Mészáros Márton blogja

Három népszerű életrajzi kötet és egy ízes életről szóló félig szakács-, félig memoárkönyv után sem kíván hátat fordítani az őt megszerető olvasóknak, ezért most egy sajátos műfajú könyvvel jelentkezett Nádasdy Borbála grófnő. Az Úton-útfélen című új kötetében az elmúlt évekről vall.

Gróf Nádasdy Borbála idilli gyermekkort tudhat magáénak, azonban a gondatlan gyermek éveknek a második világháború borzalmai vetnek véget: édesapja frontra kerül, majd hadifogságba esik, a család széthullik, és a kommunista hatalomátvétel után a családi birtokokat elkobozza az állam. Ilyen előszéllel kell helyt állnia Nádasdy grófnőnek, aki 1956 után Bécsbe emigrálva filmszínésznő, később Franciaországban balettmester, az utóbbi időszakban pedig közkedvelt memoáríró lett. Kötetei sikere után a 85. Ünnepi Könyvhétre egy újabb művel, az Úton-útfélen című sajátos irodalmi alkotással jelentkezett.

Első három kötete jelentős sikereket ért el: a Zagolni zabad, A szabadság zaga és a Maradni zabad! című könyvek a szerző kalandos életét dolgozzák fel regény formájában. A Mery-Ratio Kiadó gondozásában megjelentetett színes életrajzok lebilincselő erővel tesznek tanúbizonyságot élni akarásról, az emberi méltóságról, és arról, hogyan lelhetjük meg boldogságunkat a legszörnyűbb megpróbáltatások ellenére. Nádasdy Borbála nő létére erővel és kitartással állt helyt a 20. századi történelem viharjaiban, életregényei pedig megtalálták útjukat az olvasók “szívéhez.” Az ezres eladott példányszámok mellett a zsúfolásig telt közönségtalálkozók és a könyvheti sorban állások is a kötetek népszerűségét mutatják.

Új könyve, az Úton-útfélen hasábjain nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy élete első hetven évének feldolgozása után a jelenkorral foglalkozzon. A néhai Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai írótól kölcsönvett mottó szerint: “Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni.” Ezzel a programadó idézettel veszi kezdetét az az utazás, amelyet Nádasdy Borbála, immáron nem grófnőként, színésznőként, táncművészként, hanem, mint írónő tesz meg a Zagolni zabad című első könyve 2008-as megjelenésétől napjainkig.

A mű ezúttal nem az életrajzi trilógia folytatása, hanem az első regénye megírása óta tett látogatásainak, és az „úton-útfélen” gyűjtött tapasztalatok, bölcsességek jegyzéke regényes formában. „Beszámolni és megosztani, megköszönni ezt a lélekemelő és –mentő élményt, amit öt év alatt átéltem és ajándékba kaptam” – így jellemzi Nádasdy Borbála az olvasóktól kapott szeretetet, a találkozókat, a személyes ismeretségeket, amelyeket azóta kötött, illetve mindazt a kedvességet, amelyet szüntelenül kap. Úgy vélem, egy ilyen témájú könyv – amely egyfajta ajándék az olvasónak – száraz lehet, azonban az Úton-útfélen nem holmi lineáris felsorolása annak a több, mint hetven rendezvénynek, ahova az írónőt meghívták, hanem az író-olvasó találkozók, a szerzői estek, az iskolai látogatások, a zsűrizések, a megnyitóünnepségek, és a fővédnökségek személyes – sokszor meghatóan szép – története.

A fiatalok szemében nincs annyi kíváncsiság a múltat illetően, írja a szerző. Mégis pozitív élmények sokaságát kapja tőlük. Érdekesek azok a megfontolandó gondolatok, amelyek a régi, letűnt világ értékeit párhuzamba állítják a jelen hiábavalóságával anélkül, hogy azt kategorikusan elítélné. Nádasdy leírja, hogy Méry Gábor könyvkiadó milyen nagy kockázatot vállalt első könyve, a Zagolni zabad megjelenésével, amelyet először vissza akartak küldeni a nyomdából helyesírási hibának vélt címe miatt – a valóban nem szokványos cím azonban a szerző gyermekkori szóalkotásának emléke. Az Úton-útfélen nem lineáris módon, de végigkalauzol minket Magyarország megyéin és városain, mindenhol elidőzve egy kicsit a régmúlt, vagy éppen az elmúlt évek emlékein keresztül. A könyvből megtudjuk, milyen gyermekien nagy örömet okozott a szerzőnek, amikor először hívták grófnő helyett írónőnek, de szintén szép olvasni az osztálytalálkozóról, ahol hatvan év múltán még mindig a régi szerelmek képezik a beszélgetés központi témáját, és ahol a múlt ködéből is új titkokra derülhet fény. A szerző vidáman mesél arról, ahogyan fiatalossága miatt korát firtatták, de ennél komolyabb események, jelentőségteljes látogatások, dedikálási tapasztalatok és fiatalságának helyszínére – még Bécsbe is – való visszatérés is megelevenedik a műben.

Nádasdy könyvében a magyarságtudat és a család fontossága is szerephez jut, a szerző szüleinek sírjára készítettet kovácsoltvas kereszt története éppolyan kedves történet, mint az összes többi. A szerző méltán emlékezhet édesapjára, gróf Nádasdy Pálra, aki a második világháborúban orosz fogságba esett, majd a család lepsényi és alsóperei birtokainak elkobzása után szinte az éhenhalás küszöbén lavírozva élt, illetve édesanyjára, a Nemzeti Színházban és a Moulin Rouge-ban is fellépő Augner Antonia Margit táncosnőre, aki emigrálását követően – akárcsak később leánya – táncoktatással foglalkozott hosszú élete végéig.

A Magyar Érdemrend lovagkeresztjének polgári tagozatával kitüntetett szerző újabb regényét olvasva egy hiteles női életút elevenedik meg: Nádasdy Borbála grófnő mindvégig önmaga maradt családi örökségét, saját értékrendjét és optimizmusát megtartva. Habár az Úton-útfélen nem tud olyan érdekes könyv lenni, mint az előzmények, minden bizonnyal szeretni fogja még az is, aki nem olvasott semmit Nádasdytól. A szerző pedig expressis verbis kijelenti, annak örülne igazán, ha a jövőben is ugyanolyan népszerűség övezné műveit, mint korábban. Hiszen, ahogy mondja, másokért ír – nem magáért.

Mészáros Márton

Nádasdy Borbála: Úton-útfélen című kötete

2014. április 27-én szentté avatták II. János Pál pápát, Krisztus egyházának lengyel főpapját, aki 1978-tól 2005-ös haláláig kormányozta Szent Péter hajóját. A jelenlegi pápa, Ferenc pápa néhai elődjéhez hasonlatosan a média sztárja, és még a többi világvallás tagjai is elismeréssel tekintenek rá. De vajon, hogy zajlott II. János Pál pápa pontifikátusa, és tulajdonképpen miért is avatták szentté? A kérdésekre Andreas Englisch II. János Pál pápa csodái című könyve ad választ, amely tavasszal jelent meg a Lazi Kiadó gondozásában.

Andreas Englisch német származású Vatikán-szakértő egészen fiatalkora óta él Rómában, és a „szent városban” eltöltött évei során Vatikánban dolgozó újságíróként nem csak a pápa környezetében lehetett, hanem el is mondhatja magáról, hogy ismerte II. János Pál pápát. Közvetlen közelről tapasztalhatta meg a szentatya emberekre gyakorolt hatását, és habár nem vallásos személyként tekintett magára, amikor megérkezett Rómába, hamarosan újra hívő lett – talán elsősorban János Pál pápa miatt. S ahogy a pápa miséire, boldoggá- és szentté avatási ceremóniáira járt, ahogyan követte országról országra, egyre jobban azt érezte, egy olyan férfi portréja körvonalazódik előtte, akinek életútja nem csak a világpolitika szempontjából lesz emlékezetes. Elementáris erővel hatottak rá mindazok a természetfeletti események, amelyeket átélt Karol Wojtyla mellett.

A II. János Pál pápa csodái nem akar a kereszténység megkérdőjelezhetetlen doktrínája lenni, meghagyja az olvasónak a választási lehetőséget, hogy eldöntse, egyetért-e a szerző által leírt, saját élményein alapuló csodáknak, amelyek néha közelebb vannak a mindennapok apró mirákulumaihoz, mint a szentté avatáshoz szükséges isteni csodákhoz. Természetesen megismerhetjük a könyvből azt a két csodát, amelyért szentté avatták János Pált: 2005-ben Marie Simon-Pierre francia nővér a gyógyíthatatlan Parkinson-kór végső stádiumából gyógyult fel a szintén e betegség sújtotta II. János Pál pápához imádkozva. A nővér akkor gyógyult meg a pápai közrejátszással, amikor már nemhogy munkáját nem tudta ellátni, sem írni, sem vezetni nem tudott, de még a talpra állás is komoly fizikai nehézséget okozott számára. A másik legismertebb a tudomány által spontán gyógyulásnak nevezett eset egy Costa Rica-i nőhöz fűződik, aki agyi aneurizmában szenvedett, amikor a pápa boldoggá avatását nézve a televízióban, a néhai egyházfőhöz imádkozott felépülésért. Az asszony, akiről már orvosai is lemondtak, hirtelen jobban érezte magát, és hamarosan már egy elképedt tudóscsoport erősítette meg, hogy megmagyarázhatatlan módon nyoma sincs az életveszélyt jelentő aneurizmának. A kis kötet megemlékezik olyan megható – valóban az ember szemébe könnyet csaló – gyógyulásról, mint amilyen az 1990-es években Kevin James esete volt: a Karib-térségben található Santa Lucián élő asszony álmot látott, amelyben egy idegen férfi érkezik, hogy meggyógyítsa születési rendellenességben szenvedő kisfiát. A szegény hölgy a véletlennek – vagy valami másnak – köszönhetően ott lehetett beteg kisfiával, amikor a pápa a helyi katedrálisba látogatott. Az egyházfő belépve a templomba, szemeivel mindvégig egy láthatatlan helyet pásztázott, majd célirányosan az asszonyhoz lépett, és megáldotta a fiút. A gyermek másnap teljesen felépült, és azóta boldog életet él.

Számos megmagyarázhatatlan, köztük világhíres orvosokból és teológusokból álló testületek által is csodának minősített eset ment végbe II. János Pál pápa közel harminc éves regnálása során. A pápa azonban következetesen azt kérte, ezekről egy szót se ejtsenek a nyilvánosság előtt, ezért ígérte meg Andreas Englisch is a pápai sajtóosztály vezetőjének, hogy hallgatni fog mindenről, mint a sír – addig míg él a szentatya. Az a szentatya, aki oly sok borsot tört a Vatikán orra alá az évtizedek során: kezdve azzal, hogy 1978-es megválasztása után merőben más elképzelései voltak az egyház jövőjéről, mint a begyöpösödött vatikáni főpapoknak, akik irányítani próbálták, és akik képtelenek voltak elfogadni, hogy elődeihez hasonlóan nem egy megközelíthetetlen, istenség szerű személyként kívánja tölteni pontifikátusát. Ez a népszerű lengyel püspök egy olyan emberként kívánt pápa lenni, akinek megrögzött ellensége a kommunizmus, aki kiáll a világpolitikai színpadjára, aki nyit az emberek és leginkább az elesettek felé, aki körbeutazza az egész világot, és aki a családosok és a fiatalok legnagyobb barátja. A János Pál pápa csodáiról szóló könyv nem csak a csodákról mesél, hanem az emberről, aki maga II. János Pál volt.

Mészáros Márton

Andreas Englisch: II. János Pál csodái

Robert Merle francia író kilencvenöt évet átölelő élete során számtalan remekbe szabott világirodalmi alkotást jegyez szerzőként, azonban több mint fél évszázadon át titokban tartotta legkorábbi írását, az Utolsó nyár Primerolban című könyvet, amely gyermekei adtak ki halála után 2013-ban.

A Malevil, a Mesterségem a Halál, a Védett férfiak és a Két nap az élet szerzője 1939-ben, harmincegyedik születésnapjára sorkatonai behívót kapott a hadseregtől. A fiatalember, aki egyetemi tanár és regényíró szeretett volna lenni, kénytelen volt bevonulni. A világháború elvágta terveitől: Merle több csatában harcolt, majd három évet sínylődött német hadifogságban. Ezekről az évekről azonban csak említés szintjén beszélt családtagjainak, így gyermekei számára nagy meglepetés volt, amikor asztalfiókjában megtaláltak az Utolsó nyár Primerolban című mindezidáig kiadatlan kéziratát. A kötet csupán csak száz oldalas, talán a szerző nem engedte szabadjára megzabolázhatatlan tehetségét, talán ideje nem volt arra, hogy alaposabban leásson a múltba a sajátos terápia során.

A kis könyvet az Európa Kiadó adja ki, akárcsak a Merle-életművet. A puhakötésű Utolsó nyár Prmierolban műfaját tekintve nehezen definiálható mű: se nem regény, se nem novella, a kettő határán mozog. A későbbi nagy író fiatalkori szárnypróbálgatása azonban irodalmi érték, hangulatteremtő írás a humánum elvesztéséről, és szemléletes leírás a nyárról, amely az egész világot megváltoztatja. A boldog múlt megidézése valamelyest hasonlít ahhoz az idillikus állapothoz, amiről Boris Vian ír a Köpök a sírotokra című könyvében, azonban Merle esetében ez a tartalom nem vegyül tényleges szexualitással, és teljes mértékben igaz történeteket inspirálták. Ezzel párhuzamosan fut egy másik szál, amely a fogolytáborban játszódik, s amelyet a szerző meglehetősen naturalisztikusan leírása miatt még olvasni is szívettépő.

Az ember azt hiszi, Primerol nem létezik, éppúgy, mint mindaz a szörnyűség, ami megtörtént a múlt században, sem létezhet. De könyvünk főhőse, Jean Dodéro maga Merle, Louvé a szerző felesége, Edmée, a „Gyermek” pedig az 1936-ban született Elisabeth, a pár gyermeke. A réveteg visszapillantás pedig maga a múlt, a kollektív emlékezet.

Mészáros Márton

Robert Merle: Utolsó nyár Primerolban

Leena Lehtolainen finn krimiszerzőnő első regénye tizenkét éves korában jelent meg, azóta közel húsz könyv követte. Legközkedveltebb művei Maria Kallio nyomozónő kalandjait mutatják be, azonban legfrissebb magyar nyelven 2014 áprilisában megjelent kötetében, az Egyszer úgyis meg kell halni című krimiben a rendőr helyébe egy kövérkés önfelhatalmazott igazságosztó lép. Kritika.

Az Animus kiadó által levezényelt magyar kiadás skandináv krimiként jelentette meg Leena Lehtolainen 1999-es művét, amely valóban krimi, de nem a szó hagyományos értelmében. Ha kategorizálnom kellene az Egyszer úgyis meg kell halni című regényt, a romantikus regényhez húzna jobban a kezem, mint a krimihez. Pedig a központi téma, amelyet több oldalról körbejár a szerző, nem más, mint a családon belüli erőszak. Főhőse, Säde Vasara a harmincas éveiben jár, és az Oltalmaz-lak dolgozója, ahova bántalmazott nők jelentkezhetnek be. A jellegtelen, kövérkés külső egy mélyen érző, kedves embert rejt, na meg bánatot és magányt. Säde a gyakran túlórákkal tarkított kemény munka mellett minden idejét egyházi kórusban való énekléssel, és félszemű macskájával, Sulóval otthonában pihenve tölti. Egy napon azonban minden radikálisan megváltozik benne.

Az egyik áldozat halálhíre és a halotti fotók annyira feldühítik a nőt, hogy érzi lelke mélyén: a humánum azt diktálja neki, nem hagyhatja ennyiben az ilyen erőszakos ügyeket. A visszahúzódó, szolid Säde először elhessegeti a negatív gondolatokat, de aztán ráébred, hogy az eddig követett elv hiábavaló. Két súlyosan bántalmazott feleség és egy szintén rendszeresen ütött-vert édesanya miatt áll bosszút, azonban mindeközben ott van benne a kétely. Vajon helyesen jár el? Netán skizofrén, és kettészakadt énje? Vajon képes-e a tökéletes bűntény elkövetésére? Mikor bukik le? – ilyen és ehhez hasonló kérdések marcangolják. Ha az önvád és a tapasztalt nyomozók által révén igencsak valószínű lebukás veszélye nem lenne elég önmagában, Säde nem tudhatja, mikor támad rá egy feldühödött férj, és baljós jelekre bukkan abban a kapcsolatában is, amelyet egy börtönviselt idegennel folytat.

A könyv végén nem várt fordulat következik, ami számomra még inkább valószínűtlenné teszik az események láncolatát. A regényírói szándékot értem, de a megoldás már hagy némi kivetnivalót maga után. Lehtolainen a családon belüli erőszak témakörében szinte mindent elmond, amit el lehet mondani. Színes beszámolót kapunk az áldozatok, az elkövetők és a hozzátartozók világáról is, éppen ezért rendkívül cselesen bánik a nézőpont kérdésével. Azonban önmagában az abúzus témájában jobban helyt állt, mint a krimiben. Utóbbinak az Egyszer úgyis meg kell halni túl lassú, túl ósdi és kiszámítható, azonban krimi és romantikus regény ötvözetének már tetszetősebb. Viszont a népszerű skandináv krimik között megbújhat, ahogyan Säde tette egy életen át.

 Mészáros Márton

Leena Lehtolainen Egyszer úgyis meg kell halni című regénye

Kapásból tíz nagy sláger jut eszembe neve hallatán, amelyet Rod Stewart énekelt. Méghozzá az elmúlt negyven évből, amire kevés előadó képes. A még mindig nem igazán öreg skót rocksztár legutóbb akkor lopta be magát szívünkbe, amikor a Bajnokok Ligája egyik döntőjében annyira beleélte magát kedvenc csapatának, a Celticnek való szurkolásba, hogy nagy izgalmában elsírta magát a győzelemtől. Kritika Rod Stewart Rod – Önéletrajz című kötetéről.

Rod Stewart jövőre tölti be hetvenedik születésnapját, de addig is annyi hihetetlenül jópofa és izgalmas története van, amelyből úgy gondolta, össze lehetne állítani egy bájos önéletrajzi kötetet a rajongóinak. 1961-ben indult pályafutása óta immáron több mint 100 millió eladott lemezzel büszkélkedhet, teljesítményét a zenetörténelemben csak olyan klasszikusok pipálták le, mint a Beatles, Elvis, Michael Jackson, Madonna, Elton John, a Led Zeppelin, a Pink Flyod, vagy éppen Frank Sinatra. Azt kétségkívül hazugság lenne állítani, hogy üstökösként robbant be a köztudatba, hiszen karrierje elején számos kisebb bandában megfordult, amelyek tapasztalatszerzés céljából hasznosak voltak számára.

Gyermekéveiről is megtudunk némi információt, de fiataléveiből azon kívül, hogy 16 évesen elvesztette a szüzességét egy idősebb nővel, aki részben a Maggie May című világhírű dalát is ihlette (amelyet először kiakart hajítani a szemétbe), nem sok marad meg bennünk. Na meg persze az az apró momentum, hogy gyermekfejjel csinált egy gyereket, akit árvaházba helyeztek el, és aki csak néhány évtizeddel később, felnőve kereste meg addigra már befutott apját. Édesanyjáról, aki azt kérte a kor egyik legnagyobb csillagától, hogy fia Sailing című slágerét játssza el és focirajongó édesapjáról is sok kedves emléket tár elénk, akárcsak testvéreiről is. Egyértelmű, hogy Rod számára a család a minden, és ez ma még igazabb rá, mert nyolcadik gyermeke két éve született, éppen egyidőben unokája érkezésével.

Rod csak az 1970-es évek második felében vált világsztárrá, és igencsak szimpatikus, ahogyan leírja, hogy az egykori londoni átlaggyerekből hogyan vált bálványozott rocksztárrá, és mennyire nagy dolognak élte meg az első amerikai turnéjukat. Visszaemlékezéseiből sajátos atmoszférájú képet kapunk a Small Facesből Facessé avanzsált banda életéről, ahol még Stewart örök cimborájával, a később a The Rolling Stoneshoz átpártolt Ronnie Wood gitárossal zenélt együtt. A zene mellett természetesen – jó rocksztárhoz illően – két kanállal falták a nagybetűs életet, rengeteg alkoholt és drogot fogyasztva (bár utóbbiban Rod ismerte a mértéket, nem úgy, mint másik országos cimborája, Elton John), gyakran olyan partikra beállítva, ahova meg sem voltak hívva, és nők ezreit ágyba csalva mulatták az időt. Stewart egy olyan időszakban lett élvonalbeli rocksztár, amikor még előtte senki sem volt az, és ahogyan írja, azzal is gondjai vannak, hogyan kell befejezni egy ilyen rocksztár életet, mert nem volt követendő példája. De ez egyben azt is jelenti, hogy ővé volt a világ első rockbandája, amely bárt és pincért vett igénybe a színpadon koncert közben, és a szállodai szobák “kreatív átrendezésébe” (értsd: szétverésében) is ők büszkélkedtek elsőként, méghozzá valóban ötletes módszerekkel megtréfálva a társaikat. Woodyval a szexuális élet terén is osztoztak egymással, persze csak dekoratív és fiatal lányok esetében, de Jimmi Hendrix gipszbe öntött méretes pénisze láttán elment a kedve attól, hogy sajátját és Ronnie szerszámát hagyja megörökíteni az utókornak. Egyszóval, valóban érdekes és mulatságos olvasmány a könyv bulikat boncolgató része, mert ugye az ember miért gondolná, hogy a művész urak orra annyira kisebesedik a kokaintól, hogy azt análisan, megfázás elleni kapszulákba téve juttatják magukba, vagy azt, hogy Elton John milyen drágakövekkel és eszméletlen sok droggal élt évtizedeken át.

Stewart olyan érdekes dolgokról is ír, mint például azokról az időkről, amikor még nem voltak monitor fülhallgatók, vagy amikor milliós közönségnek adott koncertet Brazíliában, ezzel a világ legtöbb néző előtt játszó előadója lett. De első kézből tudhatjuk meg azt is, hogy milyen egy szteroidfüggő élete, ugyanis Stewart 1991-ben egyik európai koncertjén a színpadon lett rosszul, azt képzelte, hogy édesanyjának a konyhájában van, de kitartóan énekelt tovább és kapaszkodott a mikrofonba, nehogy kicsússzon lába alól a föld. Aztán már csak arra lett figyelmes, hogy egy proktológus kezeli, amint valami csoda folytán épségben elhagyta a színpadot. És ha már ennél a témánál járunk, muszáj megemlítenünk, hogy rendkívül sok színpadi balesetről tesz említést ez a mai napig égnek meredő hajú örökifjú zenész, kedvenc mikrofonállványt az égbedobó mutatványától kezdve extrémebb incidensekig. Könyvéből természetesen műkincs- és versenyautógyűjtő szenvedélye éppúgy nem maradhat ki, mint a különböző országokban vásárolt impozáns házainak leírása, vagy az a fura szokása, amelynek mai napig is rabja: péniszeket rajzolni idegenek útlevelébe.

Mr. Stewart életét három dolog végig kíséri: a munkája (a zene iránti hallhatatlan szenvedély), a hobbija (fociimádat és vasútmodellépítés), és a családja. És ezek már önmagukban elegendőek lennének egy férfiember számára, de Rod Stewartnak kijutott egy szerencsés és viszonylag gyors lefolyású rákbetegség, egy negyven éven át sikeres karrier (legutóbbi lemezei is aranylemezek), több száz nő (többségük magas és évekkel fiatalabb nála), fiatalos külső és életstílus, nyolc gyerek három különböző feleségtől és egy másik hölgytől, és az a hatalmas szerencse, hogy még ennyi idősen is ugyanaz a laza londoni skót fickó maradt, aki egykoron volt. Könyve maga a szórakozás, még az is szimpátiát fog érezni a gyermeklelkű és rendkívüli humorú énekes iránt, aki eddig azt se tudta ki ő. Mert, Rod Stewartot nem lehet nem szeretni.

Mészáros Márton

Rod Stewart önéletrajzi kötete (Trubadúr Kiadó, 2013)