Moziajánló – Eszeveszett mesék

A nevetés az egyik legnagyobb adomány. Éppen ezért nagyon meg kell becsülni azt a filmet, amely képes előcsalni belőlünk a felszabadultságot úgy, hogy nem ízléstelen és ezerszer elismételt gegekkel operál. Argentína Oscar-esélyes filmje, az Eszeveszett mesék (Relatos Salvajes/Wild Tales) olyan filmélményt garantál, amiért az embernek el kell mennie a moziba.

Damian Szifron fiatal argentin filmrendező többek között Pedro Almodóvar és öccse, Agustín produceri támogatását élvezve készítette el az Eszeveszett mesék című szkeccsfilmet, amely öt történetet mesél el. Némi viszolygás foghatja el a nézőt, ha szembe találkozik egy olyan egészestés filmmel, amelyet több rövidfilm alkot. A magyar közönség különösen összerezdülhet a szkeccsfilm hallatán, ha eszébe ötlik a Couch Surf című film a magyar filmgyártás kevésbé jól sikerült alkotásaiból. Az Eszeveszett mesék viszont nem ad okot aggodalomra, kifejezetten jó és virgonc filmről lévén szó. Kiválóan követi az almodóvári hagyományokat, az összes vígjátéki köntösbe palástolt történet eszelősen komikus melodráma valójában. S ezek mindegyike a legelemibb emberi tényezőből, a nézetkülönbségből fakad. A konfliktus viszont olyan abszurd és merész szituációkat képes teremteni, amelyre még a legvadabb álmában sem gondolna senki.

Ez a film igazi felforgató alkotás a szó nemes értelmében. Erre már az első, nagy műgonddal megkomponált jelenetnél rájöttünk: a Pasternak című fejezet főhőse egy férfi, akiről mit sem tudunk. Egy csinos modell gépre száll a repülőtéren, a fedélzeten pedig az átellenben üllő férfiról kiderül, hogy közös ismerősük egy bizonyos Gabriel Pasternak. Aztán váratlanul feláll az előttük helyet foglaló asszony, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, beköpi, hogy ő is ismeri a szóban forgó fickót. Aztán szép sorjában mindenkiről kiderül, hogy ismeri Pasternakot. A bonyodalom a tetőfokára hág, a poén lelövése nélkül elegendő annyit megjegyezni: ilyen mérhetetlen energia és jó ízű nevetés ritkán csap fel egy átlagosnak ígérkező helyzetből.

Ezek a kis történetek mindegyike valami groteszk történetet mesél el. Egy elhagyatott kis vendéglőbe betér egy alvilági férfi, akiről kiderül, hogy a pincérnő életének megkeserítője. Mit tegyen ezzel a felfuvalkodott gonosztevővel az egykori áldozat? Tegyen patkánymérget az étkébe, ahogyan a szakácsnő javasolta? Egy másik jelenetben egy gazdag úri fiú sokkos állapotban érkezik haza a villába, miután halálra gázolt egy várandós asszonyt a főváros utcáján, majd szemrebbenés nélkül elhagyta a gyilkosság helyszínét. Az édesapja megvesztegetést forral, megkéri a kertészt, hogy némi kenőpénzért vallja azt, hogy ő ült a fia helyett a volán mögött. Figyelemmel kísérhetjük egy mérnök balszerencsés napját is, amikor annyi viszontagságot kell kiállnia, amennyi másnak egy évre jut. A tetőpont pedig kétségkívül az autós jelenet, amikor egy elhagyatott országúti szakaszon két autós találkozik egymással. A kölcsönös beszólásokból pedig végül olyan finálé kerekedik, amin betegre neveti magát a néző. Az összes történet mozgatórugója a bosszú, amely jól bevált filmes alapanyag. Az elégtételi szándékot ötletes képi megoldásokkal és helyén való narrációval megspékelni, szinte maga a tökéletesség. A tíz-harminc perces jelenetek remekül illeszkednek egymáshoz, pedig tartalmi kapcsolat nincs közöttük.

A befejező rész, a Míg a halál el nem választ egy zsidó esküvőn játszódik, ahol az ifjú ara megtudja, hogy férje a legcsinosabb nővel csalta meg. A bepipult nő bosszúja minden korábbi jelenetnél ütősebb végkifejletet produkál, amely már-már bohózatba hajlik. Az Erica Rivas által játszott menyasszony lenyűgöző karakter, haragja már az abszurditást túllépő magasságokba csap át, éppúgy, mint a “Bombaszaki”, Ricardo Darín. A film értékéből talán egyedül csak az von le némit, hogy nem egy egységes, egészestés produkciót, hanem több kisebb filmet látunk – bár becsületükre legyen szólva, ezek mindegyike jól kibontott cselekménnyel rendelkezik, nem érzünk hiányosságot. Javier Julia képei szépen illeszkednek a változatos történetekhez, az Oscar-díjas Gustavo Santaolalla zenéje pedig fülbemászó.

Az Eszeveszett mesék összes kisfilmje teljes szívvel vállalja önmagát. Képes arra a bravúrra, hogy nagyon is drámai történeteket meséljen el, mégis úgy tegye azt, hogy a nézőből a lehető legnagyobb röhögést varázsolja elő. Abszurd az összes történet, mégis mindegyik főszereplőjével képesek vagyunk azonosulni. Sodró lendületű, eredeti és zsigereiben is humoros film – csúcshatást eredményez!

Mészáros Márton

Eszeveszett mesék című argentin film plakátja

Eszeveszett mesék című argentin film plakátja

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: