Elképesztően sikeres képregények minden képzeletet felülmúlóan sikeres mozivászonra álmodott adaptációi mellett ezúttal az idei nyár mozis palettáján feltűnt egy szívet és gyomrot egyaránt melengető produkció, Az élet ízei (The Hundred-Foot Journey) című film, amely dráma és komédia egyben. Kritika.
Az amerikai Richard C. Morais sikerkönyve, az itthon Madame Mallory és a kis indiai konyhafőnöke címre fordított regény a 2010-es év egyik legkedveltebb könnyedebb olvasmánya volt, így Steven Spielberg és Oprah Winfrey úgy döntött, producerként áll a történet filmfeldolgozása mögé. A könyv keresettségét mutatja, hogy alig négy évvel a megjelenése után már szinte a világ összes országában vetítik a mozik a filmet, amely a magyar forgalmazóktól Az élet ízei címet kapta. Van egy tipikus indiai család, akik Mumbaiban üzemeltetnek egy felkapott tradicionális indiai éttermet, azonban csúnya események folyamán kénytelenek elhagyni hazájukat és Európába költöznek, hogy ott a nulláról indulva mindent újrakezdjenek. Főhőseinkkel először a határátkelésnél találkozunk egy túlságosan szentimentális és életidegen jelenetben, azonban néhány erős flashback útján visszajutunk a múltba.
A család magával hozza Indiából az indiai létet, a tradíciót, az pedig a szokásos: a család tipikus szedett-vedett kis csapat, akik nagyon szeretik egymást. Lármásak, harsányak, állandó náluk a csetepaté, amelyet nem tűrhet szó nélkül Madame Mallory, annak a csendes dél-franciaországi kisvárosnak a luxuséttermet üzemeltető “nagysasszonya”, akit történetesen az Oscar-díjas Helen Mirren játszik a vásznon az egyik legcsodálatosabb kiejtésű brit színésznőként tökéletes francia akcentussal. A történet lebutított formában elmesélve a minden apró részletre adó, végletekig illedelmes, precíz és kifinomult Mallory és az ő Michelin csillagos éttermével szemben megvalósuló indiai étterem rivalizációjának enged szabad teret. Ahogy arra már utalást tettem, a két különböző kultúra nehezen fér el egymás szomszédságában, az ellentétek pedig végül vállalhatatlan rasszizmusba csapnak át, amelyek sorsdöntőnek bizonyulnak.
Túlzás lenne azt írni, hogy az ember végig megőrzi jókedvét a film során, ugyanis akárcsak a tragikus nyitánykor, úgy a film bizonyos jeleneteinél a komédiának álcázott sorstörténet és szerelmi szál hirtelen drámaivá válik. Hasonló ugrás az is, amikor a zajos és valamelyest közönséges indiai életvitel bemutatása után hirtelen betekintést nyerünk a párizsi luxusvilágba Hasszán (Manish Dayal) jóvoltából, akinek főzőtehetségét felfedezi a sziklaszilárdnak vélt Mallory is. A francia özvegyasszony mellett a többi karakter is jól felépített (gondolok itt az Om Puri által játszott Papára, vagy Charlotte Le Bonra, a bájos francia lányra), azonban a látványos karakterfejlődések között nincs konkrét átmenet, ami igazolhatná a folyamatot. Ennek ellenére a film mit sem veszt értékéből, szeretjük a stílusát, az ételközpontúságot és a mesés tájakat megcsillogtató operatőri munkát és természetesen a megható történet is ínyünkre van, csak hogy éljek egy finom kis nyelvi játékkal.
Az élet ízei című filmben egy szerethető, könnyed nyári filmet üdvözölhetünk, amely némi manírral, de képes elhitetni velünk, hogy az élet, amelynek bizony külön ízei vannak, valóban szép, akárcsak Benigni filmjének címében. A bizonyos szempontok szerint rendkívül hasonló Csokoládé című filmet is jegyző Lasse Hallström svéd filmrendező alkotása követte a műfaj bevált receptjét, így létrehozva egy olyan filmet, amelyet szívesen néz az ember.
Mészáros Márton
Az élet ízei (The Hundred-Foot Journey) című film plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?