Mészáros Márton blogja

Ha azt mondjuk, hogy David Mitchell brit író Felhőatlasz (Cloud Atlas) című regénye megfilmesíthetetlen, akkor a filmről írni maga a lehetetlenség. A történet bonyolultsága miatt nem is próbálkozom részletezni a cselekményt, szűkszavúan csak annyit mondok, hogy téren, s időn átívelő sztorit kapunk, amely a 19. század elején veszi kezdetét, és valamikor a jövőben, 2300 után ér véget. A siker garantált, pedig a témaválasztásban ott rejlik a bukás is, hiszen nem nehéz belegabalyodni egy ilyen volumenű, ekkora mondanivalóval bíró filmbe. A Felhőatlasz népszerűsége rohamosan nő, kultfilm lett, mégis megosztó, lebilincselő, elgondolkodtató, ám mindent egybevetve nagyszerű alkotás.

A történet, ahogy mondtam több idősíkon fut, emiatt mind a hat történet – amely kezdetben úgy látszik, nem áll kapcsolatban egymással –, más filmzsánert képvisel. A műfaji különbségeket leginkább az 1970-es évek San Franciscójában játszódó, oknyomozó újságíró történetével foglalkozó jelenetekben, a Száll a kakukk fészkét idéző idősek otthonában, és a két jövőben játszódó történet során válnak leginkább láthatóvá.  A Felhőatlasz ritka egyensúlyt teremet az összes történet között, amit elmesél.

A műfaji keveredéseknek hála igazán szerethető történeteket kapunk, barátságról, szerelemről, összetartozásról, de az ügyesen koreografált akciójeleneteknek hála izgalomban, megkülönböztetésben, kegyetlenségben is részünk lesz. A csúcs-modern technikák a poszt-apokaliptikus világ megteremtéséhez nyújtottak óriási jelentőséget, szerencsére a sci-fibe illő jelenetek egyike sem tűnik hihetetlennek vagy ócskának. A Felhőatlasz az első perctől kezdve az utolsóig szemet gyönyörködtető látvány.

A történetek gabalyodása a lehetetlenséget fokozzák, emiatt az egyszerű mozi néző számára valahol kisiklik a film, amikor feldarabolódik. Senkit ne tévesszen meg a bonyolultság, mesterien felépített filmről beszélünk: indaként kapcsolódó történetek, amelyek a végén egyszerre csavarodnak fel egy fára. Megvannak benne a hollywoodi filmkészítés kliséi, de szerencsére nem érezni rajta mindenütt az álomgyár nyomait.

A legszerethetőbb jelenet Timothy Cavendish, a 65 éves brit kiadóigazgató napjainkban játszódó története. A jelentős adósságokat felhalmozó, nyugdíjas bácsin hosszú évek után áll bosszút testvére, és egyidősek otthonába dugja, ahonnan nincs menekvés. Cavendish épelméjű, minél gyorsabban szabadulni szeretne, de egy szigorú nővér – egy férfiszínész, Hugo Weaving alakításában –, aki lehet, hogy a vasakaratú Ratched nővér paródiája, útját állja.  Jim Broadbent nagyszerű nem csak Cavendishként, a zsémbes, öreg zeneszerző, Vyvyan Ayrs szerepében bokros, ősz szőrzettel éppolyan pompás. Az Oscar-díjas brit színész, aki az elmúlt évek legnagyobb brit mellékszereplői alakításait nyújtotta, kollégáival olyan változásokon esett át, hogy némelyik jelenetben rá sem lehet ismerni. Példának okáért, Halle Berry-t felismerni fehér bőrű, szőke hajú feleségként vagy torz koreai férfiként igazi nehézséget jelentett.

A színészek közötti egyensúly nem bomlik fel, szinte mind a hat különböző korban feltűnnek. Tom Hanks, Halle Berry, Hugo Weaving és Hugh Grant hat karakterként látható a filmvászon, Jim Broadbent, Ben Whishaw öt szerepben ragyogó, a csodálatos Susan Sarandon pedig legalább ennyi szerepben van jelen a filmben. Egy művészt sem lehet kiemelni, de dicséretre méltó, hogy még a máskor színtelen Hugh Grant is érdekes. Ebben a filmben a legnagyobb színészek néhol a legkisebb, felismerhetetlen mellékszerepekben vannak jelen.

Talán a film egyetlen hibája az, hogy nem könnyen érthető. Tom Tykwer, valamint a Waschowski-testvérek rendezői, illetve forgatókönyvírói közreműködése fáradhatatlanul dolgozik egy olyan világ feltárásán, amelyet eddig nem ismertünk. Első alkalommal talán nem értjük meg teljesen az üzenetet, csak érezzük. Nem tömegtermék, éppen emiatt nem mindenki képes átlátni a maszkokon és a vizuális effekteken. Egy ilyen elértéktelenedő világban igazi drágakő a tucat filmek között ez az alkotás, amely nem használja öncélúan a szexet, a kábítószereket, az igénytelen zenét és a káromkodást, hanem az élet nagy kérdéseit bolygatja: a sorsot, a reinkarnációt és a jövőt, amelyről cseppet sem fest boldog, idealizált képet. A film azt mondja, hogy már születésünk előtt kapcsolatban állunk egymással, s életünkben minden okkal történik, mindnyájan egymásra és ez által magunkra vagyunk hatással.

A Felhőatlasz nem egy rendezett történet, így már az elején letettem róla, hogy várjam a katartikus befejezést. Ennek ellenére nem éreztem azt, hogy sablonos bölcseleteket hallottunk volna, nem gondolom úgy, hogy erőltetett, vontatott film a Felhőatlasz. Jól viselem a hosszú filmeket, de mások talán az alkotók szemére vetik a film háromórás mivoltát. A Felhőatlasz is azt bizonyítja, hogy a mozgóképnek nincsenek határai, bármikor bebizonyosodhat, hogy vannak még olyan korlátok, amiket ledönthetünk. Világunk megismerésére is érvényes ez a szabály. Felszínességről szó sincs. Mestermű!

Mészáros Márton

Felhőatlasz (Cloud Atlas) című film plakátja

This entry was posted on 2012. december 9. at 13:46 and is filed under Filmkritika, Média. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.