Az éremnek két oldala van. Az elsőfilmes Ned Benson amerikai filmrendező ebből a tézisből kiindulva vesézte ki egy szerelem végét. Egy hónappal korábban már megismertük a nő szemszögét, most az Egy szerelem története: a férfi (The Disappearance of Eleanor Rigby: Him) című filmpár mutatkozott be. Kritika.
A két film ugyanazt a problémát járja körül, történetesen azt, ahogyan a padlóról újra talpra áll a gyermekét elvesztő Eleanor és Conor. Míg az előző film a film létrejöttét a forgatókönyvvázlattól az utolsó forgatási napig elősegítő Jessica Chastain amerikai színésznő jutalomjátéka volt, addig a férfi szemszögéből készült filmpár azt mutatja meg, hogyan képes a harmincas éveit taposó férj betölteni a tragédia után a tátongó űrt. Lényeges különbség, hogy míg a női filmpár az angol eredetiben címszereplő Eleanor Rigby öngyilkosságával indul, addig a férfi történetének nyomon követése egy vidám csínytevéssel ad alaphangot az elkövetkezendő másfél óra túlnyomóan szomorkás hangulatának.
Soha nem gondoltam volna, hogy úgy fogom érezni, nem a Jessica Chastain főszereplésével készült produkció, hanem a férjét játszó James McAvoy fémjelezte film az értékesebb. Pedig, ezúttal így gondolom, még akkor is, ha történetesen Chastain volt az a színésznő, aki javasolta rendezőbarátjának, hogy két perspektívából kerüljön bemutatásra a párkapcsolati kudarc. Természetesen a két film nincs egyenes arányosságban egymással, a női szempont dominánsabb, mint a most megismert férfilátásmód. Valahol lehet ezt tudatossággal magyarázni, elvégre a filmek Eleanor Rigby eltűnéséről szólnak, ha szöveghűen fordítjuk a címet, mindenki más csak asszisztál a nagy drámához, amely arra készteti a nőt, hogy ne csak férjével, hanem teljes korábbi életével leszámoljon.
Az ambiciózus független filmes próbálkozás szépségét éppen az adja, hogy a férfi és a nő is másként dolgozza fel a történetet. Szép, ahogyan ugyanazokat az emlékeket újra átéljük, persze valahol mindig eltérnek a férfi visszaemlékezései a nőétől, sőt kapunk olyan be-bevillanó jeleneteket is, amelyeket eddig még egyáltalán nem ismertünk. Conor ebben az értelmezésben közel sem az, mint ahogyan Eleanor látja. Ez a megállapítás fordítva is igaz.
James McAvoy kellemes játéka mellett az öregedő, filozofálgató apját alakító Ciarán Hinds tölti be azt a szerepet a mellékszereplők közül, amelyet az előző filmben például Viola Davis jelentett a nő mellett. Az összes többi mellékszereplő – ez esetben Isabelle Huppert is – sem képez komoly tényezőt, de elősegítik a film különös kis atmoszférájának megigézését. Valahol azért érezzük, hogy McAvoy karaktere kevésbé temetkezik gyermeke elvesztésének fájdalmába, döglődő éttermének ügyes-bajos dolgaiban lel menedékre. Sajnos az erős indítás és a színészi kvalitások mind zsákutcába vezetnek, ugyanis Ned Benson rendező kezei közül a film egy bizonyos pontján kifolyik az esszencia, anélkül pedig csak egy szimplán jó marad az Egy szerelem története: a férfi is. Filmtörténelmi jelentőségét csupán a merész vállalkozás adja.
Az első rész végén Eleanor és Conor New York sötét utcáit rótták. Most a férfi lohol a kietlen éjben, asszonya pedig rendületlenül, messziről követi őt. Így a befejezés allegorikussá válik, a szerelmétől szabadulni képtelen férfi soha nem tudja maga mögött hagyni korábbi életét, feleségét, emlékeit. Az esély viszont meg van rá, hogy valamelyik kereszteződésbe egymásba botoljanak.
Mészáros Márton
Vélemény, hozzászólás?