Ha valaki nem tudta mire vélni a Mindörökké rock (Rock of Ages) eget rengető bukását, akkor javaslom az illető személynek, üljön be a moziba, és nyugodtan kínozza magát a filmmel.
A Mindörökké rock az 1980-as évek nyüzsgő, rocktól hangos Los Angelesében játszódik, ahova egy Sherrie nevű oklahomai lány érkezik szerencsét próbálni. Már a film első perceiben dalra fakadnak a szereplők, na már itt tudtam, hogy nagyon mellé nyúltak az alkotók. Még mielőtt valaki félreértene, nem a dalokat hibáztatom, hiszen badarság lenne az éneklésért felelőssé tenni egy musicalt. A filmet rendezőként jegyző Adam Shankman táncosként, koreográfusként vált ismerté, csak később nyergelt át a filmrendezésre. Múltját, ha akarná, sem tudná megtagadni, érződik a filmen, hogy egy ex-táncos keze nyomát viseli. A Mindörökké rockkal valami olyan fura műfaji keveredést követett el, amit nagyon nehéz megmagyarázni: Broadway-darabra hajazó musicalt csinált a 80’-as évek kemény rockos világából, pedig a kettő összeférhetetlen.
Az egyik első jelenetben a főszereplőlány éppen a rock fellegvárának számító The Bourbon nevű szórakozóhely környékén ismerkedik meg egy helyes sráccal, aki éppen a bárban dolgozik. A lány bőröndjét ellopják, a fiú viszont segít neki állást találni, méghozzá a lány tinédzserkori álmainak otthont adó Bourbonban. Időközben lehull a fátyol az ikonról, és egy ütős jelenetben megismerhetjük Stacee Jaxx-et, az igazi rockert, akitől ájultan hullnak földre a nők.
A női főszerepben az amerikai Julianne Hough látható, akinek láthatólag kellően sok affinitása van a zenéhez, huzamosabb ideig tartó jelenléte mégis idegesítővé válik a filmvásznon. Fárasztó énekhang, nyávogás, és túljátszás – nekem röviden ennyi maradt meg belőle. Szép test, de micsoda idegesítő hangot kapott hozzá. És ha már szépségnél tartunk, számomra a Rolling Stone újságíróját játszó Malin Akerman sokkal jobban lázba hoz, mint ő. Akerman különben is szép munkát végzett!
A szereplők minden téren szerteágazóak. Más világból jöttek, másfelé tartanak, más gondolatok éltetik őket, más tettek vezérlik, viszont egy közös bennük: dalra fakadnak. Mindenki a maga szintjén. A szebb hanggal megáldottabbaknak több lehetőségük van megcsillogtatni énekhangjukat, még az inkább prózai szerepekben megszokott színészek kevesebbet kornyikálnak, de valljuk be, egyikőjük hangja sem elviselhetetlen. A bigott politikusasszony szerepében lubickoló Catherine Zeta-Jones simán lepipálja fiatalabb társait a filmben, de ez a kis siker sajnos közel nem elég ahhoz, hogy ezzel bármit is javítson leszállóágban lévő karrierjén. Hosszú idő óta most először éreztem úgy, hogy nem teljesen ízetlen ez a nő.
Talán a túl sok szereplő okozza azt a kavarodást, ami miatt egyik karakter sem tud igazán kibontakozni. Néhány szereplő felvonultatása pedig már igazán provokatívnak tűnt a szememben: indokolatlan volt a gyönyörű hangú Mary J. Blige fekete énekesnő nyúlfarknyi feltűnése, akárcsak az önön femininitását legsikeresebben meglovagló Russell Brand (aki mellesleg szinte minden szerepben nagyszerű) és Alec Baldwin homi-jelenete, amelyet sikerült a készítőknek kellően humorosan tálalni.
A filmet Tom Cruise menti meg a teljes bukástól, az ő általa megformált sakálrészeg, alkoholbűzös legenda szolgáltatja legérdekesebb karaktert a millió nőjével, testét borító tetoválásaival és rockbálvány imidzsével. Kellemes meglepetés volt ilyen szerepben látni Cruise-t, aki engem Staceeként valamiért kísértetiesen emlékeztetett az Interjú a vámpírral című filmben játszott szerepére.
Végső soron a Mindörökké rock remek paródia lehetne, de valljuk be, ehhez túl komolyan veszi magát. A tények viszont tények maradnak: egyáltalán nem nyújt kellemes kikapcsolódást, nem köti le a játékidő feléig sem a nézőt, túl giccses, túl csöpögős, és mindezek fejében még unalmas is. Ahogy a film egyre közeledik a végéhez, olyan távolinak tűnik a remény, amelyet dédelgettünk arról, hogy valami épkézláb végkifejletet kapunk, mint a Plútó a Naptól.
Mészáros Márton
Mindörökké rock (Rock of Ages) című film plaktája
Vélemény, hozzászólás?