A belga Dardenne-fivérek legújabb filmjében egy nő elveszti állását azért, mert művezetője választási lehetőség elé állítja munkatársait: vagy ezer eurós jutalékra szavaznak, vagy arra, hogy Sandra továbbra is dolgozhat velük. Erről a súlyos dilemmáról szól a Két nap, egy éjszaka (Deux jours, une nuit) című dráma.
Egy kimerült, fiatal nő alszik az ágyon, amikor megcsörren a mobiltelefonja. Sandra, a külvárosban, pontosabban egy kifejezetten ipari városban élő kétgyermekes anyuka éppen akkor veszti el állását, amikor felgyógyul súlyos depressziójából. Távolléte során kollégái rájönnek, hogy nélküle is képesek elvégezni a gyári munkát, így a művezető javaslattal áll az emberek elé: minden alkalmazott ezer euró prémiumot kap. Ennek azonban ára van, Sandrát elbocsátják. Ahogyan a cím reálisan takarja, főhősünknek két napja és egy éjszakája, vagyis pusztán egy hétvégéje van arra, hogy meggyőzze tizenhat munkatársát arról, hogy a jelentős bónusz helyett inkább válasszák őt a hétfői megismételt szavazáson. Maga a dilemma ötletes, azonban felvet némi kérdést, például azt, hogy vajon tényleg sokkal jobb benyomást képes tenni az állásáért küzdő nő, ha személyesen keresi fel társait, illetve azt, hogy eleve miért nem a felettesével tárgyal a lehetőségeiről a szavazás helyett. Természetesen kérdéses, hogy dramaturgiai szempontból némileg sekélyes vállalkozás arról filmet készíteni, ahogyan egy nő sorra jár embereket és szinte betűről-betűre felmondja nekik a hatásvadásznak nem nevezhető, korrekt, tényközlő információt arról, hogy a szavazáson vagy a pénzt, vagy őt választják.
A 63 éves Jean-Pierre és a 60 esztendős Luc Dardenne belga rendezőpáros Két nap, egy éjszaka című ennél többet nem tesz. Érződik a Dardenne-fivérek dokumentumfilmes múltja, ugyanis a stiláris jegyek visszaköszönnek minden képkockán. Főhősünket legtöbbször hátulról, féloldalról látjuk, amint férje vezette autóban ül, máskor kézikamera követi keresztes hadjáratán, amelyet egyszer sem kísér komolyabb érzelmi kitörés, szívszorító esdeklés – sajnos hősnőnk enélkül is úgy érzi, hogy koldusnak nézik. Útja során viszont kiderül, hogy a jóléti társadalomnak számító Belgiumban is milyen komoly szociális különbségek vannak, hiábavaló erőfeszítései során megtudjuk, hogy van olyan kollégája, aki feketén szerel autót, egy kolléganőjét pedig erőszakos férje nyomja el, míg másik munkatársa a szombat estéket fiával tölti a helyi kocsmában. Én azt vártam, hogy a három nap során valami bölcs felismerésre fog jutni Sandra, azonban ez éppúgy elmarad, mint az a még ennyire sem elhanyagolható dolog, hogy tulajdonképpen megismerjük, hogy ki ez a szorongó, érzelmi sérült asszony, aki teljesen kilátástalannak látja életét.
A monotonná váló kollégák felkeresését követő sorsfordító pillanat kétségkívül az a cselekményben, amikor a nő bevesz egy doboz Xanaxot. Odaadó férje, akit a Dardenne-fivérek korábbi munkáiból már ismert Fabrizio Rongione alakít, mindenben támogatja párját, aki felülkerekedve lelki panaszain, kezdeti elkeseredése ellenére véghezviszi vállalkozását. Aztán elérkezik a szavazás napja. A frappáns befejezés azonban csak annyira csattanós, amennyire az belefér a Piaf című életrajzi filmért Oscar-díjat nyert Marion Cotillard francia színésznő által életre keltett jellegtelen kinézetű, hajlott hátú, mosatlanul összefogott hajú szürke kisegér munkásnő karakterébe és az író-rendező testvérpár által teremtett szűk érzelmi területet körbejáró, rendkívül valósághű világába. Arról szintén említést kell tenni, hogy a rendezettebb körülmények között csodaszép Cotillard úgy képes “létezni” a vásznon, hogy a nézőben fel sem merül a gondolat, hogy egy színésznőt lát. Mégis, ha választani kellene a hasonló témájú európai filmek közül, elismerve a Két nap, egy éjszaka érdemeit, a színésznő Rozsda és csont (De rouille et d’os) című nagyszerű alkotása mellett tennénk le a garast.
Mészáros Márton
Marion Cotillard Oscar-díjas francia színésznő a Két nap, egy éjszaka című film egyik jelenetében
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?