Kapásból tíz nagy sláger jut eszembe neve hallatán, amelyet Rod Stewart énekelt. Méghozzá az elmúlt negyven évből, amire kevés előadó képes. A még mindig nem igazán öreg skót rocksztár legutóbb akkor lopta be magát szívünkbe, amikor a Bajnokok Ligája egyik döntőjében annyira beleélte magát kedvenc csapatának, a Celticnek való szurkolásba, hogy nagy izgalmában elsírta magát a győzelemtől. Kritika Rod Stewart Rod – Önéletrajz című kötetéről.
Rod Stewart jövőre tölti be hetvenedik születésnapját, de addig is annyi hihetetlenül jópofa és izgalmas története van, amelyből úgy gondolta, össze lehetne állítani egy bájos önéletrajzi kötetet a rajongóinak. 1961-ben indult pályafutása óta immáron több mint 100 millió eladott lemezzel büszkélkedhet, teljesítményét a zenetörténelemben csak olyan klasszikusok pipálták le, mint a Beatles, Elvis, Michael Jackson, Madonna, Elton John, a Led Zeppelin, a Pink Flyod, vagy éppen Frank Sinatra. Azt kétségkívül hazugság lenne állítani, hogy üstökösként robbant be a köztudatba, hiszen karrierje elején számos kisebb bandában megfordult, amelyek tapasztalatszerzés céljából hasznosak voltak számára.
Gyermekéveiről is megtudunk némi információt, de fiataléveiből azon kívül, hogy 16 évesen elvesztette a szüzességét egy idősebb nővel, aki részben a Maggie May című világhírű dalát is ihlette (amelyet először kiakart hajítani a szemétbe), nem sok marad meg bennünk. Na meg persze az az apró momentum, hogy gyermekfejjel csinált egy gyereket, akit árvaházba helyeztek el, és aki csak néhány évtizeddel később, felnőve kereste meg addigra már befutott apját. Édesanyjáról, aki azt kérte a kor egyik legnagyobb csillagától, hogy fia Sailing című slágerét játssza el és focirajongó édesapjáról is sok kedves emléket tár elénk, akárcsak testvéreiről is. Egyértelmű, hogy Rod számára a család a minden, és ez ma még igazabb rá, mert nyolcadik gyermeke két éve született, éppen egyidőben unokája érkezésével.
Rod csak az 1970-es évek második felében vált világsztárrá, és igencsak szimpatikus, ahogyan leírja, hogy az egykori londoni átlaggyerekből hogyan vált bálványozott rocksztárrá, és mennyire nagy dolognak élte meg az első amerikai turnéjukat. Visszaemlékezéseiből sajátos atmoszférájú képet kapunk a Small Facesből Facessé avanzsált banda életéről, ahol még Stewart örök cimborájával, a később a The Rolling Stoneshoz átpártolt Ronnie Wood gitárossal zenélt együtt. A zene mellett természetesen – jó rocksztárhoz illően – két kanállal falták a nagybetűs életet, rengeteg alkoholt és drogot fogyasztva (bár utóbbiban Rod ismerte a mértéket, nem úgy, mint másik országos cimborája, Elton John), gyakran olyan partikra beállítva, ahova meg sem voltak hívva, és nők ezreit ágyba csalva mulatták az időt. Stewart egy olyan időszakban lett élvonalbeli rocksztár, amikor még előtte senki sem volt az, és ahogyan írja, azzal is gondjai vannak, hogyan kell befejezni egy ilyen rocksztár életet, mert nem volt követendő példája. De ez egyben azt is jelenti, hogy ővé volt a világ első rockbandája, amely bárt és pincért vett igénybe a színpadon koncert közben, és a szállodai szobák “kreatív átrendezésébe” (értsd: szétverésében) is ők büszkélkedtek elsőként, méghozzá valóban ötletes módszerekkel megtréfálva a társaikat. Woodyval a szexuális élet terén is osztoztak egymással, persze csak dekoratív és fiatal lányok esetében, de Jimmi Hendrix gipszbe öntött méretes pénisze láttán elment a kedve attól, hogy sajátját és Ronnie szerszámát hagyja megörökíteni az utókornak. Egyszóval, valóban érdekes és mulatságos olvasmány a könyv bulikat boncolgató része, mert ugye az ember miért gondolná, hogy a művész urak orra annyira kisebesedik a kokaintól, hogy azt análisan, megfázás elleni kapszulákba téve juttatják magukba, vagy azt, hogy Elton John milyen drágakövekkel és eszméletlen sok droggal élt évtizedeken át.
Stewart olyan érdekes dolgokról is ír, mint például azokról az időkről, amikor még nem voltak monitor fülhallgatók, vagy amikor milliós közönségnek adott koncertet Brazíliában, ezzel a világ legtöbb néző előtt játszó előadója lett. De első kézből tudhatjuk meg azt is, hogy milyen egy szteroidfüggő élete, ugyanis Stewart 1991-ben egyik európai koncertjén a színpadon lett rosszul, azt képzelte, hogy édesanyjának a konyhájában van, de kitartóan énekelt tovább és kapaszkodott a mikrofonba, nehogy kicsússzon lába alól a föld. Aztán már csak arra lett figyelmes, hogy egy proktológus kezeli, amint valami csoda folytán épségben elhagyta a színpadot. És ha már ennél a témánál járunk, muszáj megemlítenünk, hogy rendkívül sok színpadi balesetről tesz említést ez a mai napig égnek meredő hajú örökifjú zenész, kedvenc mikrofonállványt az égbedobó mutatványától kezdve extrémebb incidensekig. Könyvéből természetesen műkincs- és versenyautógyűjtő szenvedélye éppúgy nem maradhat ki, mint a különböző országokban vásárolt impozáns házainak leírása, vagy az a fura szokása, amelynek mai napig is rabja: péniszeket rajzolni idegenek útlevelébe.
Mr. Stewart életét három dolog végig kíséri: a munkája (a zene iránti hallhatatlan szenvedély), a hobbija (fociimádat és vasútmodellépítés), és a családja. És ezek már önmagukban elegendőek lennének egy férfiember számára, de Rod Stewartnak kijutott egy szerencsés és viszonylag gyors lefolyású rákbetegség, egy negyven éven át sikeres karrier (legutóbbi lemezei is aranylemezek), több száz nő (többségük magas és évekkel fiatalabb nála), fiatalos külső és életstílus, nyolc gyerek három különböző feleségtől és egy másik hölgytől, és az a hatalmas szerencse, hogy még ennyi idősen is ugyanaz a laza londoni skót fickó maradt, aki egykoron volt. Könyve maga a szórakozás, még az is szimpátiát fog érezni a gyermeklelkű és rendkívüli humorú énekes iránt, aki eddig azt se tudta ki ő. Mert, Rod Stewartot nem lehet nem szeretni.
Mészáros Márton
Rod Stewart önéletrajzi kötete (Trubadúr Kiadó, 2013)
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?