Mészáros Márton blogja

Számomra minden hónap tartogat egy olyan eseményt, amelyet örömmel várok a megelőző időszakban. Az október elsősorban a Nobel-díjak miatt „várós”, azon belül is érdeklődésem miatt elsősorban az irodalmi, valamint a béke kategóriában. Természetesen a fizikai, kémiai, orvosi és közgazdasági Nobel-díj is kifejezetten izgalmas szokott lenni, akkor pedig, ha történetesen magyar vagy magyar származású/vonatkozású díjazott kapja, még inkább.

Tisztában vagyunk vele, hogy nagyon kevés olyan rangos elismerés van a világon, amelyben a politika valamilyen értelemben ne játszana szerepet. A Nobel-díj sötét oldala éppen ez, habár Alfred Nobel díját kifejezetten azoknak szánta, akik a legtöbbet teszik az emberiségért. A díj alapítását kísérő legendaadalék szerint a svéd Nobel a dinamit feltalálása miatt meglehetősen negatív megítélésnek örvendett, akkor eszmélhetett rá erre, amikor bátyja halálát úgy hozták le véletlenül a lapok, mintha ő hunyt volna el – a nekrológok zöme kifejezetten sértő és elítélő volt. S habár a világ legrangosabb díjának alapítása mögött meghúzódó komolyabb életrajzi eseményekről nincs tudomásunk, Alfred Nobel a halála előtt írt végrendeletben fogalmazta meg, hogy komoly pénzjutalommal járó elismerést kíván alapítani, amellyel kémiai, fizikai, fiziológiai kutatásokat, illetve irodalmárokat és a békéért harcoló személyeket kíván támogatni. Elképzelésinek fényében ítélték idén napjaink egyik legfiatalabb világsztárjának, a nők egyenjogúságáért már fiatal gyermekkora óta harcoló Malala Juszafzainak és Kailás Szatjárthi indiai gyermekjogvédőnek megosztva a Nobel-békedíjat.

A Nobel-bizottság közleménye szerint Szatjárthi, a nagy honfitárs elődje, Mahátma Gandhi hagyományának szellemében békés tiltakozó akciókat és tüntetéseket szervezett a gyermekek kizsákmányolása ellen, valamint része volt jelentős nemzetközi gyermekjogi egyezmények alapjainak lefektetésében. A tizenhét éves Malala Juszafzai pedig már lassan elhajíthatja vezetéknevét is, hiszen a pakisztáni lány története évek óta közszájon forog. A világsajtó beszámolói mellett könyvek, filmek tucatjai szólnak róla, jogosan! Elvégre Malala a lányok tanulásához való jogokért küzd: egykori lakóhelyén, a Szvát-völgyben a területet felügyeletük alá vonó tálibok megtiltották a lányoknak, hogy iskolába járjanak, ezért Malala rendszeresen megjelenő naplóbejegyzéseket írt, és tucatnyi rendezvényen szólalt fel az elnyomás ellen. Mindez odavezetett, hogy 2012 októberében fegyveres tálibok fejen és nyakon lőtték az akkor tizenöt éves lányt, aki csak a szerencsének köszönhetően nem áldozta életét a nemes ügyért. Azóta pedig, többek között II. Erzsébet brit királynő és Angelina Jolie Oscar-díjas amerikai színésznő támogatásával, tovább folytatja küldetését, amely különösen az arab világot érinti, ahol a gyermeket alanyi jogon szinte semmi, nemhogy az oktatás (minőségi oktatásról szó sincs) nem illeti meg. Figyelembe véve Barack Obama amerikai elnök 2009-es kitüntetését, idén mérhetetlenül megérdemelt helyre került a Nobel-békedíj. Nyilván senki nem csodálkozik azon, hogy az amerikai elnök Nobel-díja után hivatalos vizsgálat indult, mivel az Alfred Nobel által rögzített kritériumoknak az elnökön kívül más indkoltabban megfelelt volna. Ne feledjük, az Alfred Nobel által immáron több mint száz évvel jelenünk előtt rögzített elvek igencsak sérültek, amikor a béke előmozdításáért egy csupán kilenc hónapja hivatalban lévő elnököt ismertek el, aki Afganisztánban és Irakban is háborúzott ekkor. Természetesen a díjat odaítélőknek figyelembe kell vennie a kor társadalmi változásait, de „a nemzetközi diplomácia megerősítéséért és a népek közötti együttműködés elősegítéséért tett erőfeszítéséért” elismerni Obamát, megalapozatlan badarság.

Az irodalmi Nobel-díjaknál is megfigyelhető némi részrehajlás. Ha valaki csokorba szedné a díjat ért kritikákat, végeláthatatlan hosszúságú lista lenne a kezében. Azt azonban le kell szögeznünk, rossz író még nem kapott Nobel-díjat. Nyilván nem is kaphat, hiszen az irodalmárok, fordítók és a könyvszakma jó ismerői által közel háromszáz jelölt közül kiválasztott nyertesnek meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak. Amikor múlt héten a Svéd Királyi Akadémia állandó titkára kilépett a titkokat őrző fenséges stockholmi épület egyik termének ajtója elé, szemét elvakította a hollywoodi filmet bevilágítani képes reflektorok sokasága, a rá várakozó médiamunkások tömegétől pedig még saját hangját is alig hallhatta, amikor elkezdte bejelentését: Patrick Modiano francia író nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. A Magyarországon kevésbé ismert, hatvankilenc éves alkotó díjazásával a Nobel-díj ezúttal tizenötödszörre tette le voksát egy francia nemzetiségű szerző mellett. Minden belemagyarázás nélkül érdemes megjegyezni két dolgot: a szerzőnek vannak magyar gyökerei, illetve a szépíró elsősorban a holokauszt-irodalom alkotásait gyarapította műveivel, amelyekben az emlékezés, az egyén és a társadalom, az én-keresés, az önismeret is komoly szerepet játszik. A díjat kiosztó testület indoklása szerint a „korunk Proust-jának” is titulált Modianót az „emlékezés művészetéért tüntették ki, amellyel megidézte a legfelfoghatatlanabb emberi sorsokat és feltárta a náci megszállás mindennapjait.” A regényeiből filmfeldolgozást is engedélyező Patrick Modiano munkái közül a Dora Bruder, A Kis Bizsu, a Sötét Boltok utcája, és az Augusztusi Vasárnapok jelent meg magyar nyelven, azonban e könyvekkel még a legelvetemültebb irodalombarát is ritkán találkozott eddig könyvesboltjainkban. Pedig a francia kortársirodalom „nagy öregje” évtizedek óta jelen van a magyar könyvpiacon, azonban művei még csak a feledés homályába sem veszhettek, hiszen eleve csupán egy szűk réteg ismerte meg őket. Éppúgy, mint minden évben, panaszkodhatunk az adott év díjazottja miatt, tarthatjuk meg nem érdemeltnek a díjat, rá nem szolgáltnak a díjazottat, elvakultnak vagy alkalmatlannak a zsűrit, de az tény: a 2014. évi díjazott is nagy író. Az viszont már más lapra tartozik, hogy tipikusan olyan író, aki egész életében újra és újra ugyanazt írja könyveken át. Tömör, kopár művei közül többet olvasva és elismerve, bevallom, titkon reménykedtem az örök kedvenc, Murakami Haruki díjazásában, azonban lehet, hogy még húsz évet kell várni, hogy a japán szerző „alicemunrói” kórba érjen ahhoz, hogy a Nobel-bizottság végre rábólintson a nevére, és elfeledtesse azt a buta közhelyt, hogy világszerte imádott, igazán populáris író soha nem lesz irodalmi Nobel-díjas.

Mészáros Márton

Patrick Modiano Nobel-díjas francia író

1882. január 25-én Londonban látja meg a napvilágot Virginia Woolf, egy felsőközéposztálybeli család korábbi házasságaikból megözvegyült párjának gyermekeként. Apja híres irodalmár, filozófus, hegymászó és a Viktória-kor egyik kiváló kritikusa, édesanyja pedig Indiában született híres szépség. Kivételes tehetsége az írásban és emocionális érzékenysége már korán megmutatkozott, és ha mondhatunk ilyet, tragikus sorsa is fiatalon megpecsételődött.

Családja a kor elvárásaihoz képest haladónak minősült, tagjait pedig kultúrabarát társaság alkotta, ám a családi tragédiák sora elnyomta a szép emlékeket. Virginia nem járt iskolába, nevelői és szülei tanították, hétéves korában édesanyja már latinra, franciára és történelemre tanította, apja hatalmas könyvtárában pedig korán szerelembe esett az irodalommal. Azonban a világ hamarosan fenekestül felborult számára, amikor 13 évesen váratlanul elvesztette édesanyját – ekkor volt élete első idegösszeroppanása. Későbbi vallomásában beismeri, hogy később még harmincegy éven keresztül nem hagyta nyugodni anyja emléke. A féltestvére, Stella vette át a háztartási feladatokat, de a leány hamarosan férjhez ment, és a nászútjukról visszatérve ő is meghalt. Alig néhány évvel rá, 1904-ben elhunyt Virginia apja is, ami összetörte a különösen érzékeny írónőt – pedig kapcsolatuk sokáig nem volt felhőtlen, a férfi elnyomta a leányt, az pedig később úgy emlékezett rá, mint “minden művészi érzék nélküli” személyre. A lány idegösszeomlásainak és visszatérő depressziós időszakainak forrása a családi tragédiák mellett a fiatalkorában, a mostohafivéreitől elszenvedett szexuális zaklatások voltak.

A menekülést férje, Leonard Woolf jelentette számára, akivel 1915-től haláláig volt házas. Férjével együtt Hogarth Press néven kiadót alapítottak, amely Gorkij, Rilkre, Freud, T. S. Eliot művei mellett Angliában elsőként Madách Imre Az ember tragédiája című művét is kiadta. Virginia nem sokkal a házasságkötése után beiratkozott egy főzőiskolába, de néhány nappal később belesütötte szerelmétől kapott jegygyűrűjét egy süteményébe.

Nagyon korán eldöntötte, hogy író akar lenni. És az is lett: a XX. század első felének legjelesebb művészeit és tudósait magába foglaló Bloomsburry kört megalapítva és páratlan, a kor stílusától eltérő, és komoly mondanivalóval rendelkező műveivel nem csak a modern angol próza egyik első képviselője, hanem világirodalmi nagyság lett. Publikációi huszonhárom éves korától jelentek meg (többek között a The Guardian című vezető brit lapban), első regénye, az 1915-ben született Messzeség volt az egyetlen olyan műve, amelyet írás közben bárkinek is megmutatott. A Mrs. Dalloway című 1925-ös regény hozta el számára az igazi sikert. Mrs. Dalloway egy úrinő, aki éppen estélyre készül, de ezen az egyetlen napon annyi minden történik vele, amelyben egész élete körvonalazódni látszik. A sajátos történetmesélés – hömpölygő stílus, emlékek áradata, burkolt társadalomkritika – révén az olvasó objektívebb képet kaphat a címszereplő Clarissa Dallowayről, azonban főszereplőnk így mindvégig megőrzi titokzatosságát. Virginia Woolf műve a lélektani regény kategóriába sorolható, és tudatosan alkalmazta a tudatfolyam technikát, amelynek egyik megteremtőjeként és legnagyobb hatású használójaként emlékezünk rá. A művet a szereplők belső monológjai, a magány, az elszigeteltség, a ki nem mondott érzések határozzák meg, amelyet Tandori Dezső Kossuth-díjas költő fordított magyarra.

1927-ben Saját szoba címmel naplóját írta meg, amelyért sokan a feminista irodalom egyik megteremtőjeként tekintenek rá. Ebben az évben adta ki A világítótorony című könyvét, amely egy skóciai házon keresztül szemlélteti az élet eliramodását. Az 1928-ban kiadott Orlando hőse négyszáz évig él, élete első felét férfi, majd a végét női bőrben. Mint később kiderült, a művet női szeretőjéről, Vita Sackville-Westről írta, Vita fia később azt mondta, az Orlando az irodalom leghosszabb és legbájosabb szerelmeslevele.

A második világháború idején, 1940-ben bombatalálat érte a Woolf-házaspár londoni lakását és vidéki kertjüket. Virginia labilis idegállapotát annyira megviselte a háború, hogy 59 évesen, 1941. március 28-án kövekkel megrakva zsebeit a sussexi birtokuk közelében lévő Ouse folyóba ölte magát. A holttestét hetekkel később találták meg. Woolf először 22 éves korában kísérelt meg öngyilkosságot, akkor egy ablakból vetette ki magát, de az nem volt elég magasan ahhoz, hogy maradandó sérüléseket szenvedjen. Férjének írt utolsó levelében így ír: „Úgy érzem, újra kezd elhatalmasodni rajtam az őrület. És érzem, hogy nem tudnánk átvészelni még egy olyan rémes időszakot. Nem heverném ki többé. Újra hangokat hallok, és képtelen vagyok koncentrálni. Így azt teszem, ami a legjobb megoldásnak tűnik… Szeretném, ha tudnád, hogy minden boldogságomat neked köszönhetem. Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna annál, mint mi voltunk. V.”

Virginia Woolf egyébként különös személyiség volt: nem szerette, ha fényképezik, ezért nagyon kevés jó minőségű felvétel maradt róla, és habár szeretett volna megtanulni vezetni, első sikertelen útja után, amikor luxusautomobiljával keresztülhajtott a sövényen, inkább utasként utazott. Megrögzött gyalogoló volt, néha akár napi 13 kilométert is sétált, és semmi érzéke nem volt a divathoz, minden alkalommal feltette magában a kérdést, hogy alkalomhoz illően öltözött-e fel. Virginia Woolf művei halála után is töretlen népszerűek maradtak, Elizabeth Taylor és Richard Burton klasszikusa játszotta a Nem félünk a farkastól című műben, amelynek eredeti címe Who’s Afraid of Virginia Woolf? („Ki fél Virginia Woolftól?”). Három női sors kapcsolódásáról szól Az órák című film, amely Michael Cunningham azonos című sikerregénye alapján készült, és amelyben Nicole Kidman alakítja az írónőt. Kidman az írónő megformálásáért Oscar-díjat kapott 2003-ban.

Mészáros Márton

Virginia Woolf (1882-1941) brit írónő

Egyes kereskedelmi adók és zenetévék, ahogy öregszenek úgy süllyednek egyre lejjebb az értékközvetítés terén. Kínosan fájdalmas szappanoperák, idegesítő reklámok, gyakran féligazságokat, ferdítéseket tartalmazó hírek, és a bulvár szereplőinek apró-cseprő bajai folynak a legtöbb csatornából. Erre semmi szükségem sincs, mondom én. Viszont a világ másik fele nem így gondolja. Vagy ha így is vélekedik, már eljutott egy olyan szintre, amikor képtelen tenni ellene. A passzív beletörődés által olyanná válunk, mint azok a drogosok, akik csak nyálcsurgatásra képesek.

Sajnos egyre több gyermek ül huzamosabb ideig a televízió, illetve a számítógép előtt, ez pedig többek között az alábbiak miatt káros egy fejlődésben lévő szervezetre:

• tompul az agy
• kevesebb idő jut a tanulásra
• károsodik a szem, romlik a látás
• háttérbe szorul a mozgás és az emberi kapcsolatok

Nem hinném, hogy érdemes lenne tv-készülék nélkül leélni egy életet a mai világban, hiszen az maga lenne a burokban élés, de célszerű szelektálni, hogy mit nézünk. Órákon keresztül képesek vagyunk magunkba engedni a szennyet és a negatívumokat (a híradó se szól szinte másról csak a katasztrófákról, szörnyűségekről, gyilkosságokról, halálesetekről, háborúkról, ergo a pánikkeltés a főcél) utána pedig csak csodálkozunk, ha mi is értéktelen, a világ dolgaiba beleszaró bunkókká válunk.

Egy nem is olyan régi felmérés kimutatta, hogy a magyarok többsége az alváson és a dolgozáson kívül a legtöbb időt tv nézéssel tölti. Csak azt nem ismerik fel sokan, hogy a média alapvető célja a butítás, a gondolataink manipulálása és az, hogy elterelődjön a figyelmünk a tudatosságról és az értékekről.

Tedd fel magadnak a kérdést: miért nem kapcsolod ki a tévét és csinálsz helyette valami hasznosat? Biztos akad otthon házimunka, ami rád vár, menj ki a szabadba és élvezd a természetet, játssz a gyerekekkel, sportolj, légy aktív! Járj színházba, koncertekre, irodalmi eseményekre, hallgass igénye zenét, fejts keresztrejtvényt, és a hajnalba nyúló tévézések helyett pihend ki magadat. Találkozz a barátaiddal személyesen ahelyett, hogy a tévé előtt ülnél, vagy Facebookon chatelnél velük.

A TV nem rossz, de jó sem. Minden negatívuma ellenére pozitívumokkal is kecsegtet, elvégre vannak hasznos, ismeretterjesztő műsorok, élvezhető komédiák, nagyszerű filmek, remek színházi/koncertközvetítések, sportműsorok.

Kapcsold ki a TV-t, itt az ideje, hogy valami olyat csinálj, amitől nem hülyülsz el! Nem a készülék a hibás, hanem Te. Te nézed a nem kívánatos műsorok bugyuta agyszüleményeit, Te nézed ész nélkül a butítást. Csak tőled függ, hogy hova kapcsolsz!

 Mészáros Márton

Az emberi butítás remekműve, a televízió

II. Lipót belga királyra (1835-1909) bármit mondhatunk, de nem szabad felednünk, hogy saját kortársai kapzsinak és könyörtelennek nevezték az uralkodót. Az amerikai Vanity Fair magazin 1869. október 9-i száma egy karikatúrát közöl a belgák királyáról, a korabeli gúnyrajz háttérben ábrázolja az uralkodót, amint milliós pénzösszegeket rejtő zsákokat karol közre, előtte pedig két egyenruhát viselő láb áll, amelyek a világhatalmakat szimbolizálják. A rajz szövege: Kongó kirablása a nagyhatalmak háta mögött.

Lipót király rögeszméjévé vált, hogy kis európai országa csak akkor virágozhat fel, ha tengerentúli gyarmatokat szerez. A belgákat viszont mindez hidegen hagyta, így az uralkodó saját kezébe vette a dolgok irányítását, és személyes gyarmatbirodalom kialakításán kezdett el dolgozni. Ehhez a nagyszabású tervéhez a belga kormány pénzt kölcsönzött neki, az uralkodó pedig Sir Henry Morton Stanleyre, a walesi születésű Afrika-kutató bízta, hogy térképezze fel a lehetőségeket Afrikában. Stanley expedíciója sikerrel járt, és idővel megszerezte Kongót Lipótnak, akivel máskülönben remek kapcsolatot ápolt. A férfi szerződések tucatjait íratta alá a műveletlen helyi törzsi vezetőkkel, amelyekben azok elismerik, hogy földjüket a belga királynak adományozzák. Miután minden megvolt, már csak egy dolgot kellett elintéznie II. Lipótnak: nemzetközi szinten elismertetni a világgal hatalmának ténylegességét. Különböző ravasz diplomácia cselek után 14 európai nagyhatalom és az Egyesült Államok elismerte Kongó önállóságát, a területet pedig Lipót személyes felügyelete alá helyezték. 1885. február 5-én hivatalosan is megalakult a Kongói Szabadállam (később Belga Kongóra keresztelték), amelyen a Lipót által kinevezett gyarmati tisztségviselők és az általa létrehozott katonai erő, a Force Publique kedvére kegyetlenkedhetett.

Lipót uralkodása alatt a Force Publique legfontosabb feladata a nyersgumi-beszolgáltatási hányad betartatásán és a rendfenntartáson kívül a kényszermunkaerő toborzása és a helyi lakosság megfélemlítése volt. A fehér tisztek által vezetett katonai erő modern tűzfegyvereivel és korbáccsal sanyargatta a lakosságot. „Ha megölünk párat az őslakosok közül, nem baj, vannak még sokan” – mondogatták, és eszerint cselekedtek. A tisztek nem fékezték meg katonáikat, amikor azok halálra korbácsolták, megerőszakolták vagy megcsonkították azt, aki a legkisebb módon is ellenük szegült.

Szadizmusban nem volt hiány: a katonák falvakat gyújtottak fel, azért, hogy az embereket büntessék, ha nem szolgáltatták be az előírt nyersgumi mennyiséget, vagy pusztán azért égettek fel településeket, hogy újabb ültetvényeknek csinálhassanak helyet. Kezdetben azért csonkították meg a kongóiakat, hogy a levágott kezekkel, végtagokkal tudják bizonyítani, hogy mennyi lőszert használtak el, később viszont a kézlevágás az egyik legelterjedtebb büntetéssé vált. Sok helyi áldozat életben maradt miután megcsonkították, ezért azokban az időkben a világon a legtöbb nyomorék Kongóban élt. A katonák jutalmát és szabadságuk hosszát is az összegyűjtött levágott kezek szabták meg. A kvóták teljesítése miatt – egy fehér tiszt beszámolója szerint – arra utasították őket, hogy vágják le a férfiak fejét és a falu kerítésének oszlopaira tűzzék ki azokat, az asszonyokat és gyerekeket pedig kereszt alakban kellett felakasztaniuk saját házuk kerítésére.

A bennszülöttekkel szembeni kegyetlen bánásmód, kizsákmányolás napvilágra került, és az elit emblematikus alakjai (még Mark Twain is) fejezték ki aggodalmaikat a helyzet miatt. Ferenc József osztrák császár, magyar király egy „velejéig rossz emberként” jellemezte II. Lipótot, akihez egyébként több szálon is rokoni kapcsolatok fűzték. II. Lipót a felhalmozott milliókból nagyszabású építkezéseit finanszírozta, és fényűzésre is jó pár milliót elköltött. Azonban tettét sohasem bánta meg, sőt annyira nem érdekelte a magántulajdonának tekintett Kongó sorsa, hogy egyszer sem látogatott el az afrikai országba. A király által elindított terrornak hála 1908-ra, amikor Belgium annektálta a területet, a gyarmat lakosságának fele elpusztult, a Force Publique által lemészárolt kongóiak száma pedig 3 és 16 millió fő közé tehető. II. Lipót megítélése az évszázadok során mit sem változott, közel száz évvel a halála után, 2005-ben a kongói fővárosban, Kinshasában állították fel a szobrát, de néhány órával az emlékmű felavatása után ledöntötték azt.

Aki azt hiszi, hogy a belga rémuralom óta bármit is javult a helyzet alaposan téved. A fősodrású média nem szívesen hozza szóba, de a becslések szerint 1996 óta milliók vesztették életüket Kongóban az ország feletti hatalomért és a természetes erőforrásokért vívott harcba. A jelenlegi becslések alsó határa 5 millió, felső határa viszont immáron 17 millió áldozat.

A világ koltán készletének 80 %-a Afrikában található, ennek a jelentős része pedig éppen Kongóban. Ebből az ércből nyerik a tantál nevű szürkés fémet, amely alapvető fontosságú a mobiltelefonokban, továbbá az MP3-as zenelejátszók, LCD kijelzők és a notebookok, laptopok belsejében is megtalálható. Sajnos, immáron elismert tény, hogy nagymértékben folyik (illegálisan) a koltán bányászata a Kongói Demokratikus Köztársaságban. A Blood in the Mobile című dán dokumentumfilm szerint minden mobilhoz vér tapad. A 2010-ben bemutatott film éles bírálatokat kapott az igazság feszegetése miatt, de több emberjogi szervezet és Kongóban dolgozó európai önkéntes alátámasztotta, hogy a film összes jelenete igaz.

Dr. Jane Goodall brit etológus-antropológus, a csimpánzok szociális és családi életének legismertebb kutatója is többször felszólalt ebben az ügyben, mert a bányászatokban résztvevő húsz-harminc ezernél is több embert és saját magukat élelmező, a területet kontroll alatt tartó lázadók a veszélyeztetett vadállatok húsán élnek, a gorillák és elefántok vannak kitéve a legnagyobb veszélynek. Ami még ennél is fontosabb, az emberekkel szemben olyan szigorúan lépek fel, hogy azoknak a nőknek, akik nem találnak bizonyos mennyiségű koltánt, levágják a mellét, kezét, a férfiakat kasztrálják, karóba húzzák, a gyerekeket pedig élve megfőzik és sok esetben a saját családjukkal etetik meg. A nagyvállalatok tudnak minderről, de a hatalmas bevételek érdekében szemet hunynak a kitermelést felügyelő zsoldosseregek kegyetlenségein, amelyeknek következében egy 2012-ben publikált cikk szerint naponta 1000-1200 hal meg.

2012 augusztusában egyébként több mint hatvan bányász meghalt, amikor beomlott egy tárna a Kongói Demokratikus Köztársaságban, korábban pedig névtelenül nyilatkozott több kongói férfi, akik sikeresen elmenekültek az országból az őket és családjukat ért terrorról. „A lányainkat fél évig erőszakolták folyamatosan, ki voltak láncolva, ahányszor nem jártunk sikerrel a bányászatokkal, annyiszor vágták, csonkították meg őket, a vaginájuk mondhatni teljesen megsemmisült, aztán ők is meghaltak, mert nem bírta tovább a szervezetük” – nyilatkozták.

Ne feledjük, hogy a millió kivégzett ember mellett Kongó lakosságát még az éh és szomjhalál, valamint a különböző vírusok, fertőzések is tizedelik. És minderről a borzalmakról a világ szinte mit sem tud.

Mészáros Márton

Életkép Kongóban…

“A legtöbb ember időnként belebotlik az igazságba, de többségüknek sikerül összeszednie magát, és menni tovább, mintha mi sem történt volna.”  (Winston Churchill)

Változás szele száll a levegőben, a világ hamarosan jelentős átalakuláson megy át. Ezt én mondom, de megmondták már nálam nagyobb, képzettebb, hozzáértőbb emberek is. A világunk rejtélyek ezreit takarja, de az emberek, akik benne élnek, szinte mind vakok ahhoz, hogy figyeljenek a jelekre.

A 2012-es londoni olimpiai megnyitójának kapcsán is felvetődött sokakban megmagyarázatlan kérdések sorozata, ezek közül számomra például az olimpia hivatalos logója okozta a legnagyobb fejtörést. A náci Waffen SS-nek, az SS katonai szárnyának jelképéhez hasonlító logót több kritika is érte, és hosszú évek óta ez volt az első alkalom arra, hogy az Olimpiai Bizottság olyan logót fogadjon el, amely nem felel meg teljesen a központi előírásnak. A londoni olimpia logóján a 2012-es szám látható, a kettes számban a London felirattal, a nullában pedig az olimpia jelképével, az öt karikával. Érdekes módon a számok borzasztóan el vannak csúsztatva és indokolatlanul közöttük egy kocka van középen elhelyezve. Ha a számokat megcseréled, és az említett kis pontot az „i” betű fölé rakod, akkor a „Zion” szó jön ki, melynek jelentése Új Jeruzsálem. Ez a szó sokaknak többet jelent, mint az átlagembernek.

A logó eredete éles vitákat váltott ki az emberek körében, az interneten millióan megnézték azt a paródiát, amely arról szól, hogy a Waffen-SS beperelte a londoni olimpia szervezőit logójuk ellopásáért, viszont másokat a szvasztikára emlékezteti a jelkép. Talán paranoid összeesküvés mindez, de szintén elgondolkodtató, hogy a brit királyi család – amelynek tagjai összeköttetésben állnak több szabadkőműves társasággal – miért énekelt egy igencsak elgondolkodtató szövegű dalt a trónörökös fiának, Vilmos hercegnek és párjának, Katalin hercegnőnek a tavalyi menyegzőjén. Az ezotériával és a szabadkőművességgel behatóbban foglalkozó William Blake angol író, képzőművész 1804-ben íródott Jeruzsálem című versének zenésített verzióját énekelték a vendégek a királyi esküvőn. A záró sor így hangzik: „Kard nem nyugodhat kezemben, még fel nem építettük Jeruzsálemet Anglia kellemes zöld füvén.” („Nor shall my sword sleep in my hand, Till we have built Jerusalem, In England’s green and pleasant land”)

Így már egyből más megvilágítást kap a londoni olimpia körül felmerülő kérdéshalmaz, de mindenféle összeesküvést félretéve még mindig túl sok rejtély van, ami magyarázatra vár. Nem is feltétlenül az olimpiai játékokkal kapcsolatban, hiszen tudjuk, hogy a szálakat egy igencsak zártkörű társaság mozgatja, és a világ tényleges hatalma mások kezében van, mint ahogyan hisszük.

Ha már ennél a témánál járunk említésre méltó egy elfeledett könyv. A Lakott sziget (angolul: Prisoners of Power vagy Inhabited Island, oroszul: Аркадий и Борис Стругацкие) című könyv, amelyet az orosz Sztrugackij testvérek 1969-ben írtak, éveken keresztül be volt tiltva a szocializmus alatt. A regény, amelyből 2008-ban Fjodor Bondarcsuk rendezésében filmet készítettek, a Szovjetunióban először meg sem jelenhetett, majd miután az egyik sci-fi magazinban részleteket leközöltek belőle, cenzúrázva kiadásra kerülhetett. A tudományos-fantasztikus irodalom kedvelői számára igazi csemegének számító regény magyar nyelven csak 2009-ben jelent meg Weisz Györgyi fordításában, viszont csak egy bizonyos réteghez jutott el a mű. Üzenete világunkról talán még kevesebbekhez.

A Lakott sziget több olyan témát is feszeget, mint például a lakosság elméjének befolyásolását, tudatmanipulációs folyamatot, egy elrejtett tudást, háttérhatalmat és némiképpen alternatív magyarázatot ad a globális felmelegedésre és arra a sok természeti katasztrófára, különösképpen a földrengésre, amelyek napjaink lakosságát megtizedelik. Figyelem, átvitt értelemben kell olvasni a regényt annak ellenére is, hogy vannak benne olyan részek, amelyek szóról szóra igazak lehetnek napjainkra is.

Mészáros Márton

Hol lapul meg az igazság? Kik mozgatják valójában a szálakat?

Itt és most olvasható először a vers, amelyet a rokkantak, fogyatékkal élők, az idősek és az elesettek jogaiért tartott demonstráción mondtam el a Hősök terén 2012. július 1-jén tartott politikai hovatartozástól független békés demonstráción.

Mészáros Márton

Nem forradalmat szítani jöttem

A rokkantak, elesettek, fogyatékossággal élők, idősek jogaiért 

Meggondolatlan indulatok, felesleges szavak,
zsigerből jövő masszív hőbörgés,
lázongó világ hát miét hagytad,
hogy demonstrálni képes legyen akár néhány kéz?

Menj ki az utcára, tüntess,
de csak akkor, ha szükségesnek ítéled:
értelmetlen tettért, kedvtelésből
ne áldozz felesleges verítéket.

Mindig akad kiegyezni nem tudó ismerős,
kiben felbugyog a lázadó kamaszi énje,
mégis azt kérdem tőletek demonstrálók
ennyit tüntetni érdemes-e?

Nos, talán igazatok van…
mert nem tehetsz róla hapsikám,
ha saját nemed vonz, vagy idegen vér folyik benned,
vagy anyád zsidó, s apád cigány.

Meddig várjunk ölbe tett kézzel,
mint az unalomba takarózó háziasszony,
kinek közömbösebb nem is lehetne,
hogy vezetőnek kit válasszon? 

Várjunk bocsánatkérést az idősektől,
csak azért, mert ők húzták a rövidebbet,
s az idő kegyetlenül rájuk leheli a fagyos
halált, melytől testük örökre megdermed.

Ne konspirálj összeesküvés-elméleteket,
hagyd a szövögetést a varrónőnek,
csak mondd ki mi nem tetszik,
az illetékes szemébe lehetőleg.

Ti szegények, kiket az élet kisemmizett,
betegek, kik a halál szélére kerültek,
s kiket megfosztottak születésük adta jogaiktól,
bízzatok a megdicsőülésben.

Imádkozz, hogy soha ne tudd meg,
mily’ megalázó korgó gyomorral
ágyba parancsolni emberpalántádat,
kinek még farkasszemet kell néznie a pokollal.

Ne akard megismerni az érzést,
amikor reszketeg kezeddel segítségért kiáltasz,
mikor környezeted szótlanságba burkolózik,
s csak gúnyos vállrándítás a válasz.

Budapest, 2012. június 16.

Illusztráció a vershez