges a műben jelenlévő gyönyörű erdélyi tájhoz, korhűen jeleníti meg azt a szférát, amelyben a székely emberek éltek-haltak. Ez már csak azért is fontos, mert sajnos a mai magyarok már nem is tudják, hogy milyen világ volt száz évekkel ezelőtt, s az ízes magyar nyelv és a szeretet már kiveszőben van. Maga az egész mű, a Jézusfaragó ember pedig nem csak a század eleji székelységről szól, hanem arról, hogy egy társadalom, egy közösség hogyan veti ki és hogyan fogadja be a bűnöst, és miként épül fel egy tragédia lépésről-lépésre. Mindezek mellett már abszurdnak nevezhető módon van jelen a halál: az egész falu felkeresi a haldokló Éltes Dávidot, és mindenki üzen vele a túlvilágra. Nagy érdeme a műnek, hogy a komoly csapás ellenére mindvégig ott motoszkál a humor, amely mosolyt csal az arcunkra, még ha keserű is az a nevetés. Amikor búcsúznak a haldoklótól, megkérdezik, hogy a legöregebb székely, Marci bácsi mit üzen a másvilágra, mire az öreg annyit mond csak, hogy minek üzenne, hiszen maholnap maga is odakerül.

Az előadás viszonylag sok szereplőt vonultat fel, amely értelemszerűen azzal jár, hogy akadnak olyan mellékszereplők, akik éppen csak egy-két percig vannak a színen. Nem lenne helyes, ha név szerint kiemelnék néhány szereplőt, de az Üde Mártont alakító Koncz Gábortól (parókában) kezdve a Dávid haláltusáját nagyszerűen bemutató Almási Sándoron át az utolsó szereplőig mindenki nagyon jó.

A Jézusfaragó ember egy igazi visszafogott szépség az erdélyi irodalom palettáján, bemutatva a kort, annak minden problémájával, és elénk varázsolva egy tucat becsületes székely embert nagyszerű jellemábrázolással. Lélekemelő mű!

Mészáros Márton

Jelenet az Új Színház Jézusfaragó ember című művéből

Jelenet az Új Színház Jézusfaragó ember című művéből

Színház – Illatszertár

2013. január 31.

1937-ben világunk kevesebb volt egy világháborúval, de javában zajlott a spanyol polgárháború. Kevesebbek voltunk megannyi világhírű művésszel, de helyette ott volt több tucat olyan tudós, művész és híresség, akik már az árnyvilágba költöztek. Ebben az évben kapott Nobel-díjat Szent-Györgyi Albert, és ekkor indult el világkörüli útján László Miklós Illatszertár című darabja. Az első előadást a Révay utcai Pesti Színházban tartották, és 75 évvel később, 2012. december 30-án újra itt a Révay utcában, ezúttal már a Centrál Színházban mutatták be újra a darabot. Az eltelt évtizedekben a darab megjárta a fél világot, sikerrel játszották Bécsben és a Broadwayon is, sőt még hollywoodi filmet is forgattak a történetből.

Az Illatszertárral véletlenül hozott össze a sors, mert az utolsó pillanatban tudtam csak meg, hogy az eredeti előadás, amire jegyet váltottam, betegség miatt elmarad, de helyette megtekinthető ez a drámai elemekkel átszőtt bohózat. Bevallom, az első felvonás megrémisztett, de az ijedelmemmel nem csak én voltam egyedül. Miután legördült a függöny, több néző is pusmogni kezdett, és egyesek szemforgatva sziszegték, hogy jobbra számítottak. Aztán a szünet végeztével szétnyílt a függöny, és visszatértünk a boldog békeidők illatszertárába, ahol egyszerre csak beindult a történet. Itt éreztük először, hogy tulajdonképpen vígjátékot nézünk, mindenki dőlt a nevetéstől, amikor Asztalos úr és Balázs kisasszony egymásnak esett, amikor Asztalos másodszorra is kinyomta a fogkrémes tubust, s a tetőpont az volt, amikor fény derült a szerelmes levelek címzettjére. Szándékosan nem említem részletesen a karaktereket, mert az igazság az, hogy a szerepek nincsenek túl bonyolítva, némelyikük alig szólal meg öt-hat mondatnál többet.

A színházigazgató-rendező Puskás Tamás már régóta tervezte az Illatszertár bemutatóját. Van munka az előadásban, ez tagadhatatlan is. A színészek közül különösen az öreg Hammerschmiedet játszó Kern Andrásra, és az Asztalost és Balázst alakító Simon Kornélra és Pokorny Liára érdemes figyelni, de a darab fényét emeli a dandy Kádár urat megszemélyesítő Bereczki Zoltán – aki ezzel a szereppel debütál a Centrál színpadán –, valamint a kisgyermekes, átlagos életet élő férfit nagyszerűen hozó Cserna Antal, Papp János, Borbás Gabi és egy igazán nyúlfarknyi szerepben Verebély Iván jelenléte. Kern András, aki annak idején a tv-játékban Asztalos úr volt, szemmel láthatóan nagyon élvezi a darabot, amelyben most már beleöregedett a szigorú, morózus főnök karakterébe. Számomra egyedül Szemenyei János játéka tűnt néhol túl soknak, de a biciklis bolti szolga ügyetlensége ennek ellenére nevettető volt.

A finom humorral ízesített szerelmi történet egy olyan korba repít vissza minket, ahol volt még igazi elegancia, tisztelet és becsület. Ahol az udvariasság természetes volt, s ahol „alászolgája”, vagy „adjon isten” volt a köszönés a mai szlengek helyett. Az Illatszertár mostani, lassan több századik feldolgozása majdhogynem hibátlan, és ami örömmel tölt el: a romantikus és karácsonyi téma miatt sem sodródott át a giccs határára, hanem megmaradt olyannak, amilyennek lennie kell.

Mészáros Márton

Cserna Antal és Pokorny Lia színművészek László Miklós: Illatszertár című előadásában a Centrál Színházban

Cserna Antal és Pokorny Lia színművészek László Miklós: Illatszertár című előadásában a Centrál Színházban

Színház – Földindulás

2013. január 20.

A Dörner György vezette Újszínház első saját darabja, Kodolányi János Földindulás című színműve volt. A darabot 2012. március 23-án tűzték premierre először, azóta már több mint a huszadik előadást láthatja a közönség. A pontosság kedvéért: igen, feltételesen, láthatja, mert úgy látszik, nem látja. Az előadás nem megy telt házzal. Számomra igazán elszomorító látni, hogy lassan egy évvel a premier után sem telik meg a teátrum nézőtere. Valószínűleg a botránnyá fajult rendezőváltás áll a háttérben, hiszen még a 21. előadáson is a szemem láttára állt fel egy pár az első sorból, mondván ők nem hajlandóak tovább nézni ezt a „fasiszta előadást”. A Földindulás pedig nem fasiszta csak azért, mert magyar. ( Csak hát, a legtöbb igazgatóváltásnak politikai színezete van hazánkban.)

Hogy milyen akkor? Olyan darab, amelyről nehezen képzelhető el, hogy aktuális lehet napjainkban. A történet az Ormánság egyik falvában játszódik, ahol egy család életével ismerkedhetünk meg. A gazdasági világválság és a második világháború idejében játszódó Földindulás tulajdonképpen egy család kálváriája. Csakhogy az ő szenvedésüket a történelem borzalmain keresztül szemlélteti Kodolányi János, a darab szerzője. A népi író élete során többször megfordult az Ormánságban, ami olyan nagy hatással volt rá, hogy írásaihoz valós alapokból merített ihletet. Ezért nem meglepő, hogy a Földindulásban központi szerephez jutó Böbek Samu figurájának egy egész novellát szentelt Böbek Samu búcsúja címmel.

Az évek múlása ellenére az 1939-ben írt dráma aktuális tud lenni a 21. században is. Hiszen válság kényszeríti térde Európát, sokan elfordulnak a vallástól, megint mások újra a vallásban keresik a vigaszt (átrendeződik a keresztény dominancia az iszlám hatására). A szülők egyre nehezebben adják fejüket még egy gyermek felnevelésére, sőt akadnak szép számmal, akik azt vallják, hogy ilyen világba eleve nem érdemes gyermeket nemzetni. A felvásárlásról és az általános terjeszkedésről pedig felesleges szólni, hiszen mindennap láthatjuk, hogyan válik szép lassan minden egyformává, s ez által mindez hogyan veszti el a saját értékeit.

A korabeli kritikák kiemelik a történet vérszegénységét, s el kell ismernünk, hogy a darab cselekményét, az ismét áldott állapotba kerülő asszony esetét, a gyermek elvesztését, az idős szülő lerobbanását és a falu ügyes-bajos dolgait akár néhány mondatba tömörítve is össze tudnánk foglalni. Az pedig csak hab a tortán, hogy a Földindulás nyelvezete mai szemmel nézve elképzelhetetlenül szokatlan. Nos, mielőtt valaki félreértene, nem arra szeretnék kilyukadni, hogy az előadás rossz, inkább arról van szó, hogyha nem lennének olyan színészei, akik a hátukon tudnák cipelni az egész darabot, s a díszletesek nem építettek volna ilyen gyönyörű színpadképet, akkor a mű sokat vesztene értékéből.

Kodolányi műve igazi népszínmű, ami kendőzetlenül mutatja be a kor hús-vér valóságát és a vidéki életét. A történetet áthatja valami paradicsomi, egyszerű tisztaság, azonban láthatjuk, hogy az Amerikából érkező banktulajdonos éppen ezt az idillt próbálja elpusztítani. A nyitójelenet egy temetés, amelyen az összes szereplőt megismerhetjük a koporsó fölé magasodva. Erős és hangulatteremtő a nyitány, de a történet nem indul be ettől. Böbek Samu és hitvese idős házaspár, akiket Koncz Gábor és Bordán Irén kelt életre. Az 1970-es évek legszebb magyar nőjének tartott Bordán ezzel a szereppel tért vissza a világot jelentő deszkákra, hiszen már egy ideje nem játszott színpadon, különösen nem társulati tagként. Alakítása, amely rejt hiányosságokat, azért ér többet az összes többi szereplő játékánál, mert alapvetően filmszínésznő, mintsem színpadi figura – és huszonegy év kihagyás után tért vissza Amerikából.

Jó nézni őt és Koncz Gábort. A férjének minden körülmények között igazat adó asszony hangja betölti a teret, ura pedig a férfitekintélyt gyakorló, már-már zsarnoki nagyapa, aki nem szívleli leánya férjét, s mindenkinek megmondja, mit kellene tennie. A második felvonás egyik legerősebb alakítása Konczé, aki egy szó nélkül majdhogynem lejátssza partnereit a színről, amint a szélütést szenvedett, lebénult öreget hozza. Az a fejtartás, nézés és a nejétől érkező tarkón csapás egy komédia legnagyobb kacajt kiváltó pillanataként is megállná helyét.

Összegzésként annyit mondhatok, hogy a Földindulás valóban katartikus színmű – talán a szociográfiai dráma is helytálló –, ami könnyet csal az ember szemébe, s anélkül megnevetteti a másik szemet, hogy azt észrevennénk. A színház körüli cirkuszt már elmondhatatlanul unom, s habár a művészeti alkotás megítélése minduntalan szubjektív, a Földindulás az én olvasatomban értékes. Nincs benne nacionalizmus, fasizmus, antiszemitizmus. Viszont helyette ott van benne megannyi olyan dolog, amit az évtizedek során elfeledett a magyar ember.

Mészáros Márton

Nyitójelenet Kodolányi János: Földindulás című színművében az Újszínházban

Nyitójelenet Kodolányi János: Földindulás című színművében az Újszínházban

Színház – Marilyn Monroe csodálatos halála

2013. január 12.

December harmincadika, az év utolsó napja. A legnagyobb és legeredményesebben működő magánszínházba szállingózik a közönség. A budai Karinthy Színház, amely most kezdte meg a 31. évadját, tele van emberekkel, egy üres hely nincs a széksorok között. Ez a sok ember mind azért érkezett, hogy megtudhassa, hogyan halt meg Marilyn Monroe, az ünnepelt filmsztár.

Választ viszont senki sem fog kapni. Pedig az egész színmű a „mi lett volna ha?” gondolatmenetre épül, hiszen, amit tudunk, az nem sok. 1962. augusztus 5-én Los Angeles-i otthonában meghalt a 36 éves filmcsillag. A legszebb színésznő halálának körülményeit senki nem tudta hitelesen igazolni: mendemondák keringenek öngyilkosságról, nagy mennyiségű Nembutal beöntésről, gyilkosságról és előre eltervezett eltűnésről is. A konspirációk között ott a maffia neve, megint mások azt hiszik, hogy a színésznőt szeretői, a Kennedy-fivérek tetették el láb alól. A népszerű író, Vámos Miklós nem keresett és nem is adott válaszokat, egyszerűen elmondta az összes lehetséges verziót.

A szerző Marilyn Monroe halálának ötvenedik évfordulójára írta meg a darabot. A Marilyn Monroe csodálatos halála a Napfényes Alkony Otthon lakójáról szól, aki jó eséllyel lehet maga Monroe is. A darab legfőbb hibája az én szememben éppen az, hogy kertel. Nem nyújt semmi újat, s nem elég bátor ahhoz, hogy túllásson a közhelyeken és eddig ismert sztereotípiákon.

A címszereplő Hullan Zsuzsa felbukkanásával veszi kezdetét a darab, amely az első jelenet alapján akár egy rémes monodráma is lehetne. De nyugodjon meg mindenki, van több szereplő, és habár a történet egy helyszínen zajlik, érdekes kis fantáziajátékká növi ki magát a kezdeti akadozó lendületet elhagyva.

Hullan tizenöt évvel idősebb az általa játszott karakternél, de az eltérő külső csak kapaszkodó neki ahhoz, hogy bebizonyítsa színészi képességeit. Mondhatni, saját hátán cipeli az egész előadást, sőt, a hitelesség kedvéért bevállalta még azt is, hogy ötvenegy évesen megmutassa testét és dekoltázsát. Társa, a homoszexuális masszőrt, Markot kettős szereposztásban alakító Hujber Ferenc és Karalyos Gábor csak segítségül szolgál neki.

Az előadás fontos szereplői a színésznő életében szerepet játszó férfiak. A Robert F. Kennedy amerikai igazságügy minisztert, Joe DiMaggio baseballsztárt, Arthur Miller drámaírót és Frank Sinatrát, a történelem egyik legnagyobb énekesét életre keltő Balikó Tamás és a szenilis Hemingwayként sziporkázó Németh Gábor játéka a színjátszás terén tapasztalt, öreg rókákra vall.

Hatásosnak és humorosnak vélt közhelyben nincs hiány a két órás darabban, van itt szójáték és erőltetett viccmesélés is. Vámos Miklósnak nem sikerült kikerülnie két kritikus témát, amely hellyel-közzel jelen van más műveiben is. Visszakanyarodik a régi zsidókérdéshez azzal, hogy többször mondatja a szereplőivel, hogy „a zsidók mindig visszakérdeznek”, illetve úgy gondolom, túlzásba esett, amikor a vallásos néző számára (különösen az idősebb korosztályt érinti) istenkáromlásnak minősülő módon karikírozza ki Jézus Krisztust és a katolikus egyházat. Mellesleg a doktornő harcművészeti mozdulatai és túlságosan erőltetett kiáltásai megállnák a helyüket a Linda című televíziós sorozatban is.

Marilyn Monroe ötven esztendeje halott, ha minden igaz. A sikere és halványodni nem látszó mítosza vitathatatlan, akárcsak a tény, miszerint a nevével minden eladható. A Marilyn Monroe csodálatos halála befogadható keretek között mozog, de egyöntetűen nem lehetne rásütni sem a jó, sem a rossz darab bélyegét. A kérdés viszont végig ott cikázik a fejünkben: „Hol itt a csodálatosság? Hol itt a halál?”

A Marilyn Monroe csodálatos halála című színdarab plakátja

A Marilyn Monroe csodálatos halála című színdarab plakátja

Színház – A Bandy-lányok

2012. december 22.

Parti Nagy Lajos író-költő, a darab szerzője az egyik legmegosztóbb alak a mai magyar irodalomban, a legkülönfélébb megítélésekben részesül egyedi versei és politikai véleménye miatt. Miután Udvaros Dorottya és Hernádi Judit színésznő beleszerettek a swing és boogie-woogie korszak népszerű női együttesébe, a The Andrews Sisters nevű formációba, Parti Nagynak már nem volt nehéz feladata, hogy az ütős betétdalokhoz kerettörténetet kanyarítson. Az ember nem gondolná, hogy nagy kihívás egy olyan kaliberű szerzőnek valami ütős sztorit kitalálni, mint amilyen nagynak őt tartják.

A történet mégis ízetlen, unalmas marad. Szünet nélküli majdnem két óra erőltetett visszaemlékezés azokra a hetvenes évekre, amelyekben a két karakter fiatal és sikeres volt, mindez kényszeredett poénokkal, idétlen szóviccekkel megszórva. Kettejük párbeszéde annyira érdektelen és semmit mondó, hogy a közönség tagjai közül sokan kínosan próbálták visszafogni ásításukat, akik pedig nem tudták kordában tartani ásításukat, gyorsan szájuk elé kapták a kezüket. A történetről többet nem is lehet mondani, minthogy egy háromfős zenekar újra összeáll a Choo-Choo Bárban 2011 nyarán, azonban az egyikük nem érkezik meg. Az énekesnő egyre csak késik, így végül nem csak a próbát, hanem magát az előadást is nélküle kell elkezdenie a trió másik két tagjának.

A Bandy-lányokat csak a két szereplő, Hernádi Judit és Udvaros Dorottya profizmusa menti meg a megszégyenítő bukástól. A kétszemélyes darabban ők az egyetlen színfolt, amiért a közönség nem követeli reklamálva vissza a jegyárát. Kimagaslóan jó színésznők – különösen Udvaros – , akik először lépnek közösen színpadra, de borítékolható, hogy A Bandy-lányokat nem a legnagyobb szerepeiként fogja említeni az utókor. Mindkét művész nagyon jó zeneileg, szépen énekelnek, de gyakran nem érteni a dalok magyar szövegeit. Talán ez nem is olyan nagy veszteség, hiszen a dalszövegek gyakran olyan bárgyúak lettek, hogy az ember hátán hideg fut végig, máskor pedig valami különös keveredés keletkezett a magyar és angol szavak összemosásából. Viszont kivételek akadnak, a Dal Szinszirli Gyulához és a Ring-dal például nagyon is aranyos a maga nemében.

Viszont minden kivetnivaló ellenére a darab egy bús-vidám kis szösszenet, amelyben egymást váltják az éneklő-beszélő részek. A fülnek kellemes, vidám zenéket varázsolnak elénk a színésznők, akik felejthetetlen fellépő ruháikban táncukkal belopják magukat a közönség szívébe. De a Bandy-lányok még a gyönyörű énekhangú, szerethető Udvaros és a komika Hernádi remek játékával is csak egy felejthető darab.

Mészáros Márton

Udvaros Dorottya és Hernádi Judit színésznők A Bandy-lányok című zenés darabban

Udvaros Dorottya és Hernádi Judit színésznők A Bandy-lányok című zenés darabban

Színház – Orfeumjáték

2012. november 21.

Tévedés lenne azt hinnünk, hogy Bicskey Lukács hosszú ideig várt rendezésére, hiszen a külföldön is előszeretettel is foglalkoztatott, legkegyetlenebb tekintetűnek tartott színművész korábban már színpadra állított több művet. Sőt az évek során már saját története alapján is rendezett színpadi előadást, amelynek legalább olyan nagy sikere volt, mint a többi színpadi rendezésének. Lukács nem tévedett, amikor több tucat színpadi szereppel a háta mögött úgy gondolta, hogy maga is képes darabot csinálni. Az Orfeumjáték című századelőt idéző kabaré rendezése nem kiemelkedően erős, maga a darab viszont szívet melengetően helyes.

Tudni kell, hogy az Orfeumjáték, amely a Karinthy Színház frissen avatott Hököm Színpadán (amely egykoron egy magánlakás egyik szobájaként funkcionált) kelt életre, a szó szoros értelmében családi vállalkozás, ez a családias légkör érződik is. Hiszen Bicskey nem csak létrehozta az előadást, hanem természetesen szerepet is vállalt benne, feleségével, Pethő Kincsővel karöltve, aki koreográfusként is részt vett a munkafolyamatban. A 21. század első évtizedeinek viselt ruháit pedig a művész lánya, Bicskey Zsófia tervezte, aki az egyik kereskedelmi televízió sorozatában tavaly kapta meg élete első komolyabb szerepét.

A darab a század eleji kávéházi hangulat szellemét hitelesen idézi meg, a nézőtér közelsége csak még inkább azt az emóciót táplálja bennünk, miszerint valóban egy elegáns kávéházban üldögélünk valamikor 1920 körül. A Tóth Árpád költeményeivel még színesebbé tett vidám kabarét a Magyar Dzsessz Szövetség elnöke, Márkus Tibor kíséri zongorán, s az utolsó felvonásban maga Bicskey Lukács is énekléssel lepi meg a közönséget. Az általa előadott kedves kis dal és a hozzá csapott rögtönzött táncocska csak még színesebbé teszi a sokszínű előadást. Ahogy várhatjuk Bicskeytől, kegyetlenül megnevettet és egyúttal szívet is melenget.

Végezetül Stubnya Béla lojális és gáláns pincérfigurája abszolúte illeszkedik a darab könnyed atmoszférájába. Az Orfeumjáték semmilyen téren nem nő túl a saját keretein, emiatt kacagtató és aranyos, éppen annyi, ami ebből a műfajból igényel a magyar közönség.

 Mészáros Márton

Pethő Kincső és Bicskey Lukács az Orfeumjáték című darab egyik jelenetében

Pethő Kincső és Bicskey Lukács az Orfeumjáték című darab egyik jelenetében