Mészáros Márton blogja

II. Lipót belga királyra (1835-1909) bármit mondhatunk, de nem szabad felednünk, hogy saját kortársai kapzsinak és könyörtelennek nevezték az uralkodót. Az amerikai Vanity Fair magazin 1869. október 9-i száma egy karikatúrát közöl a belgák királyáról, a korabeli gúnyrajz háttérben ábrázolja az uralkodót, amint milliós pénzösszegeket rejtő zsákokat karol közre, előtte pedig két egyenruhát viselő láb áll, amelyek a világhatalmakat szimbolizálják. A rajz szövege: Kongó kirablása a nagyhatalmak háta mögött.

Lipót király rögeszméjévé vált, hogy kis európai országa csak akkor virágozhat fel, ha tengerentúli gyarmatokat szerez. A belgákat viszont mindez hidegen hagyta, így az uralkodó saját kezébe vette a dolgok irányítását, és személyes gyarmatbirodalom kialakításán kezdett el dolgozni. Ehhez a nagyszabású tervéhez a belga kormány pénzt kölcsönzött neki, az uralkodó pedig Sir Henry Morton Stanleyre, a walesi születésű Afrika-kutató bízta, hogy térképezze fel a lehetőségeket Afrikában. Stanley expedíciója sikerrel járt, és idővel megszerezte Kongót Lipótnak, akivel máskülönben remek kapcsolatot ápolt. A férfi szerződések tucatjait íratta alá a műveletlen helyi törzsi vezetőkkel, amelyekben azok elismerik, hogy földjüket a belga királynak adományozzák. Miután minden megvolt, már csak egy dolgot kellett elintéznie II. Lipótnak: nemzetközi szinten elismertetni a világgal hatalmának ténylegességét. Különböző ravasz diplomácia cselek után 14 európai nagyhatalom és az Egyesült Államok elismerte Kongó önállóságát, a területet pedig Lipót személyes felügyelete alá helyezték. 1885. február 5-én hivatalosan is megalakult a Kongói Szabadállam (később Belga Kongóra keresztelték), amelyen a Lipót által kinevezett gyarmati tisztségviselők és az általa létrehozott katonai erő, a Force Publique kedvére kegyetlenkedhetett.

Lipót uralkodása alatt a Force Publique legfontosabb feladata a nyersgumi-beszolgáltatási hányad betartatásán és a rendfenntartáson kívül a kényszermunkaerő toborzása és a helyi lakosság megfélemlítése volt. A fehér tisztek által vezetett katonai erő modern tűzfegyvereivel és korbáccsal sanyargatta a lakosságot. „Ha megölünk párat az őslakosok közül, nem baj, vannak még sokan” – mondogatták, és eszerint cselekedtek. A tisztek nem fékezték meg katonáikat, amikor azok halálra korbácsolták, megerőszakolták vagy megcsonkították azt, aki a legkisebb módon is ellenük szegült.

Szadizmusban nem volt hiány: a katonák falvakat gyújtottak fel, azért, hogy az embereket büntessék, ha nem szolgáltatták be az előírt nyersgumi mennyiséget, vagy pusztán azért égettek fel településeket, hogy újabb ültetvényeknek csinálhassanak helyet. Kezdetben azért csonkították meg a kongóiakat, hogy a levágott kezekkel, végtagokkal tudják bizonyítani, hogy mennyi lőszert használtak el, később viszont a kézlevágás az egyik legelterjedtebb büntetéssé vált. Sok helyi áldozat életben maradt miután megcsonkították, ezért azokban az időkben a világon a legtöbb nyomorék Kongóban élt. A katonák jutalmát és szabadságuk hosszát is az összegyűjtött levágott kezek szabták meg. A kvóták teljesítése miatt – egy fehér tiszt beszámolója szerint – arra utasították őket, hogy vágják le a férfiak fejét és a falu kerítésének oszlopaira tűzzék ki azokat, az asszonyokat és gyerekeket pedig kereszt alakban kellett felakasztaniuk saját házuk kerítésére.

A bennszülöttekkel szembeni kegyetlen bánásmód, kizsákmányolás napvilágra került, és az elit emblematikus alakjai (még Mark Twain is) fejezték ki aggodalmaikat a helyzet miatt. Ferenc József osztrák császár, magyar király egy „velejéig rossz emberként” jellemezte II. Lipótot, akihez egyébként több szálon is rokoni kapcsolatok fűzték. II. Lipót a felhalmozott milliókból nagyszabású építkezéseit finanszírozta, és fényűzésre is jó pár milliót elköltött. Azonban tettét sohasem bánta meg, sőt annyira nem érdekelte a magántulajdonának tekintett Kongó sorsa, hogy egyszer sem látogatott el az afrikai országba. A király által elindított terrornak hála 1908-ra, amikor Belgium annektálta a területet, a gyarmat lakosságának fele elpusztult, a Force Publique által lemészárolt kongóiak száma pedig 3 és 16 millió fő közé tehető. II. Lipót megítélése az évszázadok során mit sem változott, közel száz évvel a halála után, 2005-ben a kongói fővárosban, Kinshasában állították fel a szobrát, de néhány órával az emlékmű felavatása után ledöntötték azt.

Aki azt hiszi, hogy a belga rémuralom óta bármit is javult a helyzet alaposan téved. A fősodrású média nem szívesen hozza szóba, de a becslések szerint 1996 óta milliók vesztették életüket Kongóban az ország feletti hatalomért és a természetes erőforrásokért vívott harcba. A jelenlegi becslések alsó határa 5 millió, felső határa viszont immáron 17 millió áldozat.

A világ koltán készletének 80 %-a Afrikában található, ennek a jelentős része pedig éppen Kongóban. Ebből az ércből nyerik a tantál nevű szürkés fémet, amely alapvető fontosságú a mobiltelefonokban, továbbá az MP3-as zenelejátszók, LCD kijelzők és a notebookok, laptopok belsejében is megtalálható. Sajnos, immáron elismert tény, hogy nagymértékben folyik (illegálisan) a koltán bányászata a Kongói Demokratikus Köztársaságban. A Blood in the Mobile című dán dokumentumfilm szerint minden mobilhoz vér tapad. A 2010-ben bemutatott film éles bírálatokat kapott az igazság feszegetése miatt, de több emberjogi szervezet és Kongóban dolgozó európai önkéntes alátámasztotta, hogy a film összes jelenete igaz.

Dr. Jane Goodall brit etológus-antropológus, a csimpánzok szociális és családi életének legismertebb kutatója is többször felszólalt ebben az ügyben, mert a bányászatokban résztvevő húsz-harminc ezernél is több embert és saját magukat élelmező, a területet kontroll alatt tartó lázadók a veszélyeztetett vadállatok húsán élnek, a gorillák és elefántok vannak kitéve a legnagyobb veszélynek. Ami még ennél is fontosabb, az emberekkel szemben olyan szigorúan lépek fel, hogy azoknak a nőknek, akik nem találnak bizonyos mennyiségű koltánt, levágják a mellét, kezét, a férfiakat kasztrálják, karóba húzzák, a gyerekeket pedig élve megfőzik és sok esetben a saját családjukkal etetik meg. A nagyvállalatok tudnak minderről, de a hatalmas bevételek érdekében szemet hunynak a kitermelést felügyelő zsoldosseregek kegyetlenségein, amelyeknek következében egy 2012-ben publikált cikk szerint naponta 1000-1200 hal meg.

2012 augusztusában egyébként több mint hatvan bányász meghalt, amikor beomlott egy tárna a Kongói Demokratikus Köztársaságban, korábban pedig névtelenül nyilatkozott több kongói férfi, akik sikeresen elmenekültek az országból az őket és családjukat ért terrorról. „A lányainkat fél évig erőszakolták folyamatosan, ki voltak láncolva, ahányszor nem jártunk sikerrel a bányászatokkal, annyiszor vágták, csonkították meg őket, a vaginájuk mondhatni teljesen megsemmisült, aztán ők is meghaltak, mert nem bírta tovább a szervezetük” – nyilatkozták.

Ne feledjük, hogy a millió kivégzett ember mellett Kongó lakosságát még az éh és szomjhalál, valamint a különböző vírusok, fertőzések is tizedelik. És minderről a borzalmakról a világ szinte mit sem tud.

Mészáros Márton

Életkép Kongóban…

This entry was posted on 2012. augusztus 19. at 18:18 and is filed under Írások, Média. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.