Mészáros Márton blogja

A sólyom fel nem áldozása

Giovanni Boccaccio 100 novellából álló Dekameron című gyűjteményében található “A sólyom feláldozása” című mű alternatív befejezése

Ama estén, amikor monna Giovanna felkereste Frederigot, legnagyobb megdöbbenésére azt vette észre a férfi birtokához érve, hogy senki sem tartózkodik a házában. – Tökéletes alkalom, hogy szoknyámat felhajtva átugorjam a kerítést, s elcsenjem azt az átkozott sólymot ettől a balfácántól – vélekedett az asszony. Giovanna sikeresen vette az első akadályt, gazella fürgeségével jobb, s bal lábát is áttette a kőfalon, majd szemérmesen megigazította a szoknyáját. Veszélytől tartva lassan szétnézett a környéken, de nem látott mást, csak fákat és fákat. Már éppen a fán ülő sólyom felé igyekezett, amikor a semmiből egy férfikéz ragadta meg a karját. Fonnyadt és aszott volt, mint egy tengeri uborka. Az asszony ijedten fordult hátra, azonban rémülete nyomban eltűnt az arcáról, amikor egykori munkaadóját ismerte fel a férfiban. Tágra nyílt szemekkel ölelésre tartotta karját, majd megpuszilta a férfit.

– Johnnie, te vagy az? Nem káprázik a szemem? A „pisztolyos Johnnie”? – kérdezte Giovanna.

– Én hát, ki más lennék?! – felelte Johnnie. Johnnie már nem volt fiatal, ráncok és mélyedések barázdálták arcát, göndör hajának és bajszának hófehér színe árulta el az életkorát. A férfi azonban még mindig nem tudta, hogy ki az a behatoló, akit elfogott. – De magácska kicsoda? – kérdezte ökölbe szorított kézzel.

– Nem ismersz meg, öreg? – veregette meg a férfi vállát Giovanna. – „Aranyszáj” vagyok…

– Istenkém, azóta, hogy elmentél…Magasságos egek, mennyire megváltoztál – ámult el a férfi. Az öreg két kezébe fogta a nő arcát, majd megpuszilgatta. A kölcsönös üdvözlés után felelevenítették a régi szép időket, amikor még Giovanna a Cicibárban dolgozott „Aranyszáj” néven, majd mindketten elmesélték mi történt velük azóta, hogy útjaik különváltak. Johnnie eladta a bordélyházat, miután Giovanna távozott. Csődbe ment, a kurvái elhagyták, és kénytelen volt biztonsági őrként elhelyezkedni egy gazdag úrnál, bizonyos Frederigónál. Giovanna, művésznevén „Aranyszáj” pedig részletesen elmesélte, hogy miután az egyik vendég csúnyán megalázta, elhatározta, hogy búcsút int szülővárosának, és feltalál valami olyan szerkezetet, ami ismertté tehetné a nevét. Johnnie legnagyobb meglepetésére a nő a történet mesélésének eme szakaszánál benyúlt a szoknyájába és matatni kezdett, majd előhúzott valami téglalap alakú kis dobozt. „Még teljesen nem állt össze a kép, de kapcsolattartásra fogom használni. Embereket fogok vele hívni, és a világ összes pontján tudják majd fogni a hangomat. Mobiltelefonnak fogom hívni” – mesélte lelkesen a nő, majd áttért a gombokra. Miután befejezte a mondandóját, hagyta, hogy Johnnie kérdezzen. Az öreg a fejét vakarva állt előtte, s csak annyit kérdezett: „Mégis kit hívnál fel, angyalom? Sohasem az eszedért szerettünk…”. Giovanna lesütötte a szemét, és elpirult. Belátta, hogy a férfinak igaza van: senkit sem tud addig felhívni, még csak neki van telefonja.

– Na most már áruld el, miért jöttél ide – váltott témát Johnnie. Az asszony visszatette a szoknyája alá a ketyerét, majd telmesélte tervét az öregnek, aki boldog mosollyal nyugtázta barátnéja törekvését. Nemes cselekedet egy anyától, hogy életét áldozva megpróbál szerezni a beteg fiának egy madarat, gondolta magában.

– Segítesz? – kérdezte az asszony. „Igen” – sóhajtott jóságosan a férfi, majd megkérte Giovannat, hogy menjen előre. „Én hátulról fedezlek” – tette hozzá kaján vigyorral. A hölgy nem tudta mire vélni a férfi szavait, de engedelmeskedett neki. A fához vezető úton a férfi ragyogással teli szemekkel pásztázta a nő hátsó féltekét, majd a tölgyfa alatt megálltak. Az öregember reszketeg lábait a földbe csapva bakot tartott az asszonynak. Giovanna megkapaszkodott az egyik faágban, és a madár után nyúlt, amikor Johnnie pajkosan felnevetett. „Mi az, Johnnie?” – nézett le az asszony. „Mindjárt megérzed” – jött lentről a válasz, de ezt már nem hallhatta tisztán Giovanna, mert a megrémült sólyom belecsípett az arcába, s emiatt ő olyan erővel rúgta arcon az öregembert, hogy az majdnem összeesett. A madár nem örült a váratlan vendégnek; nyomban nekitámadt az asszonynak, s egy váratlan pillanatban kivájta a szemét. „Mit rugdalózol? Még hozzád sem értem” – kiabált fel a vénember, aki semmit sem látott a történtekből, mert mindent eltakart előtte a szoknya.

Johnnie egyensúlya éppen akkor ingott, meg amikor a ragadózómadár Giovanna kivájt szemgolyójával a szájában a magasba emelkedett. A férfire esett a nő: a két arc találkozott. Johnnie most látta csak meg, hogy a hölgynek hiányzik az egyik szeme, és arcát csupa vér borítja. Annyira megijedt a látványtól, hogy aggkora ellenére futóbajnokot megszégyenítő gyorsasággal világgá futott. Giovanna pedig szégyenében belevetette magát az első folyóba. A bökkenő csak az volt, hogy a folyó medrében egy csepp víz sem volt. Azonban sziklák és krokodilok annál inkább. A hatalmas kövekre esett asszony azonnal meghalt, a krokodilok pedig hosszú idő után először végre valami finomat ettek. A sólyom pedig azóta is a levegőben köröz egy szemgolyóval, ha csak valaki le nem lőtte. Nos, és hogy mi történt Giovanna gyermekével? Senki sem tudja: az a hír járja, hogy valójában sohasem volt beteg, csak az anyját akarta megleckéztetni azzal, hogy betegnek tetette magát és megkérte, hogy fogjon neki sólymot.

Mészáros Márton

Sólyom

This entry was posted on 2012. április 17. at 19:51 and is filed under Írások. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.