Mészáros Márton blogja

Eltelik másfél óra, méghozzá egy élvezhető kilencven perc, csupán azt nem tudjuk, mit láttunk a vásznon. Egy rendkívül eszes vígjátékot, az biztos, de a társadalomkritika, egyházkritika és a dráma sablonja is ráhúzható A pap gyermekei című horvát filmre. Kritika.

Vinko Brešan horvát rendező nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Kusturica után bármit is próbált alkotni, ami balkáni, és ami magán viseli a komédia stílusjegyeit. Mégis fogott egy papot, az általa teremtett Fabijan atyát (Krešimir Mikić), egy magányos kis horvát sziget fiatal plébánosát, aki szívén viseli faluja sorsát. A film elején megtudhatjuk, hogy Fabijan kezdetben kevésbé népszerű, mint Jakov atya (Zdenko Botić), a rangidős pap, aki évtizedek óta szolgálja az egyházat és a helyi közösséget. Igazán vicces abszurd jeleneteken keresztül tárul elénk a különbség a hatvanévesen is aktív, mindenben otthonosan mozgó öreg pap és tesze-tosza, ügyetlen utódja között. Ez az abszurditás járja át az egész filmet, elvégre már az alaptörténet sem szokványos: a fiatal pap elhatározza, hogy szabotálni fogja a populáció rohamos csökkenését. Mivel a közösség minden tagja védekezik szexuális aktus során, Fabijan atya kitalálja, hogy apró lyukakat vág a kotonokba, amelyeket aztán úgy adnak el, mintha hibátlanok lennének.

Két segítőtársával, a káromkodó helyi trafikossal és a boszniai háborúban eszelőssé lett, mániákus patikussal közösen hamarosan elérik, hogy visszájára forduljon a negatív folyamat. Az istenfélő trafikos Sherlock Holmes-i nyomozótehetséggel megáldva utánajár az elenyésző számú lakosság szexuális életének, amelyet egy szintén humoros jelenet során, nyers modorában a vizuálisan érzékeny pap számára is világossá tesz. Alig kilenc hónap és már gyermekbőgéstől hangos az adriai sziget. Fabijan atya örülhet, mert nem csak a gyerekek száma nő, hanem egyre több templomi esküvőt is regisztrálhatnak, mivel értelemszerűen házasságban kell élnie a szülőknek. Az energikus pap további munkálkodását viszont néhány tényező megakadályozza, egy fiatal lány megpróbálja elvetetni gyermekét, de a baba édesapjának fegyverőrült szülei – félreértelmezve a pap szavait – elrabolják és a padlásra zárják a leendő anyát, egy bizonyos filmből úgy ismert félbolond nő pedig világra hoz egy gyermeket, amely nagy galibát okoz.

A komikus hangvétel még egy ideig nem szűnik meg, azonban a film legvége felé egyszerűen elpárolog minden humorforrás, amelyet maróan őszinte dráma vált fel. Míg nevetünk a luxushajóval érkező sztárpüspökön, hiszen őt nem az érdekli, hogy kivel szeretkezik az egyébként a cölibátust betartó Fabijan atya, csupán az, hogy partnerei ne gyerekek legyenek. Ez elég merész célzás, pontosabban kritika a katolikus vallás ellen, amely sajnos az utóbbi időben több papi visszaélést szenvedett el. A film egyébként érzésem szerint inkább negatív képet fest Isten szolgáiról: Jakov atya is valamennyire önmagának él, és gyakran teljesen passzívan áll az emberekhez, Fabijan pedig hiába akar jót, nem veheti át az isteni szerepet. Tettért, pedig mint minden bűnösnek, fizetnie kell. Ezért írtam, hogy a film nem szokványos befejezéssel zárul, hanem átváltozik kemény és feloldatlan drámává, amely legalább sajátos ízt kölcsönöz a filmnek. A pap gyermekei bővelkedik viccesebbnél viccesebb jelenetekben, ilyen az egyik idős lakos halála és körülményes temetése, amelyről a gyászszertartást celebráló atya a Szentírással a kezében elfut, mégis egyetlen filmalkotáshoz viszonyítva nincs rendesen elosztva a humor és a dráma. Ennek ellenére is csak ajánlani tudom a filmet, hiszen a térség végre felmutathat egy összességében lendületes, eredeti és jó értelemben vett fekete humorú filmet.

Mészáros Márton

A pap gyermekei című horvát film plakátja

Sajnos az elmúlt évek tapasztalatai arra engednek következtetni, ha egy filmet sikeres vígjátéknak titulálva hoznak a hazai piacra, annak 50-50 százalék az esélye arra, hogy bárgyú, idegesítő és sablonos hollywoodi vígjáték legyen. A brit-amerikai koprodukcióban készült Szerelemre hangszerelve (Begin Again) című film viszont úgy szórakoztató, ahogy van.

John Carney ír filmrendezőre leginkább az Egyszer (Once) című 2007-ben bemutatott című eredeti zenésfilmje révén emlékezünk, azonban a negyvenes évei elején járó alkotó ezúttal megismételte a produkció sikerét, Szerelemre hangszerelve címmel zömével amerikai alkotókkal, a tengerentúlon rendezett filmet. Hommage á New York, hódolat a szerelem előtt, tisztelet a barátság és a család iránt. Tömören erről szól a romantikus vígjáték, amelynek főhőse egy lecsúszott, egykor nagyon menő zenei producer, aki New Yorkban él, de már évek óta semmi értékelhetőt nem tett le az asztalra, mióta feleségétől elvált. Egy kocsmában töltött szokásos estén angyali hangot hall meg, egy szégyellős angol lány gitárral a kezében – barátja unszolására, tehát nem önszántából – saját szerzeményét énekli. Nem kell ennél több, hogy Dan szeme és füle láttára egy egész koncert víziója elevenedjen meg, és meglássa azt a pluszt a lányban, amiért ígéretesnek tartja. De vajon ki ez a titokzatos lány?

Gretta semmiképpen sem az a könnyű, bájos természet, amelyet az ember várna. Mindenről nagyon határozott véleménye van, van tartása és büszkesége, viszont saját értékeiben kevésbé bízik meg, így értelemszerűen a zenei karrierjének lehetőségét is elveti. Már csak azért is, mert New Yorkba is rocksztár párjával érkezett, aki szégyenszemre szakított vele, amikor sikeres lett és beleszeretett egy másik hölgybe. Azonban Dan és Gretta találkozása megindít egy olyan folyamatot, amely nem csak a lemezproducer képzeletében jön vissza rendkívül ízlésesen, bár némiképpen furán az önműködő hangszerek lévén, hanem amely sorsdöntő és tipikus filmes találkozás – valami olyasmi, mint amikor Alvy Singer egy teniszpályán először találkozik Annie Hall-lal. A film szempontjából előny, hogy Dan társa nem látja ugyanazt a potenciált az egyébként semmiféle babérokra nem vágyó Grettában, mint barátunk. Így viszont kezdetét veszi egy jó esetben életre szóló kaland az alkotók számára, akik New York utcáin, autentikus környezetben amatőr, hobbizenészekkel dolgozva rögzítik a lány első lemezét. Dan és Gretta kapcsolatában nincs szex, közöttünk nincs vibráló szexuális feszültség, azonban erre kezdetben nem jövünk rá, elvégre a film műfaja jól láthatóan romantikus marad, csupán azt nem tudjuk a kezdetek kezdetén, ki-kivel fog összemelegedni. Így viszont még szebb számomra főszereplő párosunk zenehallgatós városnézése, amelyre Frank Sinatra Luck Be a Lady, Stevie Wonder For Once in My Life című dala és a klasszikus As Time Goes By is felcsendül. Nehéz elmondani, leírni, mennyire örültem, amikor ez a két, amúgy szimpatikus szereplő nem gabalyodott össze, és nem keveredtek a forró vágy útvesztőjébe, kockáztatva ezzel a film minden pozitívumát.

A Szerelemre hangszerelve egyébként nagyon ügyelt is arra, hogy minden minőségben megőrizze szuverenitását – egyedi, eredeti kivitelezésekkel megvalósult alkotás maradhasson. Ahogyan Woody Allen a már említett Annie Hall esetében Louis Bunuelt és Fellinit próbálta rávenni, hogy tűnjön fel filmje egyik apró jelenetében, úgy ezt a posztot ebben az alkotásban minden bizonnyal Cee Loo Green Grammy-díjas amerikai énekes tölti be, aki kis szerepében ugyanazt a figurát hozza, aki az életben, és aki iszonyúan kedvesen viseltetik ifjú kolléganője iránt. Azonban zenés film lévén, nem ő az egyedüli profi muzsikus a csapatban: főszereplőnk párját Adam Levine amerikai énekes, a Maroon 5 amerikai pop-rock együttes frontembere alakítja, aki ezzel a szereppel debütált a vásznon (egy évvel korábban az American Horror Story című horror sorozat évadában játszott színészként először). Semmi extra nincs abban, amit a vásznon csinál, mégis beillik annak a körülrajongott, némiképpen önmagától elszállt rocksztárnak, akit játszania kellett.

Keira Knightley kilépve a kosztümös filmek és a drámák kritikai elismertséget hozó bűvköréből, ezúttal újra vígjátékban bizonyít. Habár szeretjük a szép és tehetséges színésznőt, a valamelyest távolságtartó és öntudatos Grettaként nehéz igazán megszeretni, inkább Mark Ruffalo producere áll közelebb szívünkhöz. Bár összességében az egész csapat, a zenészsereg, illetve a producer lányaként feltűnő már tizenévesen Oscar-jelölt Hailee Steinfeld, és Catherine Keener Oscar-díjas amerikai színésznő a lány édesanyját alakítva, olyan kedves társaság, amelyet elképzelni sem könnyű. Ahogy Knightley állítása szerint fahangján (valójában képzett énekhang) előadja karaktere saját szerzeményét, a Tell Me If You Wanna Go Home című balladát, még azok szíve is érzelmekkel telítődik meg, akik semmit nem vártak ettől a filmtől. A Szerelemre hangszerelve tehát azért jó film a műfajban, mert eredeti és őszinte, és arról szól, amiről szólnia kell – szerelemről, fontossági sorrendekről és arról, milyen fontos a zene, mint érték az életünkben.

Mészáros Márton

A Szerelemre hangszerelve (Begin Again) című film eredeti nyelvű posztere

Liberális korban élünk. Olyanban, ahol még a főgonosznak is lehetősége nyílik arra, hogy megmutathassa benne lakozó jobbik énjét. A Demóna (Maleficient) című film a Disney harmadik próbálkozása egy ismert mese újraértelmezésére – több-kevesebb sikerrel.

A Hófehér és a vadász (Snow White and the Huntsman) után a Disney egy olyan klasszikust választott, – történetesen a Csipkerózsikát –, amelyet minden gyermek és felnőtt betéve tud. Azonban mielőtt bárki is azt gondolná, a Demóna a Grimm-fivérek által ismertté tett tündérmese cselekményét követi, hanem az 1959-es Disney-produkcióban feltűnt rajzolt karakter, Demóna történetének históriáját tárja elénk. A Demóna sajátos szemszögből meséli el az ismert és a félig ismert történetet: Csipkerózsika neve Auróra hercegnő, a némi ármánykodással hatalomra került király leánya. A királylányt viszont Demóna, az uralkodó gaztette által gonosszá változott tündér megátkozza, s ezáltal kezdetét veszi két erős egyéniség – Demóna és Lipót király – harca, illetve a címszereplő érzelmi változásainak folyamata is.

A történet nagy erénye Demóna lelki formálódásának bemutatása: kezdetben a mesebeli, elvarázsolt tájon – Muriának nevezik – idilli életet élő ifjú és gyönyörű tündérlány örömteli pillanatainak lehetünk tanúi. A sajátos világ összes különc lényével, és a természet minden apró rezdülésével harmonikus kapcsolatot ápoló leány legnagyobb kincsét, a szárnyait egy napon éppen szerelme, a szegénysorból származó árva fiatal, Lipót vágja le – mindezt azért, hogy a haldokló király elé vitethesse, aki trónját adja a skalpért. A becsvágy tehát erősebb a mindent elsöprő szerelemnél is, mi mást üzenne ezzel a film?! A mese főhőse éktelen haragra gerjed, és a Teréz anyai életvitelt ádáz gonoszság váltja fel, ördögi terveiben pedig egy holló képében őt követő segítő támogatja Demóna fortélyait. A film érzelmi csúcspontja az a jelenet, amikor sötét királynői pompájában Demóna hívatlanul megérkezik az ünneplő kastélyba, ahol éppen az éppen most született trónörökösnő, Auróra tiszteletére sereglett össze mindenrangú ember. A szárnya fosztott gonosz is ajándékkal érkezik: sötét átkot hint a hercegkisasszonyra, aki mély álomba zuhan ettől, amint betölti tizenhatodik életévét. Addig azonban meglepő fordulat megy végbe: Demóna megmenti a kislány életét, és jégszíve megenyhülni látszik, mert egyre több időt tölt a kislánnyal, akit már „szörnyinek” (az angol beasty becézés utáni magyarosítás) becézget.

A Demóna mozifilmet a címszereplő Angelina Jolie jelenléte dobja meg, a harmincöt felett is “tündéri” szép színésznő rendkívül hiteles a hófehér bőrű, beesett arccsontú, szarvakat viselő és feketében járó főgonosz képébe. Eredeti fátyolos hangja szintúgy passzol a megjelenéshez, és habár alakítása egysíkú, a követelményeknek tökéletes profizmussal megfelelő. Ez a film nem a gyerekek filmje, ez Angelina Jolie filmje. Talán ez a kijelentés nem igazán pontos, inkább úgy mondanám, ha ez a film a gyerekek filmje, akkor a négy év után újra mozivásznon látható Jolie filmje is. Hiszen nem csakhogy ő akarta ezt a szerepet, amiért gyerekkorában rajongott, a szerep is akarja őt, hiszen más hollywoodi színésznőt elfogulatlanság nélkül sem tudnánk elképzelni helyére (egyaránt tökéletes a boldogságban úszó égi lényként, és a megkeseredett gonosz nőként is), de ha valaki alaposabban megkaparja a felszínt, mindenféle más többletjelentést is találhat a karakter és megformálója között. Példának okáért olyan életrajzi utalásként is felfoghatjuk Demóna pozitív és negatív irányú fejlődését, mint a vadóc, szex- és mindenféle bizarr dolog mániás, féktelen életvitelű és fékezhetetlen szájú fiatal Jolie életét, amelyet botrányok, tetoválások és számos férfi és női partner tarkított, majd amelyet egy jószolgálati nagyköveti pozíció, hat gyermek és egy évek óta tartó hűséges, mintaszerű párkapcsolat váltott fel. Az sem mellékes, hogy állítólag nem találtak más gyermeket a forgatáson, aki ne ijedt volna meg a lebegő és szarvat viselő Jolie-tól, így a színésznő és Brad Pitt kislánya, Vivienne Jolie-Pitt tűnik fel Auróra hercegnő négy-öt éves énjeként a vásznon. A film jelentős részében viszont Elle Fanning Auróra, de könnyű dolga van, hiszen jószerivel csak fodros szőke fürtjeit, szűzies küllemét és Bambi-nézését kell adnia.

Azonban az, hogy ki a Demóna célközönsége, fogós kérdés. Kétség nem fér hozzá, látványos és valamelyest giccses lett a film, de ahhoz túl erőszakos és gyors tempójú, hogy azt igazán kisgyermekek élvezzék, a nagyobb korosztály számára pedig túlontúl mese – ezért talán csak a tíz és tizennégy év közötti generáció élvezheti gyermeki szívből. Persze örök-gyerek felnőttek is nézik, nézhetik, hiszen amiről szól, azt inkább ők értik meg, és nem a kisebbek. De, ha ma ilyen egy gyermekeknek szóló mese, vajon milyenek lesznek a mesék később, s milyenekké válnak a gyermekek? Családi film a Demóna, de vajon az építő jelleg felett nem terül szét a sötétség, a bosszúvágy, az ijesztő harcok és az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy a mese végén a jó tündérré visszaváltozott tündér nagynéni egyszerűen kihajítja az ablakon Csipkerózsika papáját?

Mészáros Márton

A Demóna (Maleficent) című film plakátja

Talán csak számomra nem tűnik evidensnek, hogy szükségképpen filmet kellett forgatni Grace Kelly, az Oscar-díjas amerikai színésznő életéről, aki monacói hercegnővé avanzsálta magát, miután III. Rainier herceg elvette feleségül. Kritika a Grace – Monaco csillaga (Grace of Monaco) című filmről.

Valószínűleg nem csak azért nem tetszett a francia Olivier Dahan rendezte Grace – Monaco csillaga, mert kevés rokonszenvet érzek a néhai Grace Kelly (1929-1982) iránt, akit sem különösebben szimpatikusnak, sem különösebben tehetségesnek, sem különösebben szépnek nem találtam. Amikor először röppentek fel a hírek arról, hogy a valóban remek Piaf (La Vie en rose) című film rendezője, Olivier Dahan filmet forgat az egykori monacói hercegnőről, elsőként Nicole Kidman Oscar-díjas ausztrál színésznő neve ötlött eszembe. A külső és a személyiségbeli hasonlóság adott, csupán az egyetlen kivetnivaló az, hogy a 47 éves Kidman jó indulattal megtoldva sem néz ki 34 évesnek, pedig a film cselekménye idején ennyi idős Grace Kelly. Egyébként Kidman még is eltudná játszani a hercegnőt, ha a nézőnek lenne arra ideje, hogy az alakítására ügyeljen, ahelyett, hogy a játékidő legtöbb idejében azon bosszankodna, mennyire buta és nevetséges mese a film, amit néz.

Az idétlen és vontatott történet mellett az pedig már csak hab a tortán, hogy Hitchcock színésznője mentette meg a nyolc százéves Monacói Hercegséget a franciák által előteremtett pusztulástól, mindezt természetesen komoly diplomáciai közreműködés útján. Természetesen mindez nem igaz, éppúgy mint tucatnyi más történelmi szál sem a valóságot mutatja be, de ez a legkisebb baj. Kelly férjét, a monacói herceget alakító Tim Roth ritkán ilyen unalmas egy általa életre keltett szerepben, viszont Frank Langella az udvari lelkészként ha nem is sok színt, de némi magvas gondolatcsírát visz a történetbe. Azt azonban nehéz eldönteni, hogy melyik az igazán nagy hab a tortán: az a pillanat, amikor az álomhercegnő kis kosárkával a vállán a határon állomásozó katonák elé lépdel, amikor a My Fair Lady-re hajazó jelenetben próbál felkészülni arra, hogy a továbbiakban tökéletes monacói hercegnő legyen, vagy amikor Európa krémje előtt egy csodálatos beszéddel meglágyítja a világ szívét.

Próbálom azt mondani, hogy vannak jó oldalai a Grace – Monaco csillaga című drámának, de nem tudom, mivel portréábrázolás és egy adott történelmi kor bemutatásának szempontjából is csúnyán megbukott a film az én mércém szerint. A viszonylag kis költségvetésű alkotás úgy fest, mintha egy egyetemről frissen kikerült elsőfilmes próbált volna gyorsan összedobni egy félsztoriból egy egész filmet egy tehetségtelen operatőrrel és néhány nagynevű színésszel összefogva, de az eredmény sajnos nem több, mint egy szánalomra méltó, élvezhetetlen lányregény. Vagy paródia.

Mészáros Márton

Grace – Monaco csillaga című film plakátja

Mundruczó Kornél filmjei új fejezetet nyitottak a magyar film életében. Legújabb, a cannes-i filmfesztivál Egy bizonyos nézőpont (Un certain regard) elnevezésű program fődíjával kitüntetett Fehér Isten címet viselő filmje sokkal közelebb áll a közönségfilmekhez, mint a rendező korábbi, inkább művészfilmként aposztrofálható alkotásai. Kritika.

Az Európa szerte nagy népszerűségnek örvendő alkotó a Fehér Isten megalkotásával korszakot zárt és nyitott, még akkor is, ha szerencsére a film magán viseli a rendező sajátos kézjegyének nyomait. A történet a tizenkét év körüli Liliről szól, aki édesapjához kerül, miután édesanyja három hónapra Ausztráliába utazik új párjával, azonban a lány apja nem képes befogadni Lili kutyáját, Hagent. Amikor kiderül, hogy az állam különadót vetett ki a korcsokra, az apa rögvest utcára teszi a négylábút. Innentől indul a dráma: nyomon követhetjük Hagen odüsszeiáját, és Lili elkeseredett, kitartó harcát, hogy meglelje kutyáját. Már maga az alapötlet, hogy több száz kutyával és egy kamasz lányszereplővel készítsen filmet, meglepő ötletnek hangzott Mundruczó Kornéltól, de a kész eredmény teljes mértékig vállalható és élvezetes. A film azonban nem csap át a Majmok bolygója-féle látványos kalandfilmbe, hanem – ha nem is szájbarágósan – éles kritikát fogalmaz meg a XXI. század magyar társadalmáról: adók, elvált házaspárok, egymást feljelentő szomszédok, hajléktalanok, és természetesen az utcára rakott kutyák. Mert a téma önmagában is érdekes, de a korcsok metaforikus, átvitt értelemben vett üzenetet közvetítenek, hiszen rajtuk keresztül látjuk, milyen megalázó és kiszolgáltatott helyzetben vannak az utcán élők, a nélkülözők, a kisebbségben lévők. Mint a megélhetési bűnözők esetében, Hagen is „elkorcsosul”, képtelen megőrizni lelki tisztaságát, és romlottá válik a körülmények hatására. De ezen semmi csodálkozni való nincs, hiszen sintérek tucatjai üldözik, egy hentes bárddal szalad utána, mások belerúgnak, egy hajléktalan pórázzal szorítja a nyakát, egy mániákus férfi pedig embertelen módon trenírozza, hogy megfelelően agresszív legyen egy kutyaviadalon. A véres összecsapás után a véres fejű Hagenben még az „emberség” szikráját véljük látni, de végül nem megy a legyőzött kutyához közelebb, ami szerintem tökéletesen szimbolizálja belső változását.

A Fehér Isten kellően sötét film ahhoz, hogy a néző ne érezzen rokonszenvet iránta. Nem csak a képek, a hangulat borús, az események is azzá teszik ezt a két órát. Pedig a filmnek ez a feladata, különben nem tudná megteremteni azt a hangulatot, amely segít az allegorikus üzenet közvetítésére. Mundruczó a szerepeket régi színészeire osztotta: az apa szerepében régi alkotótársa, a Kossuth-díjas Zsótér Sándor látható, aki szokásos profizmussal kelti életre a sivár, helyzetnek kiszolgáltatott férfit, akiről azonban tudvalevő, hogy nem rossz ember a lelke mélyén. Számomra az egyik legpozitívabb jelenséget Gálffi László, a szintén Kossuth-díjas színművész nyújtotta, aki olyan jól kelti életre az elkötelezett, méltóságból és vasfegyelemből felépülő zenetanárt, hogy az embernek a hideg futkos a hátán – de Thuróczy Szabolcsról sem szabad megfeledkezni, aki nagyon jó és sokoldalú színész. Feltűnnek a filmben Mundruczó korábbi filmjeinek szereplői is: Monori Lili, Tóth Orsi és Stork Natasa is, de maga a rendező is szerepel a filmben. Mindig pozitív dolognak könyveltem el a cameoszerepeket, vagyis azt, ha egy apró karakterszerepet erejéig egy ismert színész vagy más ismert személyiség tűnik fel, azonban, ha történetesen a rendezőről van szó, aki a saját filmjében játszik egy török éttermest, aki főállásban kutyákkal kereskedik, még jobban tetszik.

Magyar film lévén különösen látványosak az utolsó jelenetek a kutyák elszabadulásáról, azonban az emberek menekülésében és a zűrzavarban, a rendőri ügyetlenségben is van valami karikaturisztikus számomra. Kalandfilmnek rémesen unalmas lenne a Fehér Isten, de társadalomkritikával sűrített drámaként a nagyszerűen megkomponált jeleneteivel remekül megállja a helyét, még akkor is, ha úgy érzem, egy cseppet többet is elmesélhetne a valódi történet.

Mészáros Márton

A Fehér Isten című film plakátja

Jonas Jonasson A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című könyvével véletlenül találkoztam egy könyvesboltban két évvel ezelőtt, alig néhány héttel a magyar kiadás megjelenése előtt. Másnap már végigolvastam az öregember kalandos életének egész történetét. Akkor még nem sejtettem, hogy a könyv nem csak számomra, hanem szinte a fél világ számára hatalmas élmény lesz, ugyanis csak Magyarországon már a kilencedik, változatlan utánnyomás kapható, világszerte pedig 6 millió olvasó vette kezébe. Most végre megtekintetjük az ebből készült filmet is. Kritika.

Jelenet A százéves ember aki kimászott az ablakon és eltűnt filmből

Allan Karlsson századik születésnapját készülnek ünnepelni egy békés svédországi idősek otthonában, amikor a (mint később kiderül) minduntalan mozgásban lévő öregúr elhatározza, hogy megszökik: kilép szobája ablakán és eltűnik. A jelennel párhuzamosan megismerhetjük a szökés előzményeit és Allan múltját is: azt, hogy ki is volt ez a nyughatatlan fickó, aki az elmúlt száz évben többnél több kalamajkát okozott. Világszerte! Mert ugyebár ő volt az, aki harcolt a spanyol polgárháborúban, és abszurd módon megmentette Franco tábornokot, de szintén ő volt az, aki a jó öreg Sztálin elvtárssal táncolt, és aki segített a Manhattan-terv megvalósulásában is. Lehet dobálózni a filmcímekkel, amelyek eszébe jutnak a nézőnek a film megtekintése során: Forest Gump, Picasso kalandjai, de akár Guy Richie nevét is előkaphatjuk, a szerzői vonalból pedig Rejtő Jenő és Kurt Vonnegut is eszembe jut. Kétségkívül érződik a filmen az említett filmek és alkotók tudatos, vagy kevésbé tudvalevő hatása. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című film legnagyobb előnye, hogy svéd, pontosabban skandináv, aminek és természetesen a szerzőnek köszönhetően abszurditás terén nem hagy kivetnivalót maga után. Ennek ellenére a páratlan könyvet meggyalázták, és egy teljesen rossz adaptációt tettek elénk, amelyből számtalan történelmi szálat egyszerűen kidobtak a szemétbe, és egy összevágott, Allan nevét kiáltó üvöltésbe vegyítették, éppúgy, mint a főhős kései szerelmének történetét is. Ezzel párhuzamosan a jelenkori bűnügyi szál hangsúlyos lett, de ez sem annyira vicces, mint könyvben olvasva, Robert Gustafsson, a svédek legnagyobb humoristája százévesre maszkírozva pedig képtelen elhitetni velünk, hogy aggastyán, azt pedig csak nehezen, hogy ő Allan Karlsson, a százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt.

Kétségkívül nem a világ legszínesebb karaktere Allan, de Felix Herngren elsőfilmes rendező filmjében szinte semmit nem tudunk meg róla, az őt alakító Gustafsson pedig a maradék életet is kiszívja belőle. Nem, mintha a többi karakter megfelelően lenne ábrázolva. De, ha a néző túlteszi magát az alkotás hiányosságain, élvezhető és önmagában, a regény ismerete nélkül is finom szórakozást ígérő filmet kap az alternatív történelemről és egy robbantás iránti szenvedéllyel bíró öregről.

Mészáros Márton

A százéves ember aki kimászott az ablakon és eltűnt film magyar nyelvű plakátja

Kétség nem fér hozzá erős hátszelet ad az ember filmjének, ha Quentin Tarantino, a kultfilmek kétszeres Oscar-díjas rendezője ajánlja mégpedig azzal a szöveggel, hogy a 2013-as év legjobb filmje. Az izraeli thriller, a Csúnya, gonosz bácsik (Big Bad Wolves) történetesen ilyen alkotás.

Navot Papushado és Aharon Keshales izraeli rendezők közös filmjének, a Csúnya, gonosz bácsik-nak az eredeti héber címe azt jelenti: „Ki fél a farkastól?” Ebből lett a Big Bad Wolves, amellyel angol nyelvterületen forgalmazzák a filmet, azonban Magyarországon nem hagyták meg teljesen a mesebeli sejtelmességet, játékosságot. A film kezdőjelenetében fiatal lányokat látunk szépen fényképezett lassított felvételen játszani, kísérteties, figyelmet lekötő zene szól, majd eltűnik az egyik lány. Brutális kegyetlenséggel kínozták, majd erőszakolták meg, aztán levágták a fejét, testét pedig egy székre helyezve állították ki az erdő közepén.

Akármennyi kegyetlen maga a kivégzési rítus, a filmben ezek a képsorok nem jelennek meg, csak árnyaltan találkozunk a szörnyűségekkel. A Csúnya, gonosz bácsik egyik bizakodásra okot adó előnye, hogy hiába érződik Tarantino hatása, itt kevesebb vér ömlik a szereplőkből, mint a mester filmjeiben. A történet folytatásában egy gimnáziumi hittantanárra vetül a gyanú, akit egyszerre próbál egy ex-nyomozó és áldozatának apja vallomásra bírni. Itt azonban nem a szó fizikai értelmébe vett vallomásra vágynak, hanem a bosszú lebeg a szemük előtt. A férfi azonban következetesen mindent tagad annak ellenére, hogy elfogói lépésről lépésre végrehajtják rajta azokat a szörnyűségeket, amiket ő tett áldozatával – kivéve a szexuális közösülést. A történet erősségét az adja, hogy egy helyszínen, egy alagsorban játszódik, és nem több mint három férfi harca: ketten az igazságért, az elfogott pedofil pedig a saját igazáért, s ezáltal életéért küzd.

A Csúnya, gonosz bácsik azonban a beharangozás ellenére nem az igazán ütős filmek kategóriájába tartozik, de annyit el kell ismerni, hogy nagyon eszes film, és jó thriller. Európai szemmel különösen élvezetes izraeli alkotók filmjét látni izraeli helyszíneken, izraeli színészekkel és izraeli mentalitással. Habár ez csak egy rövidke mellékszál, valamelyest burkoltan megjelenik a zsidó állam kritikája is egy arab lovas közvetítésében, egyébként az egész filmet a sztereotípiák emberre gyakorolt hatásaiból építik fel. Azonban nem helytállóak a fekete komédiai műfajbesorolások, és nehéz meghatározni azt is, hogy ki a film főszereplője. Az először megismert aberráltságot sugalló külsővel megáldott tanár, akiről az alkotás első felében mindenki azt hiszi, ő a gyilkos, a második felében pedig már sajnálatot érzünk iránta. Netán a sablonos karakterrel felruházott „jó zsaru”, aki Piszkos Harry módjára önkényesen próbál igazságot osztani néhány teátrális jelenet és ripacskodás között, vagy éppen a Tzahi Grad nagyszerű alakításában megelevenedő Ghidi a főszereplő, akiben számos beteges hajlam fedezhető fel? Egyébként a filmet elsősorban a színészek viszik, némelyik jelenetben Ghidi és az apja egyszerűen remekelnek.

A Csúnya, gonosz bácsik egy olyan film, aminek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A története érdekes és feszültséggel teli, de ahhoz nem elég pörgős, hogy mindvégig magával vigye a nézőt. Mindenesetre a kamerakezelés és az egyediség adott, és ha valakinek a humora az átlagtól egy kicsit elhajló, még nevetni is tud, amikor felbukkan a főmániákus öreg apja, és beáll segíteni fiának a kínzásba.

Mészáros Márton

Jelenet a Csúnya, gonosz bácsik (Big Bad Wolves) című filmből