Érintőlegesen istenek, királyok és halandók harca Ridley Scott legújabb filmje, azonban a bibliai történet jószerivel csak a látványparádéról és a testvérharc moralitásáról szól. Szerettük, meg nem is az Exodus: Istenek és királyok című filmet. Kritika.
Még az egészen fiatal korosztályok számára is pozitív jelentéstartalommal bíró név Ridley Scott, aki az 1970-es évektől kultikussá vált filmek hegyeit alkotta meg. A hetvenes évei közepét taposó filmes bátyja, a kevésbé sikeres rendező, Tony Scott váratlan öngyilkossága után kezdte el a mai kor igényeinek megfelelően, új értelmezést keresve filmre álmodni a kereszténység egyik legismertebb alakjának, Mózesnek a történetét. Filmünk azonban nem kíván a Képes Biblia útjára lépni, ott kezdődik a történet, hogy Krisztus előtt ezervalahányszáz évvel a fényes Egyiptomi Birodalomban, a fáraó memphisi palotájában szemtanúivá leszünk egy mindennapos jelenetnek, amelynek az uralkodó, trónörököse, Ramszesz és nevelt, ám annál jobban szeretett fia, Mózes a kulcsszereplője. Aprólékos részletek, korhű arcok, sajátos atmoszféra. Azt mondják, ha az ember el akar adni valamit, akkor már az alku elején meg kell győznie a vevőt, hogy annak lelkesedéséből tőkét kovácsolhasson. Ridley Scott tapasztalt öregróka – tudja a szakma minden csínját-bínját, az első fél órában a hajdanvolt birodalom úgy elevenedik meg 3D-ben, ahogyan azt minden iskolás fiú látni kívánja, a precízen felépített csatajelenet pedig még a hozzám hasonlatos, akciójelenetekért nem különösebben rajongó nézők szemében is felcsillantja az elismerés szikráját. Ez (is) Ridley Scott, az értékes témákat választó, grandiózus terveiről híres, látványban is éppoly erős rendező.
Valami azonban sántít, de bűn lenne ítéletet mondani a film felette már ilyen korán. Azonban az Exodus: Istenek és királyok is könnyen belecsúszik abba a nem kívánt közhelyimádatba, amely a műfaj néhány kategóriával lentebbi filmjeit jellemezi: játszi könnyedséggel rugaszkodik el a valóságtól a fantasztikum küszöbére még jóval a Szentírás által említett csodák előtt, kínosan bő lére eresztett párbeszédekkel nyúzza a nézőt, a történelmi hihetőség pedig több helyütt megkérdőjelezhető. Ha még ma is értetlenül állunk az egykor volt egyiptomi kultúra több pontja előtt, nehezen hiszem el, hogy Ridley Scott filmjében látottak sok hasonlóságot mutatnak azzal, ami megfelel a valóságnak. A történelmi korrektség mellett hiányt érzek a párbeszédek megírása terén is, az Adam Cooper, Bill Collage, Jeffrey Caine és Steven Zaillianés által jegyzett forgatókönyv dialógusaiból hiányzik a valódi drámai töltet. Talán egyedül akkor éreztem igazán helyénvalónak a szöveget és a reakciót is, amikor az egyiptomi hercegként nevelkedett Mózes a zsidó csoport bölcs öregjétől megtudja igazi származását. Először foggal-körömmel tiltakozik ellene, „ha nem hallgatsz, akkor megkeserülöd” kezdetű strófák gurguláznak ki a szája öblén, végül elhagyva az épületet, ahol szembesült eltitkolt múltjával, a sötét sikátorban hirtelen felindulásból megöl két katonát. Hasonló drámai töltetet éreztem főszereplőnk „lebukásának” körülményei között is, amelynek következményeként Mózest a sivatagba száműzik.
Az igazi kalandnak itt kellene kezdődnie, de a film előbb végigköveti bolyongását, mígnem csapzottan, sűrű bozontos szakállal megérkezik egy kecskepásztorok lakta faluba. Itt szerelembe esik Cippórával, gyermekük születik, egy vihar pedig felkergeti Mózest a nagy hegy tetejére, ahol az iszapos sár maga alá temeti. A későbbi próféta sártrutymóból kilátszó feje eredeti megközelítés, éppúgy mint az Úr hangjának gyermektestet adni, habár a körülbelül tízéves kisfiú képében megjelenő Isten erősen reneszánsz vonásokat hordoz magán. Számomra kétségkívül rokonszenves megoldás volt emberként beállítani Mózest, aki valódinak látja-érzékeli a kisfiút, aki az isteni kinyilatkozásokkal látja el. Mivel rajta kívül más nem látja a gyermeket, kifigyelik a vele történő párbeszéd közben, de a leskelődő csak azt látja, hogy a tébolyodott férfi a levegővel folytat heves vitát. A sorssal való szembeszegülés és a meg nem értettség miatt a filmbéli Mózes némi hasonlóságot mutat Babits Mihály Jónásával a Jónás könyve című elbeszélő költeményéből. E lehetőség ellenére az Oscar-díjas Christian Bale összességében tisztességes, de semmi újdonsággal nem kecsegtető alakítása mégis sokáig egysíkú marad, a várt jellemfejlődés helyett csupán arcszőrzete megy át fejlődésen.
A film többi szereplője némi túlzással csak asszisztál Mózesnek. Testvére, a fáraó alatt meghúzódó Joel Edgerton lelkiismeretesen építette fel a szerepet, de semmivel sem ad többet az 1950-es, 60’-as évek divatos hollywoodi történelmi filmjeiben látottaktól, díszletalakításából hiányzik a valódi mélység. Például, amikor magának bizonygatja, hogy az Isten ő, nem más, már érezzük azt a színt, ami árnyaltabbá tehette volna játékát ahhoz, hogy tökéletes legyen az isteni szférába emelő uralkodóként. A mellékszereplők táborát olyan színészek teszik érdekessé, mint Sigourney Weaver, Ben Kingsley és John Turturro, akik néhány jelenetre korlátozott karakterszerepekben tűnnek fel. A valódi tér ebben a filmben nem a színészeké, hanem a számítógépes technika adta áldásé, amely képes még nagyobb drámát generálni annál is, amelyet a legkiválóbb színész repertoárjában előhúzhat. Magával ragadó látni ezt a letűnt civilizációt, a csapásokat a maguk szörnyűségében átélni, de a több százezres zsidó nép kivonulása és a vad hajsza Mózes és hívei után legalább annyira látványgazdag, mint a Vörös-tenger „szétválasztása.” Tudatosan idézőjeles szétválasztása, mert a film nagy érdeme, hogy nem hívőként, nem antiklerikálisként, hanem ésszerű válaszokat kereső ember hangján meséli el azt az évezredes történetet, amelyet mindenki ismer. Ez pedig már egyértelműen az alkotók érdeme.
Mészáros Márton
Exodus: Istenek és királyok
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?