Szerencsés esetben mindenkinek van apja. Legalább egy, néha kettő. Sarah Polley-nak, a Váratlan utazás egykori gyermekszereplőjének, elgondolkodtató és szokványosnak nem nevezhető filmek főszereplőjének, a nagyszerű Egyre távolabb című Alice Munro-dráma (akkor debütáló) rendezőnőjének több “édesapa” is kijutott. Kritika az Apáim története (Stories We Tell) című filmről.
Sarah Polley kétségkívül tartalmas életművet hozott létre, amellyel megállja helyét a nemzetközi filmiparban is. Karaktereit gondosan formálja meg, rendezéseit pedig ugyanazzal a professzionizmussal valósítja meg, mint amivel a kamera elé áll. Legújabb vállalkozása egy dokumentumfilm, ami még számára is új formaként hat. Az Apáim története-nek valódi mélységét az adja, hogy Polley egy rendkívül személyes, családi történetet tár a közönség elé. Nem sokkal édesanyja, a szintén színésznő Diane halála után a Mr. Nobody című film forgatása alatt megkereste egy újságíró azzal a szenzációs hírrel, hogy az édesapja nem a biológiai apja, hanem valaki mástól született. Sarah Polleyt mélyen megrendítette a hír, sírva fakadt, és arra kérte az újságírót, ne írja meg a történetet. Cserébe megígérte neki, hogy amint valami eredményre jut a valódi apjának kilétét illetően, az újságírónak adja le először a sztorit.
Az Apáim története ennek a nem szokványos, kései apakeresésnek a folyamata. Polley a filmnyelv segítségével szóra bírja mindazokat a családtagokat, barátokat, akik ismerték édesanyját. Az ő közbenjárásukkal nem csak valódi apját találja meg, hanem rákban elhunyt édesanyját is jobban megismeri. A rendezőnő éppúgy szerepel a filmben, mint interjúalanyai, amellyel még emberközelibbé teszi a történetet. A film számos régi családi videofelvétellel teszi színesebbé a narratív történetmesélést – ezek olyannyira hitelesek és korhűek, hogy igazi meglepetésként ér minket, hogy a dokumentumfilmhez készültek. Míg nem tudtam ezt, végig azon kattogott az agyam, hogy milyen szerencsés a Polley-család, hogy szinte mindent dokumentált ily módon. Rendkívül szimpatikus Sarah Polleyban az is, hogy előszeretettel fókuszál idős emberekre, akárcsak az Egyre távolabb esetében. Filmje igencsak elgondolkodtató, hiszen arra tanít, hogy a szeretet nem családi kötelékektől függ, arra, hogy titkai mindenkinek vannak, és arra, hogy a múlt sohasem olyan dolog, amire mindenki egyformán emlékezik, mégis mindenkinek az emlékezete lehet igaz és őszinte.
Az Apáim története egy átgondolt, alapos dokumentumfilm, amitől azt az izgalmas történetvezetést, érzelmi telítettséget kapjuk, amire vágytunk. Sarah Polley mesterien lavíroz a dokumentumfilm és a fikciós film határán, amelyből végül valami igazán ütős és szerethető alkotás válik. Ahogy a film kezdetén szereplő hosszabb Margaret Atwood-idézet mondja, ez az egész, ami velünk történik, csak később érik történetté. Sarah Polley családi históriája most már történet, méghozzá olyan, amit nagyon lehet szeretni apróbb kifogásolnivalói ellenére is.
Mészáros Márton
Apáim története (Stories We Tell)
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?