Nagy érdeklődés előzte meg a Túl a csillogáson (Behind the Candellabra) című HBO életrajzi filmet, amelyet Steven Soderbergh rendezett. A rendezőként valamelyest kifulladtnak tűnő Soderbergh ezúttal Amerika egyik legnagyobb showmanjének, Liberace-nak az életéről mesélt nekünk.
Mert voltak olyan idők, amikor Las Vegasban nem volt nagyobb sztár Liberace-nál: sem Sinatra, sem Elvis, sem Tom Jones, és még Elton John nem volt még sehol a kaszinók és luxushotelek fővárosában, és álmodni sem mertek olyan nagy gázsiról, amit egy wisconsini zongoravirtuóz felbukkanásuk előtt évekkel már megkapott. Ugyanis Liberace, a lengyel anyától és az olasz apától született előadóművész számos formabontó újítást vezetett be. Nem csak elképzelhetetlenül sok dollármilliót keresett 1950 és 1970 között, amikor a világ legjobban kereső előadóművésze volt, hanem zenészként elsők között fedezte fel a televízió jelentőségét. Míg társai nagy ritkán elmentek egy-egy műsor felvételére, ő heti rendszerességgel feltűnt a képernyőn, később pedig még az Oscar-gálán is fellépett. Mégis az emberek nem csak azért szerették, amit csinált, hanem azért, aki volt. Hiszen meglehetősen sajátos humorával, glitteres-flitteres királynői jelmezekben, bundában lépett színpadra, mint egy primadonna, és vaskos, méregdrága aranygyűrűkkel az ujjain verte a billentyűket, ahogyan csak ő tudta.
Viszont az életrajzi film, amely eredetileg televíziós alkotás, nem Liberace, a showman életét, hanem Liberace, a magánember életét mutatja be. Kétségtelenül nagy hangsúlyt fektetve Lee (barátai így hívták) nemi orientációjára, ami azért fontos, mert a művész életében vehemensen tagadta, hogy homoszexuális, azokkal a lapokkal szemben pedig milliós pereket nyert meg, akik célozgattak ferde hajlamaira. Azonban Liberace javíthatatlan meleg volt, ahogy mondta, ez már gyermekkorában eldőlt. A film ebből kifolyólag tartogat néhány olyan jelenetet, amit talán átlépi az átlagember tűrőképességének határát. Ahogyan a Liberace szerepében „tündöklő” Michael Douglas átszellemülten csókolgatja Scott Thorsont , a tizenkilenc éves fiatalembert, akit először lakásába fogadott, majd munkát adott neki, végül nagyon rövid idő alatt szeretőjévé tett. Villannak a férfihátsók, az öregedő Douglas nagypapi hasa, tipikus homoszexuális ruhákban tetszelgő férfiak, pezsgőzés Gábor Zsazsáék Bel Air-i luxuspalotájában, ahol a film jeleneteit felvették, és minden más, ami egy ilyen túlfűtött témát feldolgozó filmbe szükséges. Egyébként éppen amiatt nem lett mozifilm a Túl a csillogáson, mert a nagy hollywoodi stúdiók túlságosan „melegnek” tartották a témát még Hollywoodban is ahhoz, hogy sikeres legyen. Így az Egyesült Államokban a filmet egyetlen mozi sem vetítette, viszont Nagy-Britanniában, ahol szintén bemutatták, igazán sikeres volt. Most pedig Európa fővárosait veszi be, és úgy tűnik, mégsem csak a homoszexuálisokat érdekli.
Tévés produkció révén a főszereplő Michael Douglas nem kaphat Oscar-díjat, még csak jelölést sem a valóban páratlan alakításáért. Viszont egy halom Emmy- és Golden Globe-díj biztosan járni fog a filmnek, mert a maszkmester és a sminkes olyan csodálatos munkát végzett, amit korábban elképzelni is csak nehezen tudtunk. A Liberace szeretőjét játszó Matt Damon az én szememben nem egy nagy színész, de a külső átváltozás, amin átment a szerep során, majdhogynem többet ér, mint szinte minden filmjében azonos játéka. A nyitójelenet (a disco-királynő Donna Summer elmaradhatatlan zenéjével), amelyben a Bon Jovi külsejére hajazó Damon megismerkedik valakivel, akivel elmegy Liberace koncertjére, nem olyan erős, mint az a néhány perccel későbbi jelenet, amiben a zongorista előadja híres boogie-woogie betétét látszólag nagy beleéléssel.
Habár nehezen felfedezhető Soderbergh védjegye a filmen, ahhoz mindenesetre elég erőskezű volt, hogy mindvégig kézben tartsa a gyeplőt a kétórás alkotás során. Hiszen a témát ennél százszor unalmasabban, gusztustalanabbul, és kevésbé valóságszerűen is meg lehetett volna oldani. A gégerákból felépülő Michael Douglas Liberaceként pedig élete egyik legnagyobb alakítását adja, a korábban erős, férfias karaktereket játszó kétszeres Oscar-díjas sztár ezúttal a végletekig hiteles az öregedő és hiú „pucckirálynőként”, a Liberace jellegzetes vékony, affektáló hangját pedig megtévesztésig hasonlóvá fejlesztette. Liberace idős édesanyját Debbie Reynolds amerikai színésznő játssza tökéletes külföldi akcentussal, egyébként pedig a nyolcvanéves filmsztár – aki a valóéletben is jó barátságot ápolt Lee-vel – szintúgy felismerhetetlen, mint a legtöbb szereplő.
Mégis, a Túl a csillogáson nem csak egy meleg párkapcsolati dráma, hanem valamilyen szinten annál mélyebb réteget kapirgál. Mitöbb, még a humor is szerephez jutott benne: Rob Lowe külsejét látva az ember nem bírja ki nevetés nélkül, és éppígy előtör belőlünk a nevetés, amikor az arcplasztikán átesett Liberace nem tudja még a szemét sem lehunyni, ezért nyitott szemmel alszik. A történetben a várható összeomlás már csak azért is kiszámítható, mert igaz történetet dolgoz fel, azonban ezzel együtt is egy érdekes film egy már az életében legendássá vált művész titkos életéről. Lee és Scott végső találkozásakor Douglas, aki az AIDS-ben haldokló sztárt játssza, rémesebben néz ki, mint saját apja, a kilencvenes éveit taposó Kirk Douglas, ami újfent csak a maszkosok nagy érdeme. A zárójelenet talán túlságosan szentimentális, de egy ilyen extravagánsan öltözködő, Kadhafi ezredes giccsével és pompájával versengő művész utolsó útját máshogy nem is lehetett volna interpretálni.
Mészáros Márton
A Túl a csillogáson (Behind the Candellabra) című film plakátja
Mészáros Márton blogja 
Hozzászólás