Az amerikai független filmes, Richard Linklater nagyszabású rendező, aki nem adja fel egykönnyen álmait. A tizennyolc évet felölelő Mielőtt-trilógia után most a felnövésről szól a Sráckor (Boyhood) című, berlini filmfesztiválon debütált és díjazott új filmjével. Kritika.
Richard Linklater már tizenkét évvel ezelőtt, 2002-ben elkezdte a Sráckor című filmje forgatását, amely a felnőtté válásról szól, ahogyan a cím jelöli. Az alkotó úgy vélte, sokkal eredményesebb és eredetibb munka születik, ha nem a számítógépes technikát, vagy az ügyes kezű maszkmestereket hívja segítségül szereplői “öregítésére”, hanem egyszerűen kibekkeli azt az időt, míg a szereplőgárda minden évben egyre idősebb lesz. Így viszont azáltal, hogy minden évben felvettek néhány jelenetet, azokat párszor összevágták, korrigáltak a forgatókönyvön és hideg fejjel, mérnöki pontossággal dolgoztak, létrejöhetett egy maga nemében olyannyira páratlan film, amely minden túlzás nélkül elejétől végéig leköti a nézőt.
A saját forgatókönyvből dolgozó Richard Linklater filmje talán azért nehezen definiálható alkotás, mert a történetnek nincs igazi íve, a dramaturgia nem tartalmaz igazán nagy csodákat, csupán arról szól, amelyet minden gyermek és szülő átél. Hívhatjuk bárhogy ezt a változást, ez mindenkivel megtörténik. A Sráckor első jeleneteiben is egy felnőttek között ténfergő, okos szemű hatéves kisfiút látunk, Mason életét követve pedig betekintést nyerhetünk saját élete és családja tizenkét évébe, míg a réveteg szemű aranyos kisgyerekből egyszer csak az élet nagy gondjairól filozofáló egyetemista lesz. Egyedülálló módon idézi meg azokat a korokat, amelyben a film játszódik: a kilencvenes évek végétől kezdve napjainkig, csupa-csupa olyan eseménnyel, tárggyal, zenével, ruhával és szokással, amelyeket jóllehet, már majdnem hagytunk a feledés medrébe süllyedni. A történet szerint Mason és alig idősebb nővére édesanyjukkal él, mivel semmirekellő apjuk másfél éve ott hagyta őket. Idővel azonban kiderül, hogy életük további apa jellegű szerepet betöltő férfijai közül mégiscsak ez a csapodár és életet élvezni tudó, azt a bizonyos csúnya szót kezdetben oly sokszor kimondó, a magát tüzes politikai eszmefuttatásokba loholó idősebb Mason a legkülönb. Kézzel fogható, elmesélhető történet pedig nincs, hiszen mindannyian magunkra, saját életünkre ismerhetünk abból a nagyszerű egyvelegből, amelyet a film kínál számunkra. Linklater úgy ábrázolja a felnövést, abba belesűrítve pedig egy család történetét, hogy közben minden elmond rólunk, arról, ahogyan élünk, gondolkozunk és változunk.
Különösen nagy dicséret illeti a rendező-forgatókönyvíró merész vállalkozásának megvalósítása mellett a remek szereplőket. Az idén húszéves Ellar Coltrane egy átlagos texasi kisfiú volt, mindaddig míg Linklater ki nem választotta a főszerepre, amely végül negyvenöt napig tartott számára – 2002 májusa és 2013 augusztusa között. Mellette már valamennyire háttérbe szorul a nővérét alakító Lorelei Linklater, aki a rendező leánya. Elsősorban gyermekként érezzük tökéletesen eltalált karakternek, anyjának visszafeleselő, bátyját állandóan bemártó kis hisztéria, akit mégis szeretni lehet stílusa és Britney Spears-zenére tátogása miatt. A szüleiket a rendezővel már számtalan alkalommal dolgozó Ethan Hawke és a látványos változásokon átment Patricia Arquette is remekel, bár elhibázott döntés lenne egy szereplőt kiemelni a sok jó (pl. az anya párjai, nagyszülők) közül. Gondoljunk azonban bele, ha történetesen nem tizenkét éven át forgatták volna a filmet azonos szereplőkkel, minden bizonnyal nem lenne ilyen értékes alkotás a Sráckor, már csak azért sem, mert az évtizedes munka nélkül megfosztatva lennénk attól a páratlan csodától, ahogyan autentikusan látjuk szereplőinken végbemenni a változásokat. Talán egyedül itt éreztem némi hiányérzetet (mert a dialógusok nem voltak rosszak): reméltem, hogy többet tudunk meg főszereplőnk lelki világából, de ez a folyamat valamelyest háttérbe szorult a környezeti, családi és magánéleti átalakulások mellett.
E példátlan film tizenöt perc híján három órás, mégis az, aki beül rá, nem érzi elvesztegetett időnek ezt az időtartamot. Mi több, mint egy elvonási tünettől szenvedő függő, magában vagy hangosan “még-még!”-et harsogva követelné a folytatást, amelyre lehetőséget adhat a precízen, a legideálisabb pillanatban elvágott történet. Nem kell szépíteni, a Sráckor fájdalmas film, legalább egy, vagy két sajgó pontot minden nézőnél érint, mégis ámulunk azon, ahogyan Mason a viharok közepette is megtalálja az utat, amely a boldogsághoz vezetett.
Mészáros Márton
A Sráckor című film plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?