Mészáros Márton blogja

Csupán néhány filmjelenet fotó, a főszereplő Brad Pitt neve és a második világháborús történet felületes ismertetője elegendőnek bizonyult számomra arra, hogy meggyőzzön, a Harag (Fury) című filmet érdemes megnézni a mozikban. Lényegében nem tévedtem. Kritika.

Véleményem szerint kifejezetten jó film a Harag, amelyben Brad Pitt egy amerikai katonatisztet alakít, akinek az a feladata, hogy néhány életben maradt társával együtt egy tankban harcoljon az 1945 tavaszán már utolsókat rúgó Németország területén. David Ayer saját forgatókönyvből forgatott filmjében öt férfi verődik össze a lánctalpas gépszörnyeteg belsejében, közülük az egyik Norman még gyermek-férfi, vagyis férfinak túlzás lenne nevezni már csak életkora miatt is. A néhány hónapnyi irodai munkával elütött szolgálati idő után a mély vízbe dobott fiatal sorsán keresztül elevenedik meg előttünk mindaz, amiről a film szólni kíván. Ellentétben megkövesedett szívű harcostársaival, gyermekien romlatlan lelke képtelen benyelni a vér áztatta tankbelső látványát, éppúgy lehetetlen azt várni tőle, hogy hidegvérrel agyonlőjön egy fritzet. A Harag, amely főhőseink tankjának neve az ágyúcsőre festett felirat tanúsága szerint, számos olyan jelenetet kínál a nézőnek, amelyet látva könnyen megértjük miért dobja ki olyan könnyen a taccsot ez a fiú. Talán nem csalóka érzés úgy vélni, hogy kevés film képes a második világháborút ilyen közel hozni az ember, mint ahogyan a Harag teszi.

David Ayer filmjében a történet nem hangsúlyos, a kis csapat A pontból B pontba gördül a páncélossal, közben pedig Norman mindenütt átél egy felismerést, ahogyan farkasszemet néz a háború eddig még soha nem látott borzalmaival. Kimondottan elgondolkodtató egy jelenet, amely szerkezetét tekintve eltér az előzményektől és az utána következő jelenetektől is. Miután a gárda elfoglal (felszabadít) egy újabb német várost, pihenésképpen a Brad Pitt által játszott Don és zöldfülű pártfogoltja a romos kisváros egyik házába merészkedik, miután felfigyeltek arra, hogy egy női szempár leskelődik az ablakból. A feszültséggel teli részben az ijedtségtől reszkető nagynéni szeme láttára húznak ki egy lányt az ágy alól, azonban a történet nem a szokásos felszabadító-polgári lakosság sémát követi; a huszonegy éves német színésznő, a csinos Alicia von Rittberg számára igazi kitörést jelenthet a szerep. Az említett részt a legnagyobb dicséret a precízen szerkesztettségéért érdemli, ugyanis a felfokozott izgalom egy percig sem tűnik el az ebédlő légköréből, ahol katonáink olyan otthonosan foglaltak helyet, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. S ha már a film érdemeit vesszük sorra, a realizmusról illene beszélni, mert eddig nagyon kevés olyan háborús alkotást láttam, amelynél ennyire éreztem, hogy tetőtől-talpig körbejárták az alkotók a témát. Természetesen a történelmi korhűség nem véletlen, a rendező alaposan beleásta magát a témában és számtalan veterán visszaemlékezéseiből szemezgetett, az egyenruhákra pedig szintén nagyon ügyelt.

A látvány magáért beszél: lepusztult háborús táj, amerre szem ellát, végtelenül hiteles táborok, igazinak ható csatajelenetek, leszakadó belek, vérfürdő, korhű szójárás, és ami legelőször megfogott az arcok autentikus volta, amelyek koszosak, elvégre frontkatonákról van szó. Az összhanghoz természetesen a saját színvonalát tartani tudó Brad Pitt mellett a kezdetben gyámolatlan, igazszívű Normant alakító Logan Lerman is hozzájárul, akit legutóbb hasonló szerepkörben, egy útját kereső, szorongó kamaszként láthattunk a sikerkönyvből készült Egy különc srác feljegyzései című filmben. A tanklegénység többi tagja összeszokottnak ható és profin válogatott csapat: a vallásos, kis bajusszal egészen más megjelenésű Shia LeBeouf, a kőtapló, már-már középkoriasan állatias Jon Bernthal és a mexikói Michael Peña, akit hol az egekbe magasztalnak, hol lábtörlőnek használják. A vizuális hatás célravezető volt, a háború nyers ábrázolása és a látványos csatajelenetek könnyedén magával ragadják a nézőt.

A történet eredetiségét felesleges lenne vizsgálni, azonban biztos, hogy minden, amit a mozivásznon megelevenedni láttunk, megtörténhetett a nagy öldöklés során 1939 és 1945 között. Az „Öregróka”, vagyis Don éppúgy kitalált figura, mint társai –a Haragot látva mégis maradéktalanul meggyőztek minket, hogy élhettek, s ha éltek ekképpen cselekedtek és gondolkodtak. Még a film első felével össze nem egyeztethető heroikus, klisébe csúszó pazar finálé ellenére is tisztességes és élvezhető mozifilmes alkotás ez az új Ryan közlegény megmentése.

Mészáros Márton

Jelenet a Harag című filmből

A belga Dardenne-fivérek legújabb filmjében egy nő elveszti állását azért, mert művezetője választási lehetőség elé állítja munkatársait: vagy ezer eurós jutalékra szavaznak, vagy arra, hogy Sandra továbbra is dolgozhat velük. Erről a súlyos dilemmáról szól a Két nap, egy éjszaka (Deux jours, une nuit) című dráma.

Egy kimerült, fiatal nő alszik az ágyon, amikor megcsörren a mobiltelefonja. Sandra, a külvárosban, pontosabban egy kifejezetten ipari városban élő kétgyermekes anyuka éppen akkor veszti el állását, amikor felgyógyul súlyos depressziójából. Távolléte során kollégái rájönnek, hogy nélküle is képesek elvégezni a gyári munkát, így a művezető javaslattal áll az emberek elé: minden alkalmazott ezer euró prémiumot kap. Ennek azonban ára van, Sandrát elbocsátják. Ahogyan a cím reálisan takarja, főhősünknek két napja és egy éjszakája, vagyis pusztán egy hétvégéje van arra, hogy meggyőzze tizenhat munkatársát arról, hogy a jelentős bónusz helyett inkább válasszák őt a hétfői megismételt szavazáson. Maga a dilemma ötletes, azonban felvet némi kérdést, például azt, hogy vajon tényleg sokkal jobb benyomást képes tenni az állásáért küzdő nő, ha személyesen keresi fel társait, illetve azt, hogy eleve miért nem a felettesével tárgyal a lehetőségeiről a szavazás helyett. Természetesen kérdéses, hogy dramaturgiai szempontból némileg sekélyes vállalkozás arról filmet készíteni, ahogyan egy nő sorra jár embereket és szinte betűről-betűre felmondja nekik a hatásvadásznak nem nevezhető, korrekt, tényközlő információt arról, hogy a szavazáson vagy a pénzt, vagy őt választják.

A 63 éves Jean-Pierre és a 60 esztendős Luc Dardenne belga rendezőpáros Két nap, egy éjszaka című ennél többet nem tesz. Érződik a Dardenne-fivérek dokumentumfilmes múltja, ugyanis a stiláris jegyek visszaköszönnek minden képkockán. Főhősünket legtöbbször hátulról, féloldalról látjuk, amint férje vezette autóban ül, máskor kézikamera követi keresztes hadjáratán, amelyet egyszer sem kísér komolyabb érzelmi kitörés, szívszorító esdeklés – sajnos hősnőnk enélkül is úgy érzi, hogy koldusnak nézik. Útja során viszont kiderül, hogy a jóléti társadalomnak számító Belgiumban is milyen komoly szociális különbségek vannak, hiábavaló erőfeszítései során megtudjuk, hogy van olyan kollégája, aki feketén szerel autót, egy kolléganőjét pedig erőszakos férje nyomja el, míg másik munkatársa a szombat estéket fiával tölti a helyi kocsmában. Én azt vártam, hogy a három nap során valami bölcs felismerésre fog jutni Sandra, azonban ez éppúgy elmarad, mint az a még ennyire sem elhanyagolható dolog, hogy tulajdonképpen megismerjük, hogy ki ez a szorongó, érzelmi sérült asszony, aki teljesen kilátástalannak látja életét.

A monotonná váló kollégák felkeresését követő sorsfordító pillanat kétségkívül az a cselekményben, amikor a nő bevesz egy doboz Xanaxot. Odaadó férje, akit a Dardenne-fivérek korábbi munkáiból már ismert Fabrizio Rongione alakít, mindenben támogatja párját, aki felülkerekedve lelki panaszain, kezdeti elkeseredése ellenére véghezviszi vállalkozását. Aztán elérkezik a szavazás napja. A frappáns befejezés azonban csak annyira csattanós, amennyire az belefér a Piaf című életrajzi filmért Oscar-díjat nyert Marion Cotillard francia színésznő által életre keltett jellegtelen kinézetű, hajlott hátú, mosatlanul összefogott hajú szürke kisegér munkásnő karakterébe és az író-rendező testvérpár által teremtett szűk érzelmi területet körbejáró, rendkívül valósághű világába. Arról szintén említést kell tenni, hogy a rendezettebb körülmények között csodaszép Cotillard úgy képes “létezni” a vásznon, hogy a nézőben fel sem merül a gondolat, hogy egy színésznőt lát. Mégis, ha választani kellene a hasonló témájú európai filmek közül, elismerve a Két nap, egy éjszaka érdemeit, a színésznő Rozsda és csont (De rouille et d’os) című nagyszerű alkotása mellett tennénk le a garast.

Mészáros Márton

Marion Cotillard Oscar-díjas francia színésznő a Két nap, egy éjszaka című film egyik jelenetében