Rob Reiner olyan filmrendező volt, akire érdemes volt odafigyelni még akkor is, ha nem kifejezetten értékes, elsőosztályú filmjeiről híres. De azért a színészből lett rendező mégiscsak tehetséges, hiszen ő alkotta meg a Harry és Sally című romantikus komédiát, illetve ő rendezte Jack Nicholsont az Oscar-díjra jelölt Egy becsületbeli ügy című krimiben is. Az utóbbi évtizedekben is voltak jobb filmjei, de legutóbbi két művével minden remény tova szállt az éterben. Kritika a Szerelem a végzetem című filmről.
Bevezetőm talán eloszlatja a kételyt még a legelszántabb Rob Reiner-rajongókban is arról, hogy jó film a Szerelem a végzetem (And So It Goes) című vígjáték. Az imént említett két ígéretes filmje mellett közel féltucat olyan filmet tudnék még említeni, ami jó szóra méltó, de sem legutóbbi filmje, az Oscar-díjas Morgan Freeman főszereplésével készült Monte Wildhorn csodálatos nyara és a most bemutatott időskori szerelem témakörét felmelegítő alkotás igencsak messze áll attól, amit jónak lehetne nevezni.
Jogosan vetheti fel a kérdést az olvasó, hogy miért rossz film a Szerelem a végzetem, amelyben – most már elárulhatjuk -, két Oscar-díjas amerikai színész játssza a főszerepet. Az alapanyag szinte semmi eredetiséget nem tartalmaz, de ez még nem is lenne akkora baj: adott egy nyugdíjas korba lépő bizonyos Oren Little nevű ingatlanügynök Michael Douglas testében, aki stílusában körülbelül olyan, mint például az e sorok között már említett Jack Nicholson a Lesz ez még így se! című filmben. A férfi kifejezetten mogorva, tipikus barátságtalan figura, aki keresztbe tesz szomszédjainak, rasszista, sőt még kutyagyűlölő is és ellenez mindent, ami esetleg kizökkenthetné számára oly komfortos szerepéből. Azonban ahogyan azt várni lehetett, egy napon élete megváltozik, amikor ex-heroinfüggő fia állít be hozzá kislányával, magával hozva a házsártos öreg unokáját is. Ahogy az lenni szokott, kezdetben megy a durcáskodás, Little nem hajlandó még csak foglalkozni sem a tízéves lánnyal, de idővel és természetesen a közvetlen szomszédja, a Diane Keaton által játszott habalykás bárénekesnő hatására, a férfi megváltozik és bepótolja mindazt, amivel adósa az életnek.
A gond igazán csak az, hogy a kapcsolati konfliktusokat filmnyelvre profi módon lefordító Rob Reiner elfelejtette azt, amiben legnagyobb gyakorlata van. A másfél órás ügyetlenkedés során az a zavaró érzés kerített hatalmába, amely szüntelen azt mondta nekem, hogy Reiner biztosan nagyon megakarta rendezni annak idején a Minden végzet nehéz című romantikus vígjátékot. Mert, minden, ami jóvá tett azt a filmet, eget verően hiányzik ebből még akkor is, ha a magyar forgalmazó ezúttal is átértelmezte a címadást. Pedig Oren Little karaktere magában rejti annak az alakításnak a lehetőségét, amelyben Michael Douglas olyan sziporkázóan jó lehetne, mint Liberace bőrébe bújva, de jelenléte ezúttal harmatgyenge, és a hamisíthatatlan Diane Keaton-jelenség sem képes egyedül elvinni a hátán a filmet. Számomra a legendás zenei csillag Frankie Valli előtt éneklő, egyébként teljesen béna énekhanggal rendelkező Keaton éneklése a színésznő és Woody Allen gyümölcsöző kapcsolatának remekművét, az Annie Hall-t juttatja eszembe, ahol a Keaton által játszott karakter szintúgy éneklésbe kezd. De akkor legalább ott volt Woody Allen, hogy megmondja neki, néhány másodperc bőven elég ebből, itt viszont még a színészével gagyi paróka-poénokat pöfögtető, néhány epizódban feltűnő Rob Reiner asszisztál hozzá. “Az ember a művészetben mindig a tökélyre törekszik”, mondja Alvy Singer. De vajon, lehetséges, hogy Rob Reiner nem látta az Annie Hall klasszikus filmkockáit?
Mészáros Márton
A Szerelem a végzetem (And So It Goes) című film magyar plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?