Mészáros Márton blogja

Pálfi György olyan sajátos világú filmrendező, aki olyan külföldön is népszerű, számtalan fesztiváldíjjal büszkélkedhető filmeket hozott létre, mint a Hukkle vagy a Taxidermia. Azonban utóbbi filmje, a nem a magyar állam támogatásával, hanem egy dél-koreai filmfesztivál által egyfajta ajándékként adott milliókból készült Szabadesés egyáltalán nem váltja be a hozzá fűzött nagy reményeket. Kritika.

Az előzményekről annyit érdemes tudni, hogy Pálfi György rekordgyorsasággal, mindössze öt hónap alatt hozta létre a Szabadesés című filmjét, amelynek forgatókönyve 2013 novemberében pattant ki a fejéből, éppúgy, mint Pallasz Athéné Zeusz koponyájából, decemberben már megszületett a könyv, januárban már forgattak, februárban pedig elkészült a film első vágott verziója. Mindennek létrejöttét pedig a Jif dél-koreai filmfesztivál támogatása, illetve a Pusztai Ferenc producer kalapozása által 106 millió forintosra duzzasztott költségvetés fedezte. Úgy látszik azonban, a szóban forgó pénzösszeg és a megfeszített munkatempó mégsem volt elég ahhoz, hogy legeredetibb filmrendezőnk valami olyat alkosson, amelyet könnyen befogadhat a néző, és amelyet szerethet. A Szabadesés, amely a Karlovy Vary-i filmfesztiválon három különböző díjat is elnyert, még hírből sem az, aminek lennie kellene, pedig az alapötlet, amelyet valahogy úgy lehet megfogalmazni, mint azt, amikor az ember besétál egy Dalí-képbe, igazán ígéretes.

A Szabadesés egyszerű szkeccsfilm, ami egy lakóház hét lakásának szereplőiről szól, akiket a Molnár Piroska által életre keltett öregasszony szüntelen lépcsőmászása útján ismerünk meg. Itt érdemes megemlíteni, hogy a hatásos nyitójelenet, amelynek során a téli hidegre berendezkedett néni a nyugdíjas lét velejáróját, gurulós bevásárlókocsit húzva felbaktat a legfelső emeletre, majd a tetőről a mélybe ugrik, eredetinek csak akkor mondható, amikor kiderül, hogy a hétemeletnyi zuhanás sem ölte meg az öregasszonyt, mi több, csupán apró felszíni sérüléseket okozott neki. Aztán otthon férje, a Benedek Miklós által játszott zugivó várja, akivel tökéletesen elbeszélnek egymás mellett. Sejthetjük, egyfajta példázatot fogunk kapni az egyéni történetekből, amelyek mind allegorikusan értelmezendőek. Ezek a kis történetek mind legbelsőbb félelmeinket, hibáinkat szimbolizálják: a felszín alatt működő rejtélyes, láthatatlan erők jutnak szerephez. Tisztaságmániás, celofánpapírba burkolt pár szeretkezik, miközben a légtisztítók hatékonyságáról beszélnek egy elidegenedett világban lévő ultramodern lakásban, egy kisfiú félelme egy állatban ölt testet, ezt a szorongást pedig senki sem tudja megérteni, különösen nem egy felnőtt, aki már évtizedek óta kiszakadt a gyermeki világból. Még említésre méltó történet a Kiss Diána Magdolna által megformált anyuka esete, aki Hegedűs D. Géza szenvtelen orvosa által végrehajtott műtéttel próbálja gyermekét brutálisan kitágított vaginájába visszahelyeztetni, mert nem várt problémák léptek fel a gyermeknevelés területén.

Úgy érzem, hiába az eredetiség, néhol kifejezetten unalmasak a történetek, máshol indokolatlanul idétlenek. Hiába asszisztálnak Pálfi őrült agymenéséhez olyan színészek Molnáron kívül, mint Nagy Zsolt, Trill Zsolt, Jordán Tamás, Hegedűs D. Géza, Bordán Irén, Tenki Réka, Parti Nóra és még sokan, az egész film elhibázott és értelmetlen, pedig egészen eredeti és sajátos szeretett volna lenni. Egyedül Pohárnok Gergely operatőr minden jelenethez különálló stílust felvevő képi munkája kárpótolja a nézőt, de csupán addig, míg meg fel nem csendül Amon Tobin idegtépő zenéje. S amikor a másfél órányi szenvedés és szorongás végén azon kapjuk magunkat, hogy feloldást, vagy némiképpen elfogadható befejezést várunk, Molnár Piroska újra leveti magát a mélybe. De ezúttal is életben marad. A néző nem.

Mészáros Márton

A Szabadesés című film plakátja

Az amerikai független filmes, Richard Linklater nagyszabású rendező, aki nem adja fel egykönnyen álmait. A tizennyolc évet felölelő Mielőtt-trilógia után most a felnövésről szól a Sráckor (Boyhood) című, berlini filmfesztiválon debütált és díjazott új filmjével. Kritika.

Richard Linklater már tizenkét évvel ezelőtt, 2002-ben elkezdte a Sráckor című filmje forgatását, amely a felnőtté válásról szól, ahogyan a cím jelöli. Az alkotó úgy vélte, sokkal eredményesebb és eredetibb munka születik, ha nem a számítógépes technikát, vagy az ügyes kezű maszkmestereket hívja segítségül szereplői “öregítésére”, hanem egyszerűen kibekkeli azt az időt, míg a szereplőgárda minden évben egyre idősebb lesz. Így viszont azáltal, hogy minden évben felvettek néhány jelenetet, azokat párszor összevágták, korrigáltak a forgatókönyvön és hideg fejjel, mérnöki pontossággal dolgoztak, létrejöhetett egy maga nemében olyannyira páratlan film, amely minden túlzás nélkül elejétől végéig leköti a nézőt.

A saját forgatókönyvből dolgozó Richard Linklater filmje talán azért nehezen definiálható alkotás, mert a történetnek nincs igazi íve, a dramaturgia nem tartalmaz igazán nagy csodákat, csupán arról szól, amelyet minden gyermek és szülő átél. Hívhatjuk bárhogy ezt a változást, ez mindenkivel megtörténik. A Sráckor első jeleneteiben is egy felnőttek között ténfergő, okos szemű hatéves kisfiút látunk, Mason életét követve pedig betekintést nyerhetünk saját élete és családja tizenkét évébe, míg a réveteg szemű aranyos kisgyerekből egyszer csak az élet nagy gondjairól filozofáló egyetemista lesz. Egyedülálló módon idézi meg azokat a korokat, amelyben a film játszódik: a kilencvenes évek végétől kezdve napjainkig, csupa-csupa olyan eseménnyel, tárggyal, zenével, ruhával és szokással, amelyeket jóllehet, már majdnem hagytunk a feledés medrébe süllyedni. A történet szerint Mason és alig idősebb nővére édesanyjukkal él, mivel semmirekellő apjuk másfél éve ott hagyta őket. Idővel azonban kiderül, hogy életük további apa jellegű szerepet betöltő férfijai közül mégiscsak ez a csapodár és életet élvezni tudó, azt a bizonyos csúnya szót kezdetben oly sokszor kimondó, a magát tüzes politikai eszmefuttatásokba loholó idősebb Mason a legkülönb. Kézzel fogható, elmesélhető történet pedig nincs, hiszen mindannyian magunkra, saját életünkre ismerhetünk abból a nagyszerű egyvelegből, amelyet a film kínál számunkra. Linklater úgy ábrázolja a felnövést, abba belesűrítve pedig egy család történetét, hogy közben minden elmond rólunk, arról, ahogyan élünk, gondolkozunk és változunk.

Különösen nagy dicséret illeti a rendező-forgatókönyvíró merész vállalkozásának megvalósítása mellett a remek szereplőket. Az idén húszéves Ellar Coltrane egy átlagos texasi kisfiú volt, mindaddig míg Linklater ki nem választotta a főszerepre, amely végül negyvenöt napig tartott számára – 2002 májusa és 2013 augusztusa között. Mellette már valamennyire háttérbe szorul a nővérét alakító Lorelei Linklater, aki a rendező leánya. Elsősorban gyermekként érezzük tökéletesen eltalált karakternek, anyjának visszafeleselő, bátyját állandóan bemártó kis hisztéria, akit mégis szeretni lehet stílusa és Britney Spears-zenére tátogása miatt. A szüleiket a rendezővel már számtalan alkalommal dolgozó Ethan Hawke és a látványos változásokon átment Patricia Arquette is remekel, bár elhibázott döntés lenne egy szereplőt kiemelni a sok jó (pl. az anya párjai, nagyszülők) közül. Gondoljunk azonban bele, ha történetesen nem tizenkét éven át forgatták volna a filmet azonos szereplőkkel, minden bizonnyal nem lenne ilyen értékes alkotás a Sráckor, már csak azért sem, mert az évtizedes munka nélkül megfosztatva lennénk attól a páratlan csodától, ahogyan autentikusan látjuk szereplőinken végbemenni a változásokat. Talán egyedül itt éreztem némi hiányérzetet (mert a dialógusok nem voltak rosszak): reméltem, hogy többet tudunk meg főszereplőnk lelki világából, de ez a folyamat valamelyest háttérbe szorult a környezeti, családi és magánéleti átalakulások mellett.

E példátlan film tizenöt perc híján három órás, mégis az, aki beül rá, nem érzi elvesztegetett időnek ezt az időtartamot. Mi több, mint egy elvonási tünettől szenvedő függő, magában vagy hangosan “még-még!”-et harsogva követelné a folytatást, amelyre lehetőséget adhat a precízen, a legideálisabb pillanatban elvágott történet. Nem kell szépíteni, a Sráckor fájdalmas film, legalább egy, vagy két sajgó pontot minden nézőnél érint, mégis ámulunk azon, ahogyan Mason a viharok közepette is megtalálja az utat, amely a boldogsághoz vezetett.

Mészáros Márton

A Sráckor című film plakátja

Vanessa Lapa izraeli filmes A megfelelő ember (The Decent One) című dokumentumfilmje azt az ambivalens folyamatot mutatja be, ahogyan egy tömeggyilkos is képes „ember” maradni, és élni az átlagemberek mindennapos hétköznapjait. Kritika.

A világtörténelem elmúlt száz évéből a második világháború, illetve azon belül a holokauszt kiapadhatatlan témát biztosít elsősorban az irodalom és a filmművészet képviselőinek, csupán a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom felemelkedéséről és bukásáról, Hitler életéről, de még a halálát övező konspirációs elméletekről is számtalan alkotást láttunk, olvastunk. A Belgiumban született Vanessa Lapa izraeli filmes filmje, A megfelelő ember viszont ezúttal Heinrich Himmlernek, a náci Németország második legnagyobb hatalommal bíró vezetőjének az életét állítja középpontba. A másfél órás alkotás sajátosságát pedig a Himmler-akták adják, a kalandos utat megjárt naplók, levelek, fényképek és filmfelvételek. A dokumentumfilm játékfilmes jellegét éppen az ezekben megörökített magánesemények néző elé tárása valósítja meg, ugyanis Himmler egész kisgyermekkorától vezette naplóját. A film kezdőjelenetében korhű felvételek bemutatásával egy időben megtudjuk, hogy az 1900-van született vezető keresztapja egy Wittelsbach-herceg volt, édesapja pedig tanár volt. Aztán látjuk, ahogy szép lassan felcseperedik egy fiatalember: éli korosztálya mindennapos eseményeit, elvégzi a középiskolát, egyetemre megy, szórakozni jár, heves politikai vitákat folytat, mindenről véleményt formál, gyakran nem is olyan elvont, elvakult állásfoglalást, mint amelyet gondolnánk a későbbi párt-, és ideológiahű nácitól.

Különösen érdekes látni a hatalomhoz vezető folyamatot: a németek és a zsidók közötti kiélezett ellentétet, egy zsinagóga felgyújtását, utcai tömegverekedéseket, Adolf Hitler 1933-as megválasztását, majd a napló tartalmában is érzékelhető változást, amelyet szerzője, Himmler politikai ranglétrán való feljebbjutása eredményez. Először a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt magas rangú tisztségviselője, majd az SS birodalmi vezetője, aztán a második világháború alatt a Harmadik Birodalom belügyminisztere lett, a rendőrségi és biztonság erők – elsősorban a rettegett Gestapo – fejeként pedig a koncentrációs táborok hatékony működését is ő felügyelte, és körülbelül 10 millió embert küldött a halálba: zsidók, szovjet hadifoglyok, lengyelek millióit, és romák, homoszexuálisok és kommunisták százezreit. De ez a férfi mégis képes volt szeretni, egy nála hét évvel idősebb asszonyt, aki gyermeket szült neki, és akivel örökbe fogadtak egy fiút is. Ez a férfi szerető apa volt, lánya, a későbbi vegyes megítélésben részesített Gudrun (jelenleg nyolcvanöt esztendős) heves érzelmekkel csodálta és dicsőítette apját, imádkozott a frontról való hazatéréséért és azt kívánta, bárcsak többet lehetne vele a „drága papa.” A kislány még csak tizenkét éves, amikor szüleivel ellátogat a dachaui koncentrációs táborba, de sem az apa, sem a leány visszaemlékezéséből nem esik szó arról a borzalomról, ami ott folyt. A látogatást mindketten „csodálatosnak” élik meg, és a Himmlertől ránk maradt beszámoló szerint a „mindent láttunk” elsősorban a természeti szépségeket és a foglyok által készített műalkotásokat foglalják magukba.

Megrázó erejű képekben, videókban bővelkedik a film, de az igazi döbbenetet mégsem a kivégzők számára a világ legtermészetesebb dolgaként megjelenő árokba lövetés, vagy a csont és bőr koncentrációs foglyok látványa jelenti, hanem az, ahogyan Himmler éli az életét. A történelem egyik legnagyobb hóhérja nem volt tisztában tettei súlyával, nem érezte a felelőséget, nem érzett bűntudatot, megbánást. Amit tett, annak meg kellett történnie szerint, s mindeközben hol gondoskodó, ajándékhegyeket küldő apa és férj, akinek persze van szeretője is, hol a háború borzalmai között is jó ízűen kacagni tudó államférfi, aki éppúgy élte mindennapjait, mind azok, akik nem követtek el semmiféle szörnyűséget. Most döbbenünk csak rá, hogy milyen igaz a mondás, hogy a külső nem fed semmit – az igazi romlottság mélyen, nagyon mélyen gyökerezhet az emberben.

Mészáros Márton

A megfelelő ember

„Persze az egész attól volt olyan gyomorforgató, hogy a gazdag hírességek közül rengetegen valójában ostoba picsák és szemétládák voltak…Nagy általánosságban tehetségtelen, vak, lélektelen alakok voltak, két lábon járó szarládák, a közönség szemében mégis istenek, szépek, tiszteletre méltók.” – írta Charles Bukowski a Hollywood című könyvében. David Cronenberg kanadai rendező ebből a tézisből eredezteti új filmjét, Térkép a csillagokhoz (Maps to the Stars) című filmjét. Kritika.

A vitatott munkásságú David Cronenberg kanadai filmrendező az úgynevezett, enyhén bizarr „testhorror” műfaj megteremtőjeként robbant be a filmvilágba, filmjeit eddig szinte kivétel nélkül Kanadában készítette, de a terjesztést amerikai forgalmazók intézték, s alkotásai igencsak sikeresnek bizonyultak, mind az amerikai kontinensen, mind Európában. Legújabb filmje már sokkal kommerszebb, de magán hordozza a rendezői kézjegyeket, hiszen újfent a családi diszfunkcionalitás, illetve az emberi test sötét oldala kerül középpontba.

A történet egyik főhőse, Agatha egy mentálisan sérült fiatal lány, aki Floridából érkezik. Hogy miért? Kezdetben magunk sem értjük az indítékokat, de aztán megtudjuk, Agatha múltjában a kelleténél több sötét pont van. Nemrég hagyta el a pszichiátriát, ahova azután dugták be, hogy bealtatózta a kisöccsét, majd rágyújtotta a hollywoodi házukat. Időközben a fiúból népszerű gyermekfilmsztár lett, aki ártatlan kisfiúként került a filmiparba, de nagyon hamar megtapasztalta a csillogó világ árnyoldalait is. Szüleik pedig nem mások, mint tipikus partikra járó, luxuséletet élő sznobok a völgyből: az édesapa ezoterikus guru és sztár-terapeuta, az édesanya pedig a fiú menedzselésével foglalkozik. A képben van még egy ismert színésznő, az öregedő Havana is, akit jelenleg fiatalon – tűzvészben – elhunyt édesanyja szelleme kísért.

Cronenberg a Térkép a csillagokhoz című filmjével (amúgy az angol cím kifejezőbb a magyarnál) ránk zúdítja minden mocskát a hollywoodi álomgyárnak. Az egykor ünnepelt Havana ötvenes éveiben már elég öreg ahhoz, hogy a tinilányok azzal viccelődjenek, hogy a nagymamájuk fiatalabb nála, és ha valaki szeretkezne vele, az csak „szánalomdugás” lenne. Egy színésznő számára a test és az arc az egyik legnagyobb kincs, éppen ezért a korosodó filmsztároknak nincs helye Hollywoodban: többségük vagy nem kap szerepet, vagy csak kisebb, kevésbé értékelhető mellékszerepek esetében gondolnak rájuk. Havana éppen ettől retteg, feszültségeit pedig fiatal férfiakkal és nőkkel való szeretkezéssel, biokészítményekkel, gyógyszerek sokaságával és Stafford Weiss terapeuta megkérdőjelezhető gyógymódjába vetett vakbuzgalommal próbálja enyhíteni. S nem mellékesen azzal, hogy úgy bánik a szürke kisegér lánykával, Agathával, mint ahogyan a Vizy-házaspár tette a mintacseléd Édes Annával. Természetesen a Weiss-család házatáján is vannak komoly problémák, kezdve egy súlyos vérfertőzéssel.

A film hemzseg a hollywoodi csúcssztárság léha és önző életének érzékletes bemutatásával: van egy fiúnk, aki limuzinsofőrként keresi a kenyerét (akárcsak a rendező előző filmjében, Robert Pattinson ül a nagyautóban), miközben színészkedik és filmforgatókönyveket ír, és sikertelenül próbál érvényesülni. Ismerős szituáció, hiszen tudjuk, hogy Hollywoodban mindenki színész, és még a befutottak többsége is pincérként kezdte. Aztán itt van a sztárpár, akik saját gyerekeikkel sem törődnek igazán, az apa, akinek fontosabb a könyvének népszerűsítése, mint az, hogy a fia egy életre elvágja magát az igazi, sikeres élettől, vagy a modern nőt megtestesítő, karót nyelt édesanya. Ebben a filmben tökéletesen felépített és eljátszott karakterek sora vonul fel. A több szálon futó cselekmény sztárja Agatha csak könyökig érő, hosszú fekete kesztyűben mutatkozik, homlokába lógó frufrujával, csapzott hajával és különleges viselkedésével maga a két lábon járó őrület, amelyet cselekedetei a történet előrehaladtával csak megerősítenek. Az Alice Csodaországban című Tim Burton-filmmel berobbant Mia Wasikowska ausztrál színésznő rendkívüli precizitással bújik ennek a (maszkmester jóvoltából tökéletes összeégett arcot kapott) skizofrén fiatal nőnek a bőrébe, az öccsét alakító Evan Bird pedig tökéletes párja a maga nyegle, másokat lábtörlőnek használó, elszállt tinicsillagként. Míg a szüleiket játszó John Cusack és Olivia Williams jók a mellékszerepben, addig Julianne Moore viszi az igazi prímet. A vörös fürtjeit ezúttal szőkére festető Moore egyszerűen szemet kápráztat, ahogyan életre kelti a hisztériát, a válságban lévő sztárt, a gonosz nőt, aki mások halálán is képes jó ízűen nevetni és örömtáncot lejteni.

Davis Cronenberg értelmezésében a sztár nem lehet jó ember – ők mind meghasonlott, racionalitásukat elvesztett emberek. Szereplői egyáltalán nem kontroverziális figurák, hiszen mind a rossz oldalon állnak. (Talán csak az önmagát alakító Carrie Fischernél, a Csillagok háborúja-filmek kultikus Leila hercegnőjét játszó színésznőnél remeg a léc, aki önmagát alakítva vállalt epizódszerepet a filmben, amely egy olyan világot mutat be, amelyet művészszülei és személyes, sok problémával járó élete során jól ismerhet.) Hogy mennyire valós a kép, amit lefest, az már megkérdőjelezhető, sokszor erősen kisarkított univerzumban járunk. Ex-horrorfilmes lévén jó érzéke van a hátborzongató képi világ megteremtéséhez, a csábító halott anya, és a szintén néhai, érzéki kislány csak annyit szerepel a vásznon, amennyit kell, de vannak még olyan jelenetek, amelyek elborzasztják a nézőt. Az ember azt várná, hogy a visszatérő Paul Éluard-vers, vagy a szereplők szinkronba hozása végül egésszé áll össze, de sem ez nem történik meg, sem a feloldás.

Mészáros Márton

Térkép a csillagokhoz (Maps to the Stars)

1944 nyarának végén nem sokon múlt Európa egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő fővárosának, Párizsnak a sorsa. Az Oscar-díjas Volker Schlöndorff német rendező filmje, Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie) azt meséli el, hogyan maradt meg mégis az álomváros.

A Günter Grass Nobel-díjas német író A bádogdob című regényéből készült azonos című Oscar-díjas filmet jegyző Volker Schlöndorff az utóbbi időben egyre kevesebb filmet csinál, de sajnálatos módon nem igaz rá, hogy legalább ezek az újabb filmek művészi szempontból bármiféle letisztultságot képviselnének. A hetvenöt éves rendező legújabb filmje, Az utolsó éjszaka Párizsban annak a heves diplomáciai játszmának a története, amely a második világháború utolsó előtti évében ment végbe a nácik által elfoglalt Párizst irányító Dietrich von Choltitz német tábornok és Raoul Nordling svéd konzul között.

A másfél órás film kezdősoraiban Beethoven híres dallamaira elevenednek meg a varsói felkelés pusztítását őrző eredeti felvételek, amelyek ráhangolják a nézőt a következő jelenetekre, és amelyek egyúttal “kárpótolják” azért, amiért sem harcterek, sem harckocsik, sem egyenruhások hada nem szerepel a világháborús filmben. Úgy vélem, talán ez nem is okozna gondot, hiszen a mű Cyril Gely kortárs francia szerző színműve alapján készült és két férfi sorsdöntő beszélgetése folyamán olyan egyetemes témákat feszeget, amelyről szólni kell. Tulajdonképpen az egész film azt a morális kérdést boncolgatja, hogy az idős, vakbuzgó Choltitz parancsnoknak vajon kötelessége-e teljesíteni a habzószájú Führer parancsát Párizs lerombolására, vagy elfojtott lelkiismeretére támaszkodva, akár saját személye, családja kockáztatásával rizikót kell-e vállalnia. Viszont utóbbi esetben közel másfél millió ember életét menti meg, és nem utolsósorban a legszebb építészeti, képzőművészeti és történelmi emlékek sokaságát. A két idős úr visszafogott, udvarias párharca aprólékosan feltárja a válságot, amelyet mindketten orvosolni kívánnak saját érdekeik, meggyőződéseik szerint. Schlöndorff filmjében ezúttal a sziklaszilárd jellemű generálist alakító Niels Arestrup és a kimért, célja elérésének érdekében taktikázni kényszerülő diplomatát megformáló André Dussollier jutalomjátékán keresztül a színészi teljesítményre tolódik a hangsúly, minden más, így például a látványosság háttérbe szorul.

A kamaradráma történetének kimenetele egyértelmű, mégis érdekes figyelemmel kísérni, ahogyan Choltitz tábornok személyisége változáson megy át. Természetesen a lélektani események nem olyan hangsúlyosak, mint ahogyan azt elvárná az ember, némi szentimentalista túlzás is befurakodik a képbe, de ha ezekért legalább frappáns, profi módon szerkesztett dialógusok kárpótolnák a nézőt, az már fél siker lehenne. Viszont Cyril Gely szövegkönyve kifejezetten átlagos, már-már unalomig ismert érveket hoz fel, amelyeknek kiötlése egyáltalán nem igényel mély filozófiai gondolkodást, de még így is megéri megnézni azt, ahogy két lelke mélyén megtört, ellenséges álláspontot képviselő férfi intelligens, férfi módra vitázik egymással.  A magyar irodalom szeretőit lehet, hogy helyenként A gyertyák csonkig égnek című Márai-könyvre fogja emlékeztetni a film, hiszen akárcsak az említett műben, úgy a Párizsért folyó érvpárbajban is két férfi beszéli végig az éjszakát. Művészetre, és nem történelemleckére vágyók filmje, amely se nem több, se nem kevesebb az elvártnál a kiapadhatatlan témát biztosító világháborút feldolgozó alkotások sorában.

Mészáros Márton

Niels Arestrup és André Dussollier Az utolsó éjszaka Párizsban című film egyik jelenetében

Vannak némi fenntartásaim Cameron Diaz filmjeivel kapcsolatban, azonban legújabb produkciója, a Szexvideó (Sex Tape) című vígjáték nem igazán oszlatta el a kételyeimet azt illetően, hogy a vígjáték színésznő tisztában van vele, hogy milyen filmekre mond igent és mikre nem. Kritika a filmről.

Az ingerszegény történet szerint Jay és Annie évek óta boldog házasok, kapcsolatuk elején pedig nemhogy nem vetették meg a szexuális kalandokat, együttléteik kilencven százalékát a testi kapcsolat tette emlékezetessé. Néhány valóban humoros képsoron keresztül részletesebben is megtudhatjuk, mennyire forró volt a vágy mindkettejükben, a 41 éves Cameron Diaz és a 34 éves Jason Segel egyébként még el is hitetik velünk, hogy valóban a húszas éveikben járó szereplői a filmnek. Közelebbről nézve azonban egyértelművé válik, hogy inkább a kiegyensúlyozott, ám szexmentes házasságban élő kétgyermekes szülők szerepe passzol jobban a fizimiskájukhoz. Visszakanyarodva a történethez, az egész film nem szól másról, mintsem arról, hogy a főszereplő házaspárunk élete boldog, de nincs idejük, energiájuk egymás kényeztetésére, amikor hosszú idő után először időt szakítanak arra, hogy törődjenek egymással, balul sül el a dolog, ugyanis a feleség javaslatára iPaddal felveszik az aktust, az pedig kiszivárog, elvégre ez a házipornók sorsa.

Tehát adott egy eredeti és valamennyire merész alapötlet, azonban a megvalósítása annyira elkeserítő lett, hogy arra már nem tudunk mit mondani. Az ember jogosan teszi fel a kérdést magában, mire ment a színészek gázsiján kívül az a negyvenmillió dollár, amiből a film készült? Ugyanis, hiába igyekezik mind Cameron Diaz és az Így jártam anyátok című szituációs komédia Marsallja, Jason Segel, erőlködésük csak ritkán ér célba. Amit a vásznon művelnek másfél óra hosszat, az nem más, mint szenvedés, amely csak kínos mosolyt vált ki a nézőből. Persze a két színész igazán el sem akarja hitetni velünk, hogy élvezik a komédiázást, se nem felszabadultak, se nem hitelesek – pedig a kettő közül valamelyiknek kellene lenniük, ha már egy filmet visznek a hátukon. A Szexvideó elsősorban a szituációkra összpontosít, de a Rob Lowe által játszott nagyfőnök lakásában tett látogatást leszámítva igazán nehéz megnevettetni az embert, mert ugye azért a cégvezetőként prűd és konzervatív főnököt az otthonában „lazítani” látni (vagyis bömbölő zene, idétlen tánc és kokószippantás) mégiscsak vicces, akárcsak az, ahogyan a házaspár férfitagjának szorítani, hogy ne tépje szét egy behemót kutya, amely egy hatalmas lakásban üldözi.

Nehéz megmondani, hogy minek lehetne a Szexvideó című filmet nevezni. Némi jóindulattal egy vígjáték próbálkozásnak, viszont családi vígjátéknak egyáltalán nem. Hiába vannak benne gyerekek és mégiscsak a szeretet, a családért való önfeláldozás és a boldogság elnyerése a nem túl sommás üzenet, 16 éves kor alatt szigorúan nem ajánlott megtekinte(t)ni. Éppen ezért, a pucér jelenetek, a szex központi témaként való bemutatásában és a nyílt, már-már trágár beszédért Indiában a cenzorok betiltották a film mozikban történő forgalmazását. Ezen a döntésen annyira nem lepődünk meg látva a film „leghúzósabb” jelenetét, a befejezést. A nagy izgalmakban megfáradt technikai analfabéta párunk, Annie és Jay leül a csodamasina elé, hogy megnézzék, mit alkotnak. Nem elég önmagában a gyenge alakításuk a végére teljesen befáradt film utolsó képsoraiban, még azt is megnézhetjük, hogy konkrétan mi folyt a lakásban abban a három együtt töltött órában, míg a Gesamtkunstwerk elkészült. Csak azt nem értem, hogy sikerült egy ilyen sok humorral kecsegtető alapszituációból egy ilyen lapos vígjátékot kihozni? Hol van a dinamizmus, a pergő humor, az idevágó zenék és az önfeledt színészi alakítások?

Mészáros Márton

A Szexvideó (Sex Tape) című film angol nyelvű plakátja

Már egészen kiskorom óta szerettem a római és görög mitológiákat, természetesen Herkules, mind közül talán az egyik legnépszerűbb hős sem kerülhette el a figyelmemet. Legutóbb éppen Magyarországon forgatták a történet sokadik változatát, a nemes egyszerűséggel csak Herkules címet viselő kalandfilmet, amelyben valóban egy “szikla”, Dwayne Johnson játssza a hőst. Kritika.

Brett Ratner amerikai rendező (Hogyan lopjunk felhőkarcolót) filmje nem szokványos adaptációja Héraklész történetének (ugye tudjuk, hogy a Herkules csak a nyugaton honos, elsősorban magyarosított név), ugyanis a film alapjául az idén elhunyt Steve Moore képregénye szolgál. Ebben a verzióban Herkules tizenkét próbatételével, többek között a nemeai oroszlán megölésével, a lernéi Hüdra legyőzésével, a erümanthoszi vadkan pusztakézzel való megölésével veszi kezdetét a történet hősünk galamblelkű unokafivérének elmesélésében. Azonban mindezek már a múltat képezik, Herkules a legenda, de a film szerint inkább a roppant erejű ember a mítosz mögött. A 2014-es Herkules egyetlen igazi “értéke” ez a kis bravúr, miszerint nem az eredeti mitológiai történetet adaptálta, hanem megkérdőjelezve főhősünk isteni származását, félisteni létét egy összeverbuvált zsoldossereg élére állítja, amely pénzért harcol hónapokra előre beütemezve.

Dwayne Johnson, a The Rock becenevű pankrátorból lett megfizethetetlen színész bőjt Herkules bőrébe. Az amúgy is jó súlyban lévő izomtömeg alaposan kigyúrta magát a forgatásra, így külsőben maximálisan azonosulva szerepével, valamelyest színészileg is megerőltetve magát játssza el az erőgépet, aki városokat is képes romba dönteni. Persze, a film igazából arról szól, hogy minden nagy tett és minden nagy ember mögött állnak segítők, így természetesen férfi harcostársai(Aksel Hennie, Rufus Sewell), egy a történetbe nehezen illeszthető női íjász (Ingrid Blso Berdal), egy jól eltalált látnok (Ian McShane) és a nagy tetteket eldaloló fiatalember (Reec Richie) képezik Herkules hátszelét. S ha már itt tartunk, a cselekmény szerint az Oscar-díjra jelölt John Hurt öreg királya és a Rebecca Fergusson által játszott leánya béreli fel egy jó ügy érdekében Herkulest és bandáját, hogy fékezze meg a Trákiában dúló véres harcokat, azonban mielőtt valaki azt hinné, a háború befejezése után vége a történetnek, téved.

Talán nem túlzás azt mondani a film másfél órás időtartamáról, hogy elégséges: ez idő alatt kellő adagot kapunk Herkules előéletéből (villanásnyi szerepben a két topmodell, az orosz Irina Shayk és a magyar Palvin Barbara, illetve az álnok uralkodó, Joseph Fiennes), amely azt a visszatérő múltat testesíti meg, amitől még ez a nagy hős sem képes maradéktalanul szabadulni. De van itt látványos, igazán modern küzdelem, 3D-s technika, egyszóval szinte minden, ami egy ilyen műfajú, könnyedebb nyári kikapcsolódás reményével kecsegtető férfiasabb mozihoz kell. A Herkules azonban mégsem lesz több egy B-kategóriás, leegyszerűsített hollywoodi mesénél.

Mészáros Márton

A Herkules című film plakátja