Vivian Maier. Ugye, hogy nem hallotta még a nevet? Nincs egyedül vele, ugyanis ez a bizonyos hölgy mindaddig az ismeretlenség homályába burkolózott, amíg halálát követően egy fiatal chicagói srác fel nem fedezte páratlan életművét. Kritika a Vivian Maier nyomában (Finding Vivian Maier) című amerikai dokumentumfilmről.
Az 1926 és 2009 között nyolcvanhárom évet élt Vivian Maier titokzatossága éppolyan, mintha egy hitchcocki játékfilm forgatókönyve lenne. Pedig a feszültséggel, rejtéllyel és emiatt izgalommal teli mintegy másfélórás doksi nem egy éleseszű hollywoodi forgatókönyvíró munkája, hanem annak a valaminek az eseményláncolata, amelyre jobb híján a kiszámíthatatlanság címkéjét akasztottuk. 2009-ben a húszas éveiben járó, chicagói lakos John Maloof fotókat keresett egy tanulmányhoz, amelyen történészhallgatóként dolgozott. Egy árverésen csapott le azokra a hagyatékban talált negatívok ezreire, amelyekről később kiderítette, felbecsülhetetlen értékű fotográfiákat rejtenek. Igényes, éles-szép felvételekkel dolgozó munkája azt követi nyomon, hogyan járt utána a képek történeteinek, kitartó kutatómunkájának köszönhetően hogyan jutott el a felvételeket készítő Vivian Maier környezetéhez. Persze, leírni ezt könnyű, de a megvalósítás igencsak nehéz volt: a művész ekkor már halott volt, de amúgy sem állt túlságosan jól a társadalmi kapcsolatok terén. Így hogyan derítse ki a fiatal történész, ki áll a képek hátterében? Úgy, hogy csak egy név áll rendelkezésére, amelyre nem ad találatot az internet keresője.
Amit megtudunk: Vivian Maier notórius gyűjtögető volt. Semmit nem volt hajlandó kidobni, milliónyi értéktelen dolgot halmozott fel azokban a kis szobákban, amelyek élete során lakásait képezték. Munkaadójától elcsórt újságtornyok, csekkek százai, ruhák, és természetesen tízezer feldolgozatlan, még előhívás előtt álló fotó (köztük több művészeti remekmű), amelyek létezéséről még környezetében sem tudtak sokan. A film tökéletesen mutat be egymással két párhuzamosan futó eseményt: John Maloof a kamera előtt ülve elmeséli, hogyan jutott Maier képeihez, miközben lépésről-lépésre halad a nyomokon, s ugyanakkor megtudjuk, ki volt valójában az a nő, aki a 20. századi fényképezés egyik nagymestere lehetett volna. A francia gyökerű Maier dadaként dolgozott, és legalább olyan titokzatos nevelőnő volt, mint Mary Poppins. Valódi kiléte, származása, múltja és érzelmei még közvetlen környezete előtt is felderítetlen maradt. Akik pedig körülvették, egyszerre látták különc, zsémbelődő, mogorva személynek és boldog, gyermekek iránt rajongó nőnek. Ódivatú, századeleji ruhákban járt az 1960-as években is. Amikor sétára ment a rá bízott gyerekekkel, gyakran elhagyta őket, legtöbbször pedig sajátos, dinamizmust sugárzó mozgásával rótta az utcákat kedvenc Rolleiflex kamerájával megörökítve a sugárutak, közparkok embereit. A krimibe illő nyomozás mellett érdekes elgondolkozni azon is, van-e joga a filmalkotónak beleásnia magát valaki más privát világába, miközben a munkáit úgy hozza nyilvánosságra, hogy készítőjük, aki ezt nem tette meg, már nem él.
Sokat köszönhetünk a filmet – Charlie Siskellel közösen – rendező John Maloofnak. Nem csak felfedezte, hogy világ elé tárja a jórészt fekete-fehér képeket, hanem európai és amerikai nagyvárosokba rendezett kiállításokat Maier műveiből. Mindezen felül tető alá hozott egy olyan dokumentumfilmet, amelyet kifejezetten érdemes moziban nézni az izgalmas történetvezetés, a profi dokumentumfilmes megvalósítás miatt. A Vivian Maier nyomában válaszokat keres, és ahogy tudjuk az unalomig ismételt mondásból, aki keres, talál is. Így megtudjuk, hogy a zseniális fotográfus súlyosan sérült személyiség volt, aki mégiscsak szerette a gyerekeket, még akkor is, ha néha kegyetlen volt velük, és akinek képein nagyfokú szociális érzékenység figyelhető meg. A dokumentumfilm felkavarja a néző érzelmeit, és még egy ideig nem engedi szabadon azokat. De mit is várnánk, ha alanya egy groteszkre, szürrealizmusra nyitott lelki sérült?
Mészáros Márton
A Vivian Maier nyomában című dokumentumfilm plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?