Lassan harminc éve annak, hogy súlyos baleset áldozata lett Zemlényi-Kovács Zoltán, aki ahelyett, hogy beletörődött volna állapotába, eszeveszett harcot kezdett, hogy megmutassa a világnak, hogy nyomorék testében ép lélek lakozik. A fiatal fiú Hoppárézimi! címmel könyvben írta meg szörnyű autóbalesetének történetét, s azt, hogy értelmi fogyatékosnak nézték: igaz, se mozogni, se beszélni nem tudott, miután felébredt a kómából. A barátai által csak ZéZének becézett srác a könyv váratlan sikere után országjáró körútba kezdett (ZZ Tour). Azóta több könyve jelent meg.
Viszont ezúttal nem Zoli, hanem dédanyja, Cristea Hortensia került a középpontba, aki 1987-ben halt meg. 97 évesen ment el: két évszázadban is élt, még ha csak az egyikben tíz évet, hiszen 1890-ben született. A fiatal srác tizenhét éves volt, amikor az idős asszony távozott. Habár lett volna rá ideje, soha sem érdeklődött igazán élete felől. Viszont, néhány évvel ezelőtt a kezébe került a dédi közel félezer oldalas memoárja, amelyben nyolcvanöt éves korában emlékezett vissza teljes életére. Zemlényi Zoltán, már csak kezdő apaként szívhatta magába dédanyja szavait, amelyeket most könyv formájába, Tenzi naplója címmel tár elénk. És hogy honnan a cím? A román Christea Hortensiát, a kislányt, aki önszorgalomból tanult magyarul a Monarchia boldog békeidejének emlegetett korban, mindenki csak Tenzinek becézte.
Tenzi naplója két könyvből áll. Az első könyv, mintegy százötven oldal, 1975-ben íródott, de Tenzit emlékezőtehetsége még ilyen előrehaladott korban sem hagyta el. Maró fájdalommal emlékezett vissza az erdélyi Hunyad vármegyében lévő Bózesen töltött fiatalságára, a szászvárosi barátnőkre, szerelmeire, akivel nem lehettek együtt, udvarlóira, akiké soha nem lehetett, édesapjára és anyjára – utóbbi gyalázatos módon viselkedett vele.
A könyv nem csak Tenzi története. Mások mellett emléket állít egy olyan könnyűvérű nőről, aki nem tudta megmondani ki a gyermekei apja, s többek között fejfaként szolgálhatna egy egész családnak, aminek a kálváriáját a történelem viharai okozták. A tragédia két testvérről szól, akik agyonlőtték magukat, és egy fiatal ismerősről, akinek az első világháborúban lábát és karját amputálták. Majd két megmaradt ujjával szolgálati revolverével szétlőtte magát, ezt követően édesanyja belehalt a fájdalomba. Ez a különleges kötet olyan időkről szól, amikor még a farkas falkák lejártak az erdőből, és felfalták a falu kutyáit; amikor még kételkedtek a Wright-fivérek sikerében, gúnyos mosollyal, mondván ember nem repülhet úgy, mint a madár. Ebben a korban cseperedett nővé Tenzi, akit nagyon szép lánynak tartottak. Jómódú családba született, első osztályú neveltetésben volt része, tánciskolába és magántanárhoz járt, és szinte minden fiú megfordult utána.
Tenzi tizennégy éves volt, amikor szerenádot adott neki Aurel Vlaicu, a későbbi feltaláló, a repülés európai hírű úttörője (már ekkor is a repülés megszálltja). A páratlan önéletírás említést tesz Vlaicu haláláról, akinek végzetét egy előre eltervezett baleset okozta. Tenzi csak idős korában tudta meg, hogy több ízben is megkérték kezét. Érdekes, ahogyan Petru Groza, a későbbi román miniszterelnök iránt táplált érzelmei egy évtizedekkel későbbi találkozás alkalmából újra feltörtek. Merthogy pár száz oldal után azon már semmi meglepődni való nincs, hogy Tenzi néninek hajdanán Groza is csapta a szelet, aki visszaemlékezései alapján úgy csókolt, mint ahogy más senki. Az első csókélményét is neki köszönheti, hiszen még csak tizenhárom éves volt, amikor a fiú a lány édesapja jelenlétében egy kiadós smárban részesítette a helyzet előtt értetlenül álló kiskamaszt.
A kalandokat és megpróbáltatásokat sorolni lehetne, de egy biztos: az alkalom, amikor Christea Hortensia egész testében igazán boldogságot érzett, igazán ritka volt. Végig élt egy életet, de a halál csak nem akarta utolérni. Szenvednie kellett egész életében, legtöbbet azok miatt, akiket a legjobban szeretett. Túlélte saját fiát, aki kiváló zenei tehetségnek örvendett, és akinek a házasságai nem voltak konfliktusmentesek. Minden betegséget átvészelt, mígnem három évvel a századik születésnap kapujában azt mondta, ennyi elég volt, majd csendben meg nem halt.
Viszont örökül hagyta nekünk életét, emlékeit arról a világról, amikor még az úri kisasszonyok zongorázgattak, énekelgettek; amikor természetes volt, hogy a cigány elhúzza a megrendelt nótát. Az ő írása csak alátámasztja meglévő ismereteinket az akkori életkörülményekről és a magyarok romángyűlöletéről . Sőt még egy érdekes adalékot is kapunk a nagy író, Fekete István életéből, hiszen egyszer magának Tenzinek kellett figyelmeztetni a szerzőt, hogy hibát vétett.
A dédunoka gondozásában és elő- és utószavával ellátott visszaemlékezés maga a megmásíthatatlan múlt. Az élet, amit mindenki él. Ha néhol túl sok hozzá a körítés, nem szabad felednünk, hogy Tenzi nem a 21. század gyermeke volt, sőt még csak nem is a huszadiké. Vessük a szemére, hogy néha elcsépelten ír, húzzuk a szánkat csak azért, mert olyanokra is lapot pazarol, akik nekünk semmit sem mondanak? Még szép, hogy nem. Hiszen Tenzi mindnyájunk édesanyja, nagymamája, dédije lehetne. Épp ez a tudat teszi az emlékiratát még izgalmasabbá. Hiába a kollektivitás, ez a fordulatos visszaemlékezés mégis Tenzi naplója. Az ő története pedig igazi romantikus lányregény, egy megtört asszony visszapillantásai. Ami még fontosabb: fontos kortörténet.
Mészáros Márton
Tenzi naplója című könyv borítója
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?