Kevin Kline, Michael Douglas, Morgan Freeman és Robert DeNiro az elmúlt évtizedekben minden erejével azon dolgozott, hogy elérjék, nevük egyet jelentsen a magas fokú, igényes filmkészítés garanciájával. A négy Oscar-díjas színész felett még nem járt el az idő, de új filmjük, a Last Vegas mégis ezt sugallja. John Turteltaub új filmjében négy öregfiút alakítanak, akik ötvennyolc év elteltével egyik társuk legénybúcsújának alkalmából újra összejönnek egy féktelen mulatozásra.
Természetesen az alapötlet, mégpedig az, hogy készítsük el a nagy sikerű Másnaposok című vígjáték mintájára négy öreg cimbora Las Vegas-i tivornyájának kalandos meséjét, jól hangzik. És ahogyan korábban már láttuk, az öregek nagyon jó forrásai a humornak, különösen akkor lehet ebből valami ütőset kihozni, ha olyan sztárok alakítják a főszerepet, mint a Last Vegas szereplői. Ennek ellenére a forgatókönyv vérszegény lett, és elpuskázta a kivételes lehetőséget. A vígjáték helyett már a film elején megjelenik a drámai fordulat, amikor megtudjuk, hogy Paddy, négyük közül a legzsémbesebb elvesztette szeretett feleségét, és őt gyászolja a nap huszonnégy órájában, és még otthonát és köntösét sem hagyja el. Azonban Archie és Sam, a másik két öreg meggyőzik cimborájukat, hogy tartson velük Billy legénybúcsújára és esküvőjére a „bűn városába.” Néhány jó poént hallhatunk, legtöbbjük az öregemberek civódásaiból származik, de sajnos minden jó beköpést követ legalább egy kínos jelenet, amit nem tudunk mire vélni. Ebben a világban már nem igazán eredeti elsüti a transzvesztita-poént, kapásból legalább fél tucat film, vagy sorozat jutott eszembe, ahol az egyik szereplő egy háttal ülő hajtömeget lát, és kiderül róla, hogy az illető férfi. Egy mosoly erejéig még talán vicces lehetne az is, hogy a két öregúr azt hiszi, hogy a húsz ropi húsz dollárt jelent húszezer helyett, vagy az, ahogy hatvan-hetven évesen táncolnak. Bár abban semmi érdekes nincs, hogy Morgan Freeman, akármilyen jó színész, ide-oda vonszolja magát a táncparketten, ennél sokkal viccesebb volt anno a Gálvölgyi Showban egy szkeccs a nyugdíjas rapről. Az igazi poén az lett volna, ha nem csak kicsit elkezdi imitálni, hanem eltáncolja a Moonwalkot, vagy valami menő, jól mutató táncfigurát nyom le. A prosztata, viagra és aranyér egyszer-kétszer mosolyra fakaszt, de inkább elkeserítő, hogy ez a humor fő szála.
A film kevéske kis érdeme, hogy négy briliáns színészt sűrített egy produkcióba, kiegészülve Mary Steenburgennel, Oscar-díjas kolléganőjükkel. Michael Douglas mindig is ellentmondásos volt a filmipar sztárjainak teljesítményét megítélők körében, ugyanis hol rezdüléstelen arccal hoz egy karaktert, hol lejátszik mindenkit a vászonról, és bebizonyítja, hogy miért A-kategóriás sztár. A Last Vegasban alapvetőleg az ő karaktere körül forog minden, de elsősorban nem a játékára figyelünk, hanem arra, hogy ránc barázdálta arcát leszámítva meglehetősen jól tartja magát, igazi férfias külsejét egy ötvenéves is megirigyelhetné. A télapó szakáll alatt megbúvó Kevin Kline-tól megszokhattuk az ehhez hasonló karaktereket, az általa játszott esetlen, balga Sam, aki mindenáron megakar dönteni egy nőt, miután negyvenévnyi házasság után erre lehetőséget kapott feleségétől szerethető alak, Morgan Freeman szokásosan jó és bölcs, de Robert DeNiro túl nagy színész ahhoz, hogy az utóbbi időben csak ezt a savanyú, durcás képét lássuk, amikor a csillagot is letudja játszani az égről. A négy brooklyni jó barát azonban így is egységesen osztja be a jelenlétet a vásznon, és jól mutatnak együtt, különösen a film végén viselt ruházatukban.
Azonban, amikor közhelyet közhely követ, és újra felcsendül Steenburg bárénekesnőjének jellegtelen, érzékinek szánt hangja egy túl hosszú dal részletben, és egymást ismétlő fordulatokat kapunk, már biztosak vagyunk benne, hogy ez egy olyan film, amit nem kellett volna leforgatni. Vannak benne meghitt pillanatok, méghozzá túláradó szentimentalizmussal, ahogyan az esküvő előtti vízválasztó esemény lezajlik, illetve némi ártalmatlan poénkodás, mint például amikor először Douglas löki be DeNirót a vízbe, aztán DeNiro Michael Douglast. Azonban sok nézni, ahogyan Billy mindkét alkalommal átengedi választottját cimborájának, ahogyan egyes poénokat ötször hallunk, vagy azt az enyhe kis utalást, hogy a barátok ötvennyolc év után találkoznak, majd ötvennyolc nappal később tűnnek fel újra a vásznon. Na, egy szó, mint száz: rossz nézni, ahogy ezek a nagyszerű színészek marháskodnak egy béna limonádéban. Nem az öregedés a kínos…
Mészáros Márton
A Last Vegas című amerikai vígjáték plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?