Az utóbbi tíz év leforgása során észrevétlenül igazi kultrendezővé vált az angol-amerikai Christopher Nolan. Filmjeinek hatását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a hozzám hasonló szuperhősfilmekkel távolságot tartó mozilátogató is örömét leli az általa rendezett Batman-trilógiában. Akárcsak a denevérember történetét feldolgozó filmeket követő Eredet (Inception), úgy legújabb filmje, a Csillagok között (Interstellar) is grandiózusabb vállalkozás minden korábbinál. Kritika.
A filmben szereplő sztárszínészek megúszták annyival, hogy titoktartási szerződést írtak alá, így a történetről nem kellett mesélniük. Azonban nekünk, újságíróknak legalább annyit el kell árulnunk, hogy egy űrdrámáról lévén szó a film a sci-fi műfajt erősíti. A történet szerint a közeli jövőben járunk, amikor még kevés érzékelhető változás van a Földön, leszámítva azt, hogy a természet megelégelvén az emberiség pusztítását, alaposan visszaüt a bolygó lakosságának, illetve azt a technikai előrelépést, amelynek segítségével a kombájnok maguktól elvégzik a feladatot, ha beprogramozzuk őket, és intelligens robotok segítik az embereket a komolyabb feladatokban. Rendkívüli és megrázó élmény látni a film első felében azt az antiutópiát, amelyet Nolan elénk tár egy olyan világról, ahol nyomorúságosak az életkörülmények, ahol nem mérnökökre, hanem tűzoltókra van szükség, ahol tagadják a 69-’es Holdra szállást, és ahol kiváltság a továbbtanulás, amelyről pusztán egy odavetett értékelés alapján döntenek. Főszereplőnk, az egykori asztronauta Conor most gazdálkodó, és néhai felesége joviális apjával és két gyermekével lakik. S mivel a Föld lakhatatlanná válik, gyermekei pedig minden valószínűséggel az utolsó nemzedéke az emberi fajnak, ész érveit és érzelmeit latba vetve enged a NASA unszolásának és csatlakozik ahhoz az űrexpedícióhoz, amelynek feladata az emberiség számára otthonként szolgálható új bolygó megtalálása.
A Csillagok között tipikus karakterközpontú film. Az egész rendkívül jól felépített sztori Conor köré fonódik, az ő személyes drámája elevenedik meg abban az önmarcangoló vívódásban, amely során döntenie kell, hogy gyermekeit hátrahagyva, a bizonytalanba távozzon, majd később szintén szerettei köré épül a választási lehetőség. A film nagyszerűsége éppen a történetben és az abban rejlő érdekességekben, csavarokban rejlik. Ezentúl, ha az ember valaha látogatást kívánna tenni egy fekete lyukba, vagy éppen az ötödik dimenzió varázslatos felfoghatatlanságába, mostantól Christopher Nolan úrhoz kell fordulnia szakszerű tanácsért. A filmet rendezőként és testvérével, Jonathan Nolannal közösen forgatókönyvíróként is jegyző alkotó filmje tele van titokzatos jelekkel, misztériummal, az elővetített sorsfordító drámával, amelynek lépteit percről-percre egyre közelebbinek érezzük. A forgatókönyvről megoszlik a véleményem: elsőként a témát, a történet adta lehetőségek tökéletes kijátszását tudnám kiemelni, de a mérleg másik serpenyőjében közel ilyen nagy súllyal bírna az elnagyoltság, amely hiányos logikai pontokat eredményez a cselekményben. Nyilvánvalóan az ember nem olyan apróságokat néz egy ilyen nagyon jó film esetében, mint azt, hogyan fest belülről az űrhajó és mennyire hihető ekképpen ez a jövőbeli ábrázolás, vagy azt, hogy látszólag nem sok külszíni fejlődést értek el a NASA-nál az űrutazás terén. Természetesen mindezek mellett a történet, amely valahol belecsúszik a giccsbe, de könnyen kilábal belőle, maximálisan élvezhető. A legőszintébb tisztelettel szól még azokhoz is, akik nem preferálják a sci-fi megosztónak vélt műfaját, kétségkívül őket is leköti a három órás játékidő. Elvégre önmagában olyan lebilincselő, hogy az ember még a popcorn-t is leteszi a kezéből, hogy semmi ne vonja el a figyelmét.
Két ponton szabályosan meghatódtam, s férfikönnyek buckáztak végig az orcámon. A drámai történet meglehetősen borús, ám annál szebb, hiszen középpontjában a szeretet áll. A híres Dylan Thomas-vers, az angol nyelvterületen még nagyobb kultusznak örvendő Csöndben ne lépj az éjszakába át például hibátlanul illeszkedik a filmbe. Maga az űr, amelynek aláfestő zenéit a tucatnyi Oscar-díjjal elismert Hans Zimmer alkotta, pedig félelmetesen szép és végtelen – a tavalyi ősz-tél nagy sikere, a Gravitáció egyenesen elhalványul mellette vizuális szempontból is. Ennek a koránt sem hibátlan, bár minden apró hiányossága ellenére is eget rengetően jó filmnek a nagyszerűségét valahol a tökéletes szereplőgárda alkotja: a megözvegyült apa Matthew McConaughey, aki három férfi és egy robot mellett többek között egy női asztronautával, Anne Hathaway-jel osztja meg az űrhajót. Az Oscar-díjas színésznő édesapjának karakterét Sir Michael Caine alakítja, a világ összes létező elismerésével díjazott színészlegenda hatodik alkalommal vállalt szerepet Nolan-filmben. Conor nevű főhősünk földi életének szereplői közül fiának felnőtt énjét Casey Affleck alakítja, John Lithgow és Topher Grace viszont már kevésbé jelentős szerepet tölt be dramaturgiai szempontból. A mű nagy lehetősége Murph, a főhős kislánya, akit gyermekként, felnőtt nőként és haldokló öregasszonyként is látunk. Tízéves karakterét az aranyos Mackenzie Foy játssza, felnőttként Jessica Chastain brillírozik, míg a halálos ágyon a felismerhetetlenre sminkelt Ellen Burstyn Oscar-díjas amerikai színésznő kelti életre.
Azáltal, hogy asztronautáink egy olyan bolygón landolnak, ahol hatvan perc hét földi évnek felel meg, illetve az oda-visszaút nehézségei miatt, egészen új történetmesélési szál nyílik. Persze a tipikus antihőst jól hozó Matt Damon karaktere okoz némi nem várt izgalmat, akárcsak önmagában a progresszív-regresszív elbeszélésmód. Lezárva a szógyarapítást, a nagyra törő Csillagok között című sci-fi-dráma nem csak az elvetemült Nolan-őrülteknek nyújt maradéktalan élményt, hanem mindazoknak, akik szeretik a jó filmeket. Ennyire még soha nem jártunk távol a Földtől. Ennyire még soha nem értettük, mi az ember. S ezáltal a csillagok között felfedeztük azt is, hogy mi is tulajdonvalójában az élet, és azt, amiről Madách így beszélteti az Urat: „Küzdj, és bízva bízzál!”
Mészáros Márton
A Csillagok között (Interstellar) című film plakátja
Mészáros Márton blogja 