Woody Allent elsősorban a páratlan humoráért szeretjük, de ezúttal megismerhetjük egy másik oldalát is. A jóöreg Woody tud komoly is lenni, csak akarnia kell. Igaz, finoman elszór még néhány humorbonbont, de az Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris) már nem csak a rekeszizmoknak szól.
A film, amely a 2011-es Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje volt, egy Gil nevű hollywoodi forgatókönyvíróról szól, aki menyasszonyával Párizsba utazik. A férfi itt szeretne valódi íróvá válni, de választottja hallani sem akar a terveiről. Az ellentétek vonzzák egymást, de Gil és menyasszonya esetében ez már kicsit sok ellentét ahhoz, hogy együtt maradhassanak. A kezdetben alkotói válságban szenvedő író számára a párizsi út egyfajta önismereti túra is, amely során rá kell eszmélni, hogy a jegyese nem is hozzávaló és egy másik komoly dologban is döntenie kell. A harmincas éveiben járó fickó egyik este – pontosabban a film címére utalva éjfélkor – Párizs egyik városrészében megpihenve egy régi fiákerbe szállva sajátos időutazásba vehet részt, amellyel az 1920-as évek nyüzsgő és elegáns francia fővárosába csöppen. Nincs olyan művészlélek, aki ne élne a lehetőséggel, hogy olyan hallhatatlan művészek társaságát élvezze, mint Ernest Hemingway, Scott Fitzgerald, Gertrude Stein, Pablo Picasso, Salvador Dalí, T. S. Eliot, Henri Matisse, Henri de Toulouse-Lautrec vagy Paul Gauguin.
Már a legelszántabb Woody Allen fanatikusok is kezdik megunni a mester filmjeiben rendre feltünő momentumokat, de az Éjfélkor Párizsban valami újat tartogat nekünk. Valamit valamiért; a film mondandóján érdemes elgondolkodni, de meglepően kevés és visszafogott az a humor mennyiség, amennyit elvárhatnánk egy Allen-filmtől. Bár ha belegondolunk, már Woody Allen sem húsz éves, sőt. Az egykori brooklyni zsidó srác a mai napig nem tudta levetkőzni néhány jellegzetes szokását, így a filmben feltűnik a politikai csatározás, a nihilizmus és a szentimentalizmus is.
A film tanulsága arra hívja fel a figyelmünket, hogy éljünk a mának, a pillanatnak (a már ismert carpe diem felfogás), ahelyett, hogy a régi időkön, a múlton siránkoznánk. Mindezek mellett az alkotás másik fontos bölcsessége az, hogy minden korban az előző, letűnt időket sírták vissza az emberek. De ha más oldalról tekintjük meg a filmet, akkor esetleg értelmezhetjük úgyis, miszerint a forgatókönyvíró-rendező azt szeretné sugallni, hogy a nosztalgizmus alapvetően azokra jellemző, akik nem elégedettek a jelenükkel, a mostani életükkel.
Az Éjfélkor Párizsban mit sem érne a szereplők nélkül, ennek az alkotásnak kifejezetten jó szereposztása van. Owen Wilson kelti életre az irodalmi dicsőségre vágyó írót, és ahogy már megszokhattuk a Woody Allen rendezte filmeknél, a főszereplő kicsit magát Woody Allent (is) alakítja. Gill menyasszonyát, Inezt a számomra kevésbé szimpatikus Rachel McAdams kanadai színésznő játssza, azonban a film „kincse” nem ő, hanem Katy Bates – a joviális Gertrude Stein szerepében – és a gyönyörű Adrianát megformáló Oscar-díjas francia színésznő, Marion Cotillard. A Cotillard által megszemélyesített hölgynél megnyerőbb múzsát el sem lehetne képzelni, nagyszerű választás volt a szerepre. A magyar származású, szintén Oscar-díjas Adrien Brody alakítását emelném még ki, aki egyszerűen szenzációs Dali szerepében.
Az Éjfélkor Párizsban egy olyan film, amelyet nem szabad kihagyni semmilyen körülmények között. Viszont azt előre le kell szögeznem, hogy nem fogunk váratlan fordulatok láttni, de lehet, hogy legalább kicsit jobban megbecsüljük majd magunkat és korunkat.
Az Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris) című film plakátja
Mészáros Márton blogja 
2011. november 26. - 18:30 |
Na, azt hiszem holnapra van programom!!! 🙂