Archive for the ‘Írások’ Category

Társas élet, lomtalanítás

2012. június 8.

Talán szemétség lenne azt írni, hogy „cigányok karácsonya”. Talán túl rasszista lenne, és felelőtlen is. De igaznak mindenképpen igaz lenne, hiszen tudjuk, hogy lomtalanításkor cigányok hada lepi el a környéket. A hetedik kerületben 2012-ben sikerült a mostani hétvégére, június 9-ére és 10-ére időzíteni ezt a jó kis szórakozást.

Napokkal a lomtalanítás előtt utcára kerülnek a lomok, és a romák úgy vetik rá magukat a szemétre, mint ahogy az egerészölyv csap le az áldozatára. A guberáló cigány családok nem restek arra sem, hogy kiküldjék az egész családjukat, hogy őrizzék a holmikat. A kerületben sétálva kénytelen voltam az úttesten menni, különben meglehetősen nehezen közlekedtem volna, hiszen a járdák el vannak árasztva mindenféle kidobott cuccokkal. Már azon sem lepődtem meg, hogy egy nálam fiatalabbnak látszó lány a gyerekét szoptatva ült egy hatalmas bőrfotelben, és vigyázta a pereputty összeharácsolt szemétkupacát.

Nem meglepő az sem, hogy bedurvulnak a holmikat őrző romák, hiszen több egymástól független ismerősöm is beszámolt arról, hogy közeli ismerőseinek, családtagjainak mindenféle atrocitása volt lomtalanításkor. Csak, hogy az egyik legfrissebb történetet meséljem el, egy negyvenéves nő sétált az utcán, és megakadt a szeme egy lámpabúrán. Lehajolt megnézni, és kézbe vette. Erre egy jó erős kéz hátba vágta, és egy fogatlan cigány férfi kezdte el szapulni, s mindenféle aljas tolvajnak elhordta. – Annak a lámpának az izéje 5 ezer forint, vedd meg, aztán vigyed csak el! – üvöltötte rá a férfi. A nő azonnal ott hagyta a férfit és a lomokat is.

Engem tulajdonképpen az zavar a lomtalanításban, hogy a cigányok ilyenkor éjjel-nappal itt lebzselnek a környéken, késő estig hangoskodnak, majd másnap folytatják az egészet. Nekik persze ez a társas élet, úgy érzik magukat ilyenkor, mint a legnagyobb urak. Az ember viszont meg sem meri közelíteni őket, mert olyan rosszalló pillantásokat vetnek mindenkire, mint egy tolvajra. Ennek ellenére én mégis megpróbáltam néhány „lomissal” beszélni.

„Szegény világot élünk, ezért vagyok itten. Drága uram, kisnyugdíjas vagyok, és azért ülök itten, hogy kiegészítsem a megélhetésemet. Itt az éjjeli lámpától a mosógépig, a centrifugáig minden van, még műfogsorok és régi kis vázák is. Azért értékesítem őket, hogy tudjam rendezni a számláinkat.” – mondta az egyik férfi, majd hozzátette, hogy olyan állapotban hoznak ki mosógépeket az utcára, amelyeket egy vidéki ember, vagy akár ők is fel tudnak használni.

Már egy másik szemétkupacnál jártam, amikor hajlandó volt szót váltani velem egy régebbről összekukázott fotelben elterülő asszony. Arra a kérdésemre, hogy mit lehet itt találni, nevetve így felelt:

„Mindent. Itt tényleg minden van. Ruhák, bútorok, ilyen-olyan alkatrészek, de még kidobott tévék és számítógépek is. Az emberek mindenbő’ újat vesznek, a régit meg kihajítják, és arra nem gondolnak, hogy más meg nélkülözik. Magunknak is fontosak ezek a dolgok, de el is kell adni belőle” – fogalmazott az asszony. Elmondása szerint ő csak reggeltől estig van itt, de a nővére ott is alszik, mert fél, hogy elfoglalják a cuccokat.

Szerintem nincs még egy ilyen ország Európában, ahol ilyen módon zajlana a lomtalanítás. Romániáról most ne beszéljünk, az más helyzet. Lomgyűjtők szegénysége, megélhetése ide vagy oda, ez valami gusztustalan, amit művelnek. Nem is csodálom, hogy sokan félnek ilyenkor kimenni az utcára is.

Mészáros Márton

Lomtalanítás Budapest 7. kerületében. Felvétel készítésének helyszíne, időpontja: Dohány utca, 2012. június 8. (Fotó: Mészáros Márton)

Lomtalanítás Budapest 7. kerületében. Felvétel készítésének helyszíne, időpontja: Dohány utca, 2012. június 8. (Fotó: Mészáros Márton)

It’s a Mad, Mad, Mad, Mad World

2012. május 29.

A valóságshow-sztárok terén tanúsított meglehetősen hiányos ismereteimért mindenkitől elnézést kérek, de egyszerűen képtelen vagyok megnézni egy adást – bár úgy tudom szerencsére nincs műsoron –, és azt sem értem, ki az a szerencsétlen, aki egyáltalán nézi a Való Világot. Számomra örök és megoldhatatlan rejtély, hogyan sikerült elérni a közel 50 százalék közönségarányt, és napról napra egy egész országot a tévéképernyő elé ültetni? Mint oly sokszor, megint megpróbálok hangot adni a véleményemnek: a Való Világ nem egyéb, mint a média mocska.

Talán az ilyen reality-showk a legmegfelelőbb gyűjtőhelyek azok az önjelölt sztárok számára, akik képességeik hiányában próbálják elhitetni magukkal, és persze velünk, hogy tehetségük valós gyökereken alapszik, holott egyikőjük sem rendelkezik igazi különleges adottsággal, egyszerűen csak magamutogató, leginkább tanulatlan, buta emberek. S sajnos a legnagyobb bajt az jelenti, hogy erre igény van, és az írott sajtó is tőlük hemzseg. Egy mondat is elég ahhoz, hogy a bulvárcímlapjára kerüljön valamelyik idióta közülük. Nem baj, így legalább nem panaszkodhatunk, hiszen az országunk rendre termel ki „tömegpusztító fegyvereket”. Csak, bárcsak ne mi szenvednénk tőlünk!

VV Cristofellel körülbelül annyit foglalkoztam mindeddig, mint a refraktometria behatóbb tanulmányozásával, de most ráleltem ennek a kubai menőcsávónak az első dalára, amelyhez nem volt rest videoklipet készíteni sem. Igen, nem vicc: 2012. május 24-étől már az internetet szennyezi magával! Csak be kell írnod a YouTube videó megosztóra, hogy „Cristofel – Kubai ritmus”, és már hallgathatod is a „dalt”, és ha elég edzett vagy, akkor belekukkanthatsz a klipbe is, ahol természetesen maga az egykori Való Világ sztár teszi az agyát. Ha meghallgatod a számot, tudod, hogy miért mondom, hogy még sohasem éreztél ilyen hosszúnak négy percet.

De a java csak most jön: már kering az interneten egy másik videó, amin Cristofel barátunk magából kikelve üvölt a kamerába. Arra sajnos nem jött rá, hogy attól még a mondatai kuszák és magyartalanok maradnak, hogy torka szakadtából üvölti a baromságait. Ezzel maximum csak annyit érhet el, hogy egy vásári kikiáltó benyomását kelti, és még jobban lejáratja magát. Ja, és csak halkan mondom, van különbség a tetszik szavazat és a nézettség között is. Azért az 1500 tetszik, és 6700 nem tetszik szavazat valamiről nagyon árulkodik.

De ha már a közönségességnél tartunk, akkor ne feledkezzünk meg két szintén egykori villalakóról, VV Zsófiról és VV Béciről (művésznevén: Young G), akik szintén egy sokat mondó, színvonalt erősen tartó számmal próbáltak meg betörni a zeneiparba. Emberkínzásnak tökéletesebb módszert el sem lehet képzelni.

Mészáros Márton

VV Cristofel - Az értelmet ne is keresd...

VV Cristofel – Az értelmet ne is keresd…

Mészáros Márton: Kész elmebaj

2012. május 14.

Kész elmebaj

– Vizsgálatra jött? – ébreszt fel pillanatnyi kábulatomból egy kedvetlen nővérke. – Igen – felelem félszegen. Akkor töltse ki a lapot! – mondja szemrehányóan, és a kezembe gyömöszöl egy A/4-es lapot, amelyet minden betegnek alá kell írnia a kért adatok kitöltése után. Nincs semmilyen allergiám, nem is volt, nem szenvedek semmilyen betegségben, és még gyógyszerérzékeny sem vagyok. Nincsen pacemakerem, és semmilyen fémes anyag nincsen a testemben. Mégis itt vagyok, s mégis tartok egy kicsit a vizsgálattól. Elvégre még sohasem voltam MR vizsgálaton: nem tűnik kecsegtetően a kép, amelyet a szemeim előtt látok. Hatalmas henger alakú gép, előtte kis asztal, ahol elterülve betesznek ebbe a hatalmas izébe, ahol mágneses térben vizsgálni kezdik a reakcióimat. Félelmeim ellenére talán a legnagyobb kihívás az, hogy a fejemre helyezett középkori kínzóeszközre emlékeztető szerkezettel, mozdulatlanul tűrjem tíz percen a váratlan és idegesítő hanghatásokat.

Nem kalandozom el, kitöltöm a lapot, és odafirkantom a nevemet a kipontozott vonalra. Beleegyezem az intravénás kontrasztanyag beadásába. Aztán kihagyom a szöveget és a következő kipontozott helyre a beteg aláírásának helyéhez is oda írom a nevemet. Kész! Alul még egyszer aláírom, majd feltüntetem a dátumot is. Leülök várakozni, majd, amikor meghallom a nevemet, felpattanok és bemegyek az orvoshoz. A férfi értetlenül mereszti rám fáradt szemét, miután odaadom neki a lapot. Úgy néz rám, mintha nem lennék normális. Arra gondolok, hogy éppúgy forgatja a lapot, mint aki zavarban van, majd kínos mosollyal a szája szélén visszanyújtja nekem szegezve a kérdést: tulajdonképpen mit is írtam alá? Most látom csak meg, hogy aláírtam azt is, hogy beleegyezem az injekció beadásába, és közvetlenül alatta odakanyarítottam a nevemet oda is, ahol azt írja a lap, hogy nem járulok hozzá. Elgondolkodom, tulajdonképpen van szükség itt agyvizsgálatra?

Budapest, 2012. május 14.

Mészáros Márton

MR1

MR1

Mészáros Márton: Dalok Tornya

2012. április 29.

Mindig is nagy tisztelője voltam Leonard Cohen munkásságának, és azoknak a fantasztikus, költői szövegeknek, amelyekkel évtizedek óta lenyűgözi a népes rajongótáborát. Tom Jones hamarosan érkező új albumán feldolgozta Cohen egyik 90′-es évekből származó szerzeményét, a Tower of Song című dalt, s a dalhoz készült videoklipet a napokban tették közzé az interneten. Az erőteljes és igencsak hatásos dal annyira magával ragadott, hogy sokadik hallgatás után eldöntöttem, hogy lefordítom magyarra – persze a saját stílusomban: kicsit szabadon, a rímelésre kevésbé ügyelve. Íme, így vált a Tower of Song-ból Dalok Tornya.

Göbölyös N. László (GNL) fordította le elsőként magyarra ezt a Cohen-remekművet, s az ő Rock és kortárs poézis nevű blogján publikálta az én fordításomat is. Ezúton is köszönet érte!

Mészáros Márton

Dalok Tornya

Leonard Cohen: Tower of Song című művének fordítása

Hát igen, a barátaim már mind elmentek,
a hajam is mind ősszé vált,
felsejlenek a helyek, ahol valaha jártam.
Megőrülök a szerelemért, de már nem kezdem újra,
csak a lakbért fizetem naponta,
a Dalok Tornyában.

Hank Williamset kérdeztem,
miért oly magányos itt a lét?
De ő még nem mondta meg az őszintét,
éjszakákon át hallom őt köhögni,
száz emelettel felettem,
a Dalok Tornyában.

Születésemkor sem volt választásom,
ajándékként aranyhangot kaptam,
huszonhét angyal leste első pillantásom,
akik odakötöttek ehhez az asztalhoz,
a Dalok Tornyában.

Nyugodtan szúrd bele a gombostűt a woodoo babába,
sajnálom, drágám, ez egyáltalán nem is hasonlít rám.
Állok az ablak előtt, ahol a fény erős,
ők nem hagyják, hogy a nő megöljön
a Dalok Tornyában.

Ma már szabadon elmondhatom,
keserűvé lettem, abban biztos vagyok.
Csatornákat építenek a gazdagok,
melyek szegények szobáin vezetnek át.
Lehet, hogy tévedek, de ítélet érkezik.
Ugye, hallod e csiklandozó hangokat
a Dalok Tornyában.

Látlak. Ott állsz a túlparton,
ahol a folyó oly szélessé vált.
Szívből mondom; igazán szerettelek,
de a hidak porig égtek a hátunk mögött.
Mégis oly közel érzek mindent, mint elvesztettünk,
érzem, mi mégsem vesztünk el semmit soha többé.

Búcsút intek feléd, nem tudom, mikor térek vissza.
Holnap elkerülök messze, elköltöztetnek…
de hallani fogsz rólam, jóval azután, hogy elmentem.
Legédesebb hangomat hallod majd,
mely hozzád elér a Dalok Tornyának ablakából.

Budapest, 2012. április 26.

Képillusztráció

Képillusztráció

Mészáros Márton: A sólyom fel nem áldozása

2012. április 17.

A sólyom fel nem áldozása

Giovanni Boccaccio 100 novellából álló Dekameron című gyűjteményében található “A sólyom feláldozása” című mű alternatív befejezése

Ama estén, amikor monna Giovanna felkereste Frederigot, legnagyobb megdöbbenésére azt vette észre a férfi birtokához érve, hogy senki sem tartózkodik a házában. – Tökéletes alkalom, hogy szoknyámat felhajtva átugorjam a kerítést, s elcsenjem azt az átkozott sólymot ettől a balfácántól – vélekedett az asszony. Giovanna sikeresen vette az első akadályt, gazella fürgeségével jobb, s bal lábát is áttette a kőfalon, majd szemérmesen megigazította a szoknyáját. Veszélytől tartva lassan szétnézett a környéken, de nem látott mást, csak fákat és fákat. Már éppen a fán ülő sólyom felé igyekezett, amikor a semmiből egy férfikéz ragadta meg a karját. Fonnyadt és aszott volt, mint egy tengeri uborka. Az asszony ijedten fordult hátra, azonban rémülete nyomban eltűnt az arcáról, amikor egykori munkaadóját ismerte fel a férfiban. Tágra nyílt szemekkel ölelésre tartotta karját, majd megpuszilta a férfit.

– Johnnie, te vagy az? Nem káprázik a szemem? A „pisztolyos Johnnie”? – kérdezte Giovanna.

– Én hát, ki más lennék?! – felelte Johnnie. Johnnie már nem volt fiatal, ráncok és mélyedések barázdálták arcát, göndör hajának és bajszának hófehér színe árulta el az életkorát. A férfi azonban még mindig nem tudta, hogy ki az a behatoló, akit elfogott. – De magácska kicsoda? – kérdezte ökölbe szorított kézzel.

– Nem ismersz meg, öreg? – veregette meg a férfi vállát Giovanna. – „Aranyszáj” vagyok…

– Istenkém, azóta, hogy elmentél…Magasságos egek, mennyire megváltoztál – ámult el a férfi. Az öreg két kezébe fogta a nő arcát, majd megpuszilgatta. A kölcsönös üdvözlés után felelevenítették a régi szép időket, amikor még Giovanna a Cicibárban dolgozott „Aranyszáj” néven, majd mindketten elmesélték mi történt velük azóta, hogy útjaik különváltak. Johnnie eladta a bordélyházat, miután Giovanna távozott. Csődbe ment, a kurvái elhagyták, és kénytelen volt biztonsági őrként elhelyezkedni egy gazdag úrnál, bizonyos Frederigónál. Giovanna, művésznevén „Aranyszáj” pedig részletesen elmesélte, hogy miután az egyik vendég csúnyán megalázta, elhatározta, hogy búcsút int szülővárosának, és feltalál valami olyan szerkezetet, ami ismertté tehetné a nevét. Johnnie legnagyobb meglepetésére a nő a történet mesélésének eme szakaszánál benyúlt a szoknyájába és matatni kezdett, majd előhúzott valami téglalap alakú kis dobozt. „Még teljesen nem állt össze a kép, de kapcsolattartásra fogom használni. Embereket fogok vele hívni, és a világ összes pontján tudják majd fogni a hangomat. Mobiltelefonnak fogom hívni” – mesélte lelkesen a nő, majd áttért a gombokra. Miután befejezte a mondandóját, hagyta, hogy Johnnie kérdezzen. Az öreg a fejét vakarva állt előtte, s csak annyit kérdezett: „Mégis kit hívnál fel, angyalom? Sohasem az eszedért szerettünk…”. Giovanna lesütötte a szemét, és elpirult. Belátta, hogy a férfinak igaza van: senkit sem tud addig felhívni, még csak neki van telefonja.

– Na most már áruld el, miért jöttél ide – váltott témát Johnnie. Az asszony visszatette a szoknyája alá a ketyerét, majd telmesélte tervét az öregnek, aki boldog mosollyal nyugtázta barátnéja törekvését. Nemes cselekedet egy anyától, hogy életét áldozva megpróbál szerezni a beteg fiának egy madarat, gondolta magában.

– Segítesz? – kérdezte az asszony. „Igen” – sóhajtott jóságosan a férfi, majd megkérte Giovannat, hogy menjen előre. „Én hátulról fedezlek” – tette hozzá kaján vigyorral. A hölgy nem tudta mire vélni a férfi szavait, de engedelmeskedett neki. A fához vezető úton a férfi ragyogással teli szemekkel pásztázta a nő hátsó féltekét, majd a tölgyfa alatt megálltak. Az öregember reszketeg lábait a földbe csapva bakot tartott az asszonynak. Giovanna megkapaszkodott az egyik faágban, és a madár után nyúlt, amikor Johnnie pajkosan felnevetett. „Mi az, Johnnie?” – nézett le az asszony. „Mindjárt megérzed” – jött lentről a válasz, de ezt már nem hallhatta tisztán Giovanna, mert a megrémült sólyom belecsípett az arcába, s emiatt ő olyan erővel rúgta arcon az öregembert, hogy az majdnem összeesett. A madár nem örült a váratlan vendégnek; nyomban nekitámadt az asszonynak, s egy váratlan pillanatban kivájta a szemét. „Mit rugdalózol? Még hozzád sem értem” – kiabált fel a vénember, aki semmit sem látott a történtekből, mert mindent eltakart előtte a szoknya.

Johnnie egyensúlya éppen akkor ingott, meg amikor a ragadózómadár Giovanna kivájt szemgolyójával a szájában a magasba emelkedett. A férfire esett a nő: a két arc találkozott. Johnnie most látta csak meg, hogy a hölgynek hiányzik az egyik szeme, és arcát csupa vér borítja. Annyira megijedt a látványtól, hogy aggkora ellenére futóbajnokot megszégyenítő gyorsasággal világgá futott. Giovanna pedig szégyenében belevetette magát az első folyóba. A bökkenő csak az volt, hogy a folyó medrében egy csepp víz sem volt. Azonban sziklák és krokodilok annál inkább. A hatalmas kövekre esett asszony azonnal meghalt, a krokodilok pedig hosszú idő után először végre valami finomat ettek. A sólyom pedig azóta is a levegőben köröz egy szemgolyóval, ha csak valaki le nem lőtte. Nos, és hogy mi történt Giovanna gyermekével? Senki sem tudja: az a hír járja, hogy valójában sohasem volt beteg, csak az anyját akarta megleckéztetni azzal, hogy betegnek tetette magát és megkérte, hogy fogjon neki sólymot.

Mészáros Márton

Sólyom

Sólyom

Egyre több a fiatalkori dohányzó

2012. március 16.

Az utóbbi hetekben körbejárta az internetet az a videófelvétel, amelyen egy nyolcéves indonéziai fiú, Ilham látható, amint dohányzik. A gyerek apja az indonéz hírügynökségnek 2012. március 15-én adott nyilatkozatában arról beszélt, hogy képtelen fegyelmezni fiát, főleg ha elvonási tünetek jelentkeznek nála, amikor nem kapja meg a napi adag cigarettáját. A család szerint ilyenkor gyakran kap dühkitörést. Igazán vicces jelenetek lehetnek azok, amikor ez a nyolcéves pufi gyerek mérgében, mert nem kapta meg a napi adagját, maffiavezér módjára tör és zúz a házban.

Ilham 2 éves kora óta dohányzik, jelenleg napi két dobozt szív el. A fiú még a fülén keresztül is képes kifújni a füstöt. Sajnos, azonban Indonéziában nem meglepő Ilham története: a délkelet-ázsiai országban nagyon magas a dohányzók aránya. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint Indonéziában az elmúlt negyven évben hatszorosára nőtt a dohányosok amúgy is magas száma.

A szenvedélybetegség az összes korosztályt érinti az országban, 2010-ben szintén nagy port vert egy akkor két esztendős fiúcska ügye, aki szintén aktív dohányos volt már ebben a korban. A túlsúlyos kisfiú, Ardi Rizal 8 hónaposan kezdett el dohányozni, a saját apja szoktatta rá a cigizésre. Az ilyen szülőknek nem szabadna gyermeket vállalniuk soha! Elkeserítő, hogy ilyen szülők mindenfele akadnak, nemrég saját szememmel láttam, amint egy apuka a néhány hetes kisbabáját égő cigarettával az ujjai között simogatta meg a babakocsiban. Utána persze döbbenten kérdezte a gyerekétől – nem, mintha az tudna rá válaszolni –, hogy miért sír. Ilyenkor bezzeg hol vannak a gyámügyesek?

Visszatérve Ardira: a kétéves fiút 2010-ben elvonókúrára küldték, mert napi negyven szál cigarettát szívott el egymaga. A hírek szerint az intenzív kezelés ellenére sem sikerült a gyereket leszoktatni teljesen a dohányzásról.

Nagyon úgy fest, hogy az indonéziai emberek annyira korlátoltak, hogy nem tudják reálisan felmérni a dohányzás okozta veszélyeket. A helyi szülők ahelyett, hogy megdorgálnák pici fiukat, vagy lányukat, megdicsérik azért, mert már óvodás korában dohányzik. Indonéziában a 3 és 15 éves korú gyermekek 25%-a kipróbálta már a cigarettát, s közülük 3,5% rendszeresen gyújt rá.

A tinédzserkori dohányzás károsan hat a fejlődésben lévő szervezetre, többek között az agyfejlődésre, a szívműködésre és a hallásra káros, de rendszerint tanulási nehézséget is okoz. Egy több tucat országot átfogó felmérés eredménye szerint a világ dohányosainak 55% tinédzserkora óta hódol a káros szenvedélynek. A magyarországi adatok szerint a 18 éven aluliak zöme kipróbálta már a cigit 12 éves kora óta: a dohányosok egyik fele rendszeres dohányzó, a másik fele pedig amolyan “partidohányos”, aki csak bulikban gyújt rá néhány szálra.

A 14-18 éves fiatalok háromnegyede legalább egyszer kipróbálta a dohányzást, és a kamaszok közül minden második rendszeresen cigarettázik. Sajnos, egyre többször találkozni olyan mára már rendkívülinek nem nevezhető esettel, amikor a gyerek alsóosztályban, tízéves kora előtt elkezd dohányozni.

Mészáros Márton

Ardi Rizal, a kétévesen cigifüggő kisfiú

Ardi Rizal, a kétévesen cigifüggő kisfiú

A kommunizmus ára

2012. március 2.

Habár megkésve, mégis érdemesnek tartom, hogy megemlékezzem a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáról. A Magyar Köztársaság Országgyűlése 2000-ben rendelte el ennek az emléknapnak a minden év február 25-én való „megünneplését”. A határozat értelmében az összes magyarországi középfokú oktatási intézményben kötelező beszélni, tanulni a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjáról.

Az emléknapot azért február 25-én tartjuk, mert Kovács Béla (1908-1959) kisgazdapárti politikust, földművelésügyi minisztert ezen a napon, 1947. február 25-én fogták el ártatlanul a megszálló szovjet katonák. A Független Kisgazdapárt főtitkárát koholt vádak alapján letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban. S, hogy miért kellett ennek az államférfinak szenvednie? Azért, mert nem nyugodott bele a kommunizmus rémtetteibe, hanem szembe szállt a kegyetlen és elnyomó szovjet egyeduralommal. Voltak idők, amikor az emberi és erkölcsi példamutatást így jutalmazták.

A Karl Marx és Friedrich Engels által még a 19. században megalkotott kommunista ideológia alapvetően a „boldogságot mindenki számára” nemes, ám megvalósíthatatlan elvét vallotta, s fő célja egy egyenlőségen alapuló társadalom létrehozása, azonban a kommunizmus világrendszerként nem tudott működni. Nem volt szokatlan a kommunista diktatúrákban, hogy a vezető politikai tisztséget hozzá nem értő, tanulatlan ember látta el.

A rendszerrel szembeszállókat nem kímélték a kommunizmus aljas módszereitől. Az elítéltek közül azok jártak a legjobban, akik egyszerű és gyors kivégzést kaptak, azonban emberek millióit deportálták kényszermunkatáborokba (pl. Gulag), általánosak voltak a koholt, jogtalan vádak miatti letartóztatások, bebörtönzések, koncepciós perek. A kommunisták nem riadtak vissza az erőszaktól sem, a vallatások során félelmetes kínzásokat éltek át a gyakran ártatlanul bebörtönzött emberek: módszereiket ma már bátran szadistának nevezhetjük. A mai ember számára elképzelhetetlen kegyetlenségek történtek a kommunizmus alatt; engem mindig elborzaszt, hogyan képes az ember ilyen szörnyűségek végrehajtására.

A terror bevezetése miatt általánossá vált a lakosság körében a bizalmatlanság és a félelem. A kihallgatások során különösen durva módszereket használt a politikai rendőrség. A szerencsétlen áldozatokat kegyetlenül megkínozták, a nemi erőszaktól, a fizikai és lelki bántalmazástól kezdve ismertek voltak a különböző morbid módszerek is, mint például a fogva tartott alvástól való eltiltása, az éheztetés, a körömletépés, a halálra verés/rugdosás, a szükségletek ellátásának megtiltása. Az elítéltek hosszú tortúrákon mentek keresztül a halálukig, az egyik legkegyetlenebb módszer Rákosi Mátyásnak a nevéhez fűződik, aki az elfogott keresztény papokat arra kényszerített, hogy csókoljanak meg egy olyan feszületet, amelybe áramot vezetnek. A kommunizmus utolsó évtizedeiben a diktatúra lazábbá vált egy újabb forradalomtól tartva, ekkor már az egyházak nem voltak betiltva, noha működésüket állandóan kontroll alatt tartották.

A rendőrség megaláztatásoknak tette ki a lakosságot, nagyon sok dologért, a legtöbb esetben igazságtalanul megbüntette (pl. megverte, kifosztotta, letartóztatta, internálta) az embereket. Zöldség-gyümölcs kiskereskedőként dolgozó anyai dédapámat például azért vertek el, mert kapitalistának tartották. Miután az öreget elkapták, olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy élete végéig fél tüdővel kellett élnie. A kommunizmus alatt a vallatások során döbbenetes kínzóeszközökkel próbáltak hamis tanúskodásra bírni politikai foglyokat: gyakori esetnek számított a nők vallatása során a gumibottal, seprűnyéllel történő erőszakolás, valamint a fajtalankodás is.

A budapesti Andrássy út 60. szám alatt jelenleg a Terror Háza Múzeum működik, azonban az épület falai között valamikor emberek tízezrei vesztették életüket. Itt volt az Államvédelmi Hatóságnak, az ÁVH-nak a székháza, a politikai megtorlások és leszámolások fő színhelye. Az ÁVH emberei a legtöbb esetben éjjel csöngettek be a kiszemelt lakásba, a ház előtt pedig egy fekete, elsötétített személygépjármű várakozott. Ritka volt, hogy az illető élve megúszta az ÁVH-sokkal való találkozást, a szervezet egyik hóhérja például saját maga vallotta be később, hogy 5000 ember életét oltotta ki.

A kommunista diktatúrákban nemcsak éhínség, elnyomás és súlyos szellemi hanyatlás uralkodott, hanem a kultúra megsemmisítése is kezdetét vette. A kommunista országokban elnyomták a szabad sajtót, és megtiltották a szabad véleménynyilvánítást. Sohasem mondhattál semmit, mert nem tudhattad, hogy nem hallja-e meg valaki, aki besúg a hatóságoknál. Az illet ő akár a legjobb barátod, vagy családtag is lehetett. A politikai rendőrséggel együttműködő besúgók száma meglepően sok volt ezekben a időkben.

A nemzeti értékek, hagyományok, tradíciók eltörlése, Nyugat-Európához és a tengerentúlhoz viszonyított gazdasági elmaradás, egyházak betiltása, vallásgyakorlás tiltása, üldözöttség, megfélemlítés, mindennapos terror, a magánvagyon államosítása és történelmi értékek elpusztítása is a kommunizmus bűne. Mondanom sem kell, hogy az államosítás és az egypártrendszer bevezetése sem könnyítette meg az amúgy is sanyarúsorsú magyarok sorsát a kommunizmus idején.

Magyarországon és az egykori környező szocialista tagországokban a kommunizmusnak köszönhetően a gazdasági hanyatlás, és elmaradás, valamint az államadóság olyan mértéket öltött, hogy a becslések szerint akár 25-30 évbe is telhet a felzárkózás azokhoz az országokhoz, amelyeket nem sújtott a szocializmusnak nevezett pártideológia.

A kommunizmus áldozatainak száma felbecsülhetetlen, azonban ha megpróbálnánk összeadni a kommunista rezsimek áldozatainak számát, akkor a kommunizmus közvetlen következményében elhunyt személyek száma meghaladná a 100 millió főt is. Sajnos, az 1989-ben és a 90’-es évek elején lezajló európai rendszerváltozások óta is működnek a világ különböző pontjain kommunista egyeduralmak, ahol az emberi szabadság fogalmát nem is ismerhetik a helyi lakosok.

A kommunizmus legnagyobb hóhérainak (a teljesség hiánya nélkül Sztálin, Trockij, Mao Ce-tung, Pol Pot, Ceausescu, Kim Ir Szen, Kim Dzsong Il, Castro, Mubarak és Kadhafi) az emberiség ellen elkövetett népirtása soha meg nem bocsátható bűnnek minősül. A kommunizmus rémtetteinek megvalósítására csak beteg elmék voltak képesek. Tiszta szívből remélem, hogy a világtörténelemben nem lesz még egy ilyen értelmetlen, elvakult ideológiának ennyi híve, s bízom benne, hogy hasonló nemzetrombolósra nem kerülhet sor soha többet.

Mészáros Márton

Emlékezés a kommunizmus áldozataira

Emlékezés a kommunizmus áldozataira

Mészáros Márton: Tupka

2012. január 20.

Mészáros Márton

Tupka

A város legelhagyatottabb szegletében
sétám közben utamról letértem,
s azon kaptam magamat:
acélkés szúrja oldalamat.

Kis csokigyerek szökdécselt felém,
zsebével demonstrálta mennyire szegény:
„Adjál nekem lóvét, csávókám,
különben megkésellek a sula folyosóján.”

„Sukár, tetszetős fószer vagy te,
ember, hallod-e?
Add nekem a kabátod és a telefonod,
s elmehetsz, ha szádat befogod.”

Ha harc, hát legyen harc,
én nem tudom mi az a hadisarc,
mondtam és szemébe nevettem,
s egy nagyot neki oda bevertem.

A füstifecske megtántorodott,
s egy nagy hátast dobott.
Még társai sem tudták elkapni,
csak üvöltését lehetett hallani,
így: „Széttépni!”

A fiút Tupkának hívták,
hosszú ideje nyomában járt a főkapitányság,
lopás, csalás, molesztálás, vérbosszú,
bűnlajstroma igazán hosszú.

Végül, amikor feltápászkodott a földről,
kapott egy-egy rúgást a többiektől,
Armando, Lala és Öcsi is megelégelte már
hogy Tupka az örökös sztár.

Ha igaznak bizonyul a szóbeszéd,
Tupka elvesztette tekintélyét,
s ha meglátod az utcán,
– így szólsz: –
„Mi lelte ezt a szerencsétlent, Jézuskám?
Ennek a szegény párának az arca
olyan, akár egy összetört üveg ezer darabja”.

Budapest, 2012. január 19.

Mészáros Márton: Együtt szenvedni valakivel

2012. január 13.

Szenvedni? Nem tudom, hogy milyen lehet szenvedni. Ismerem a szó jelentését, de saját bőrömön még nem tapasztaltam, mit jelent szenvedni. Szoktam én is szenvedni, de nem hinném, hogy gyötrelmeim felérnek azokkal a szenvedésekkel, amelyeket a mama és a papa élt át, amikor megromlott a kapcsolatuk. Szerintem az utolsó együtt töltött évük kész szenvedés volt. Délutánonként szívesebben maradtam az iskolában, ahelyett, hogy hazamenjek. Ha valaki megbántott, vagy leszidott, mindig azt mondtam neki: „hagyd abba a piszkálódást, ha balhét akarok, akkor inkább hazamegyek”. És így utólag belegondolva, semmi túlzás nem volt ebben. Szinte nem volt otthon olyan nap, amikor a szüleim ne vesztek volna össze valamin. Lészen az egy kis összetűzés vagy hatalmas veszekedés, ők mindenen felkapták a vizet és ilyenkor nem maradt egy tányér sem a helyén. Hajnalok hajnalán ajtócsapkodások és hatalmas kiabálások keltették fel utcánk lakóit. Mama, ha kijött a sodrából, akkor célba vette a konyhából papát és diszkoszvető módjára kezdte el a tányérokat, poharakat hajítani felé. A veszekedések mindig azzal záródtak, hogy az antidohányos mama a kulccsal zárható fiókjából elővette az aranyozott szivartartó dobozát és rágyújtott. Papa, akiről tudni kell, hogy nem volt szokása alkoholizálni, ilyenkor mindig a viszkis üveggel ismerkedett meg behatóbban.

Szerintem hozzájuk képest az én kis szenvedéseim mindennapi gondok voltak. Szenvedtem, amikor lázasan feküdtem otthon, amikor síelés közben eltörtem a lábam és utána nyolc héten át otthon kellett maradnom, szenvedtem, mert megölt az unalom, mert láttam, hogy társaim minden nap iskolába mennek vagy játszani indulnak. Amikor meggyógyultam, szenvedtem attól is, hogy iskolába kell járnom. Szenvedtem, amikor tanulni kellett és akkor is, amikor nem tanultam a témazáróra és egyest kaptam, vagy amikor hazamentem és mama elfenekelt a rossz jegyért, s amikor életemben először szerelmes lettem. Szenvedés volt naponta együtt lenni azzal a lánnyal, akiről tudtam, hogy sohasem lesz az enyém, és az is az volt, amikor megtudtam, hogy meghalt a nagypapám, aki a legközelebb állt hozzám az egész családból, és szenvedés volt a halálát követő első negyedév is. Mégis azt gondolom, hogy ezek nem voltak akkora szenvedések, mint amelyeket átél egy felnőtt.

Együtt szenvedni valakivel, sokkal értelmesebb, mint egyedül tenni azt. Már ha, van a szenvedésnek olyan formája, ami lehet kellemes vagy kevésbé elviselhetetlen. Szenvedni viszont muszáj, mert ha nem ezt tennénk, éppolyan esetlen és védtelenek lennénk a külvilág felé, mint amikor megszülettük. Csak az válhat igazán erős emberré, aki már sokat szenvedett életében, s csak az képes talpon maradni, aki legyőzte a bánatot és szenvedést, s nem veszett el ezeknek a bugyrában.

Egyedül szenvedhet az ember, de nem célravezető. A magányos szenvedések arra ösztökélnek minket, hogy forduljunk magunk felé. De ezekből soha semmi jó nem származik. Személyes tapasztalataimból okulva, ha magányosan szenvedek valami miatt, attól csak gyengébb és kiszolgáltatottabb leszek, és az ilyenfajta szenvedés mindig önsajnálattal zárul. Azonban, ha van melletted valaki, aki ugyanabban a cipőben jár, mint te, akkor már egyből másképpen látod magadat. Nem csak te vagy az a balfék, akinek nem sikerül ez meg az. Ott van ő is, és nézd csak, ő is éppolyan, mint te. Neki sem jön össze minden. A szenvedésnek több féle formája lehet, senki sem képes ugyanúgy szenvedni. Ez éppolyan, mint két egyforma ember. Azokból sincs kettő teljesen egyforma! Még ha ikrek, akkor is másak. A szenvedést illetően meggyőződésem, hogy a magányosan szenvedők sem sajnálatra méltó szerencsétlenek. Úgy gondolom, hogy azok, akik valakivel az oldalukon szenvednek, sokkal hamarabb túlteszik magukat a szenvedésüket kiváltó tényezőn, mint azok, akik egyedül rágódnak valamin.

          Mészáros Márton

Illusztráció Mészáros Márton "Együtt szenvedni valakivel" című írásához

Illusztráció Mészáros Márton "Együtt szenvedni valakivel" című írásához

Mészáros Márton: Nem öngyilkosság volt

2012. január 12.

Különös emberekből nem volt hiány a környékünkön. Mindazonáltal azt kell, mondjam, hogy a legkülönösebb ember, akivel valaha találkoztam P volt. A háború alatt mindketten a kertben laktunk, s idővel igaz barátokká váltunk. Azonban, ahogy teltek, múltak a hetek és a bombázások kezdetét vették egy világméretű összeesküvésnek, a maga több millió hősi halottjával és mérhetetlen pusztításával, P elméjében valami megbomlott.

Azt hiszem, a feleségének búcsúlevele volt az, amit mindig a kezében szorongatott. A család már nem bírta elviselni a háború borzalmait, ezért az asszony először végzett a két tizenéves lányával, majd megölte magát is. A gyanú természetesen P-re terelődött, így kénytelen volt újkori bandita módjára az erdőben bujdokolni. Engem nem üldöztek a törvény emberei, bár számomra is csak a világelőli elbujdosás tűnt az egyetlen megoldásnak ahhoz, hogy túléljem a hadbíróság elé állítást. Abban bíztam, hogy majd csak vége lesz ennek a szörnyűségnek és békében visszatérhetek a családomhoz, ha lecsengett ez a válságos időszaka a világtörténelmek. Ma már tudom, hogy tévedtem. A háború nem ért véget, sőt, az idő múlásával egyre aktívabb és kegyetlenebb lett. Szóval, én is az erdőben éltem, amikor megismertem P-t. Határozott egyéniségnek tűnt, olyan férfiúnak, aki tudja, hogy mikor mit kell cselekednie.

Ha becsukom a szemem, még mindig látom őt, amint naphosszat a nagy tölgyfa alatt ül. Nála erősebb férfival azóta sem találkoztam, de néha láttam őt, amint kisírt szemekkel szerelmének utolsó sorai fölé hajolva görnyed. Nem tudom, hogy tényleg sírt-e, de én akkor szentül meg voltam róla győződve, hogy márpedig ez a férfi sírt. Az utolsó hetekben már nem is csinált mást, csak a levelet olvasta. Újra és újra. Sohasem értettem, hogy mit tud nézni rajta ilyen hosszú időn át.

Amikor lehulltak az utolsó lombok a fákról, P megölte magát. Ez nem öngyilkosság volt, számára megváltás volt a továbblépés. Most ennyi évvel azután, hogy abba maradtak a harcok, jöttem csak rá, hogy vén cimborám mit látott. Élete párja és egy szebb jövő volt, ami magányában körvonalazódott szemei előtt.

          Mészáros Márton

Ismeretlen szerző alkotása

Ismeretlen szerző alkotása