Mészáros Márton blogja

– Élsz még, édesem? – kérdezte Ajna rémülten a földön fekvő Larstól. Lars nem válaszolt, vér serkent ki a szája szélén. Ajna mérgesen megütötte Lars mellkasát, mire a fiú megmozdult és köhögni kezdett. Lars száján vér ömlött ki, csapzott haja pedig a szájába lógott. Lars kinyitotta a szemeit és egy újszülött értetlenségével nézett szét a teremben. Szerelme ott térdepelt előtte és az ajkát harapdálta dühösen, Lars behunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Felemelte a fejét és megpróbált felülni. Ekkor látta csak meg, hogy az egész osztály ott van körülöttük, és még azok is, akik nem álltak fel, a padjukból figyelik őt.

Lars azért került a padlóra, mert szokásukhoz híven Ajnával most is játszottak. Már ha játéknak lehet azt a valamit nevezni, amit ők mindig művelnek. Kegyetlen játékok…

De ahhoz, hogy mindenki megértse kettejük történetét az én tolmácsolásomra van szükség és arra, hogy mindent az elejéről meséljek el. Néhány hónappal ezelőtt arra eszméltem, hogy nem tudok úgy végigülni egyetlen egy tanórát sem, hogy ne törne rám ez a bizonyos fuldoklásos nevetőroham, ha Ajna és Lars a közelemben van.

Larst már évek óta ismerem és az egész iskola elkönyvelte őt egyfajta „csendes hülyének”. Ő tipikusan az a fajta ember, aki csendben el van a maga kis egyszerű gondolataival, távol a külvilágtól. Ráadásul biztosra vehető, hogy nem normális; gyakran csak ül és mélabús tekintettel lapozgatja a képeskönyvét, amelyet mindig magával visz mindenhova. Amikor azt írtam, hogy csendes, lehet, hogy túlzásokba estem. Lars csendes, de csak addig még hozzá nem szól az ember. Ilyenkor képes a körmét rágva vagy az orrát piszkálva hosszú percekig megállás nélkül elhadarni mindenféle történetet és régi históriát. Egy dolgot nem szabad előtte említeni, az pedig a könyve. Emlékszem, egyszer egy ismeretlen udvariasan megkérdezte tőle, hogy mit olvas. Lars tőkehalszeme kitágult és artikulálatlanul magyarázni kezdett. Soha sem fogom elfelejteni annak a szerencsétlen nőnek az arcát, akinek végig kellett hallgatni a fiú áradozását.

Lars már 16 éves, de ennek ellenére tele van olyan gyermeki tulajdonságokkal, amelyeket más már tízévesen elhagy. Zavaró tulajdonságok terén lenne miről mesélni, például ő az egyetlen ismerősöm, aki ebben az életkorban még mindig egy Dudlee nevű plüssállattal alszik és ő az, aki gimnazistaként is képes becipelni az iskolába mindenféle mütyüröket, amelyekkel játszik.

Ajna hat hónappal ezelőtt költözött fel a fővárosba, előtte vidéken lakott. Ajna az első negyedévben szinte egyáltalán nem beszélt senkivel az iskolában, csak Larssal. Én tősgyökeres fővárosi vagyok és sok olyan emberrel találkoztam már, akik korábban huzamosabb ideig vidéken laktak, éppen ezért úgy gondolom, hogy a vidékről felköltözöttek tele vannak gátlásokkal. Nem tudom, hogy miért, de tapasztalataim szerint a vidékiek úgy hiszik, hogy a fővárosi ember beképzelt, önző, öntelt és lenézi őket. Ebben van némi igazság, de túlzás lenne általánosítani. Mindenesetre azóta sem tudom, hogy Ajna miért nem szólalt meg hónapokon keresztül. Én arra gyanakszom, hogy valószínűleg túlságosan félt tőlünk és nem bírta levetkőzni a gátlásait.

Ajna valamikor az év közepén kezdte a tanévet nálunk, de amikor első alkalommal belépett az osztályterem ajtaján senki sem köszöntötte. Néhány másodpercnyi néma csend borult az osztályra, azonban miután látták, hogy a lány lehorgasztott fejjel az ajtó mellett állt meg, mindenki folytatta tovább a csevejt. Az osztályfőnök úr ezen a napon hiányzott, tehát még ő sem tudta a szárnyai alá venni Ajnát. Csupán egy valaki akadt az osztályban, aki odamert menni Ajnához. Lars volt az. Nem tudta, hogy ki ez a lány, de amikor tudomására jutott, hogy ma fog érkezni, elment és vett neki egy kis ajándékot. – Köszönöm – csak ennyit mormolt maga elé a lány. Lars mellett nem ült senki, így Ajna odatelepedett. Lars is csak akkor hallotta meg először Ajna hangját, amikor a lány mérgesen ráförmedt kérve, hogy hagyja már abba a történeteit.

Az egész osztály szemtanúja volt ennek a jelenetnek. Ekkor még senki sem gondolta, hogy mi is a mindennapi részeseivé fogunk válni Ajna és Lars szerelmi életének. Azóta sincs olyan nap, amikor Lars és Ajna ne jönne iskolába.

A nyáron egy kis tó mellé mentünk kirándulni az osztállyal és balszerencsémre Lars és Ajna a mellettünk lévő szobába került. Mivel a legjobb barátomat egy szobába rakták velük, elkerülhetetlen volt a napi többszöri találkozás. Larssal sosem voltam baráti viszonyban, ő valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégis abban a tévhitben él, hogy mi országos cimborák vagyunk. Türelemmel elviseltem a táborban is, hogy minden egyes nap odajön hozzám és beszámol az életéről, de az már igazán sok volt, amikor azt kérte, hogy engedjem meg neki, hogy Ajna is átjöjjön.

Ajnáról tudni kell, hogy a szépséggel és az értelemmel még köszönő viszonyban sincsenek. Ajnában még ha keresnénk, sem tudnánk semmi szépet találni. Zsíros a haja, nagyok a mellei, ápolatlan a teste, hanyag a testtartása és az orra olyan hatalmas, mint magának Pinokkiónak. A lány egyáltalán nem okos és nem ismerek olyat Larson kívül, aki tudott volna beszélni vele bármiről is.

Visszatérve az osztálykirándulásra úgy döntöttem, hogy engedek a nyomásnak és jót teszek velük. Megengedtem nekik, hogy átjöjjenek a mi szobánkba és tervem szerint én addig lefoglalom magamat egy másik szobában a barátaimmal beszélgetve. Abban állapodtam meg velük, hogy este tízig lehetnek csak nálunk, utána menjenek vissza. Már elmúlt tíz óra, amikor visszatértem a másik két szobatársammal a szobánkba. A villany le volt kapcsolva, az ajtó pedig be volt zárva. Amikor átléptük a küszöböt a lábunk két emberi testbe ütközött. Lars és Ajna a földön feküdtek magukon a takaróval. Szerteszét az egész szobában pedig olyan nagy pusztítást végeztek, amelyet még egy tornádó is megirigyelhetett volna. Nem akarom tudni, hogy mit műveltek.  Egyből kidobtam őket annak ellenére, hogy Lars hevesen elhadart valamit, amiből egy kukkot sem értettem.

Az utcán egyszerűen lehetetlen közlekedni velük. Egyrészről rettenetesen félek, hogy szokásukhoz híven összeverekszenek és valamelyikük nem tér magához, máskülönben a saját egészségemet is féltem, mindezek mellett pedig nincs az a pénz, amiért kimerészkedjek velük a nyílt utcára. Volt idő, amikor még kimentem velük, de megelégeltem, hogy Lars minden alkalommal fennhangon felszólított, hogy „ne nézd már ennek a csajnak a dudáit!”, amikor egy csinos lány ment el mellettünk. És még ha mindez nem lett volna elég, Ajna véletlenül egyszer engem ütött meg Lars helyett a sötétben.

Abba már bele sem merek gondolni, hogy ezek ketten mit művelhetnek, ha nincsenek társaságban. Az iskolában az órák közötti szünetekben a legkedvesebb elfoglaltságuk a következő: farkasszemet néznek egymással és amelyikük előbb másfele néz, azt pofán vágja a másik. Ajna a ragadozók ösztönével másodpercek alatt képes nekimenni Larsnak, annak ellenére, hogy fél fejjel kisebb a fiúnál. Ilyenkor mondják, hogy kicsi a bors, de erős. És ha megkérdezi valaki őket, hogy ezt miért csinálják, akkor mosolyognak és csak annyit mondanak, hogy ez csak játék, szeretik egymást.

Egy alkalommal éppen azon kaptam Larsot, hogy az asztalon fekvő Ajnát ütögeti a könyvével. Azzal a jóindulatú türelemmel fordultam hozzá, amelyeket az ő fajtájának tart fent az ember és megkérdeztem, hogy mit művel. – Ajna elájult – mondta. Ajna tényleg elájult, de mire észbe kaptunk már jött is érte a mentő és elvitték. Szerencsére semmi baja nem lett, de az orvos nem értette, hogy miért érte ütés a fejét is.

Én csak kuncogtam és huncut mosollyal elfordítottam a fejemet. Eddig nem jöttem még rá, de lehet, hogy ez szerelem?

Sírva nevetés (ismeretlen alkotó munkája)

This entry was posted on 2011. november 9. at 18:58 and is filed under Írások. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.