1944 nyarának végén nem sokon múlt Európa egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő fővárosának, Párizsnak a sorsa. Az Oscar-díjas Volker Schlöndorff német rendező filmje, Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie) azt meséli el, hogyan maradt meg mégis az álomváros.
A Günter Grass Nobel-díjas német író A bádogdob című regényéből készült azonos című Oscar-díjas filmet jegyző Volker Schlöndorff az utóbbi időben egyre kevesebb filmet csinál, de sajnálatos módon nem igaz rá, hogy legalább ezek az újabb filmek művészi szempontból bármiféle letisztultságot képviselnének. A hetvenöt éves rendező legújabb filmje, Az utolsó éjszaka Párizsban annak a heves diplomáciai játszmának a története, amely a második világháború utolsó előtti évében ment végbe a nácik által elfoglalt Párizst irányító Dietrich von Choltitz német tábornok és Raoul Nordling svéd konzul között.
A másfél órás film kezdősoraiban Beethoven híres dallamaira elevenednek meg a varsói felkelés pusztítását őrző eredeti felvételek, amelyek ráhangolják a nézőt a következő jelenetekre, és amelyek egyúttal “kárpótolják” azért, amiért sem harcterek, sem harckocsik, sem egyenruhások hada nem szerepel a világháborús filmben. Úgy vélem, talán ez nem is okozna gondot, hiszen a mű Cyril Gely kortárs francia szerző színműve alapján készült és két férfi sorsdöntő beszélgetése folyamán olyan egyetemes témákat feszeget, amelyről szólni kell. Tulajdonképpen az egész film azt a morális kérdést boncolgatja, hogy az idős, vakbuzgó Choltitz parancsnoknak vajon kötelessége-e teljesíteni a habzószájú Führer parancsát Párizs lerombolására, vagy elfojtott lelkiismeretére támaszkodva, akár saját személye, családja kockáztatásával rizikót kell-e vállalnia. Viszont utóbbi esetben közel másfél millió ember életét menti meg, és nem utolsósorban a legszebb építészeti, képzőművészeti és történelmi emlékek sokaságát. A két idős úr visszafogott, udvarias párharca aprólékosan feltárja a válságot, amelyet mindketten orvosolni kívánnak saját érdekeik, meggyőződéseik szerint. Schlöndorff filmjében ezúttal a sziklaszilárd jellemű generálist alakító Niels Arestrup és a kimért, célja elérésének érdekében taktikázni kényszerülő diplomatát megformáló André Dussollier jutalomjátékán keresztül a színészi teljesítményre tolódik a hangsúly, minden más, így például a látványosság háttérbe szorul.
A kamaradráma történetének kimenetele egyértelmű, mégis érdekes figyelemmel kísérni, ahogyan Choltitz tábornok személyisége változáson megy át. Természetesen a lélektani események nem olyan hangsúlyosak, mint ahogyan azt elvárná az ember, némi szentimentalista túlzás is befurakodik a képbe, de ha ezekért legalább frappáns, profi módon szerkesztett dialógusok kárpótolnák a nézőt, az már fél siker lehenne. Viszont Cyril Gely szövegkönyve kifejezetten átlagos, már-már unalomig ismert érveket hoz fel, amelyeknek kiötlése egyáltalán nem igényel mély filozófiai gondolkodást, de még így is megéri megnézni azt, ahogy két lelke mélyén megtört, ellenséges álláspontot képviselő férfi intelligens, férfi módra vitázik egymással. A magyar irodalom szeretőit lehet, hogy helyenként A gyertyák csonkig égnek című Márai-könyvre fogja emlékeztetni a film, hiszen akárcsak az említett műben, úgy a Párizsért folyó érvpárbajban is két férfi beszéli végig az éjszakát. Művészetre, és nem történelemleckére vágyók filmje, amely se nem több, se nem kevesebb az elvártnál a kiapadhatatlan témát biztosító világháborút feldolgozó alkotások sorában.
Mészáros Márton
Niels Arestrup és André Dussollier Az utolsó éjszaka Párizsban című film egyik jelenetében
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?