Alapvetően az ember nem dédelget grandiózus reményeket romantikus komédia iránt, de tapasztalhattuk, hogy akadnak kivételek. Bevallom őszintén, amikor először találkoztam az idei Golden Globe-jelölt filmek listájával, nem voltam tisztában azzal, hogy a Napos oldal (Silver Linings Playbook) nem csak vígjáték, hanem mély drámai vonulatok is fellelhetőek benne, méghozzá nem is olyan mélyen a felszín alatt.
A szerethető történet, amely két mentálisan sérült – vagy csak máshogy élik meg a világot, mint az átlag – ember szerelméről szól, igazán jól megírt. A pszichiátriáról hazatérő, élete visszaszerzéséért küzdő Pat nem tudja feldolgozni, hogy felesége megcsalta, és bipoláris zavara és frusztrációi csak rontanak az amúgy is silány körülményein. Azonban az egyik percben még reményt vesztett szerencsétlen, aki papírzsákkal a testén fut, és kénytelen szinte teljesen elszigetelten élnie a társadalomtól, amikor megismerkedik az özvegy Tiffanyval, aki szintén nem egyszerű eset. A férfi ráébred, hogy talán mégsem bolond, maximum csak flúgos, és érzései is egyre jobban elmélyülnek a lány iránt, aki felajánlja segítségét, hogy visszaszerezze életét. A történet, ahogy említettem, magáért beszél: szívre ható és egyedülálló.
A filmben hibát keresni legalább akkora feladat, mint a mondás szerinti szénakazalban tűt keresni. Talán felróhatjuk a Napos oldalnak, hogy ha akarna, sem tud eltávolodni a romcomok jellegzetességeitől, de a sablonosságnak és közönségességnek legkisebb jelei sem tűnnek fel a filmben. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az ötletesség ellenére is egyszer csak elérkezik az a pont, ahonnan kiszámíthatóvá válik a film, mégis varázslatot tesz rajtunk az egész történet. Különösen nagy érték ma olyan filmet készíteni Hollywoodban, amely életteli, és nem valóságtól elrugaszkodott.
Számomra meglepetésszerű élmény volt látni, hogy a film végre pozitív energiákat „sugárzott”, gondoljunk csak a főszereplőre, aki gond esetén az excelsior (előre!) szót hívja segítségül, s kinek egész lénye szerethetően optimista. Szokatlan volt számomra az is, hogy a szóban forgó, filmbéli család nem zsidó, hanem keresztény volt – minden ítélet nélkül úgy gondolom, hogy a hollywoodi filmekben gyakrabban jelenik meg a zsidó kultúra, mint például a keresztény.
A történet drámaiságát rendkívüli módon hidalja át az értelmes humor. Az ember úgy érezheti utána, hogy sokkal több bölcsességet foglal magába életünkről, mint amennyit első nézésre felfogunk és tudatosítunk magunkban. Mindenesetre a történet igazi klasszikussá válhat, amelyet évtizedek múlva el tudok képzelni, mint egy olyan alkotást, amelyet újraforgatnak. Hiszen minden meg van hozzá, ami igazán nagyszerűvé teszi. Ez a szórakoztató alkotás leköti a nézőt, a főszereplő színészek, Jennifer Lawrence – akinek Oscar-díjat hozott Pat karaktere – és az aktuális szívtipróként számon tartott Bradley Cooper pedig mindketten briliánsak. A legjobb női főszereplő kategória mind az öt Oscar-díjra jelölt alakítását látva megcáfolom, hogy a 2012-es év legjobb női alakítása Jennifer Lawrencé, de azt nem vitatom, hogy ne nyújtott volna nagyon erős alakítást.
Pat szülei, akiket Robert DeNiro és Jackie Waver kelt életre, szintén szerethető páros. A saját étteremnyitáshoz bukmékerként pénzt kereső sportrajongó apuka, és a családot összetartó, ideális anya is gyöngyszem a filmben, amelyben a karakterek kiemelt szerepet kapnak. Minden dicséretem ellenére mégis csak ott motoszkál bennem annak az érzete, hogy az egész szereplőgárda a színészmesterségükhöz képest – amelyet közülük magas fokon művelnek többen is – visszafogottan játszott leszámítva Jennifer Lawrencet, akinél jobb színésznőt akarva sem lehetett volna találni a szókimondó és bevállalós Tiffanyhoz.
David O. Russel rendezése és adaptált forgatókönyve keményen tartja a gyeplőt, és ahogy a film végére Pat és környezete elér a napos oldalra, a közönségen is egyfajta hangulatjavításon esik át.
Mészáros Márton
A Napos-oldal című film plakátja
Mészáros Márton blogja 
Hozzászólás