Ha van olyan szerző a világon, akinek különösen nagy gondot okozni filmre varázsolni műveit, az kétségkívül Boris Vian (1920-1959), a francia avantgárd író lenne. A Piros fű, a Köpök a sírotokra, és a Pekingi ősz népszerű regényei, de az utókor az 1946-ban íródott Tajtékos napokat tartja a legjobb művének. A különös szerelmi történet Vian elvont és sajátos fantáziavilágában maga a rózsaszín vattacukor.
A Tajtékos napok egy különös világban játszódik, ahol Colinnak van annyi pénze, hogy ne kelljen dolgoznia, mégis jó módban élhessen, s beleszeret Choléba, a bűbájos ifjú hölgybe, aki „olyan aranyos volt, hogy látni lehetett kék és mályvaszín gondolatait, amint ide-oda járnak a kezén az erekben.” Első találkozásuk egyik közös barátjuk kutyájának születésnapi partiján majdnem rosszul sül el, amikor a férfi megkérdezte Chloét, hogy „csókolom… a… magát Duke Ellington hangszerelte?”, majd szégyenébe elfutott. A szürreális történet helyszíne Párizsra, azon belül pedig csak a szerelmespár közvetlen környezetére összpontosít.
Michel Gondry, az Egy makulátlan elme örök ragyogása rendezője elég merész volt ahhoz, hogy neki szánja magát, hogy megfilmesítse a megfilmesíthetetlent. Jazz zene (Ellington), szembeötlő ötletesség, páratlan díszletek és néhány kevésbé sikeres effekt kelti életre Vian sorait, valamint két színésze: Romain Duris és Audrey Tatou. A Cholét játsszó francia színésznő épp ugyanolyan ártatlan és bájos, mint az Amélie csodálatos életében, de ez egyben azt is jelenti, hogy sajnos nem tud hozni mást a cukiságban határt nem ismerő különleges lánnyal. Viszont párja, Duris több lehetőséget is kap, hiszen még ő hosszú időn keresztül haldoklik, addig a férfi nagy változásokon esik át, és számtalan munkát vállal, hogy pénzt gyűjthessen a nő ápolására.
Azt kell mondanom, hogy az Életrevalókban megismert Omar Sy játéka, és szimpatikus lénye szintén elengedhetetlen, az általa megformált hűséges szakács és barát karakterét hibátlanul hozza, akárcsak a többi mellékszereplő, Gad Elmaleh és Charlotte Lebon. A filmről több véleményt nehéz mondani, ez tipikus esete annak, amit nem kell elmondani, ezt látni kell. Mert nem csak hollywoodi sikerfilmek, és elvont művészfilmek vannak, hanem van ez az édeskés maszlag, tele megszemélyesítésekkel (kutyaként viselkedő lábbelikkel, bogárként viselkedő csengővel és hímnős egérkével), valamint egy halálos betegség gyönyörű metaforájával. Hiába lett látványos a film, mindvégig nem bírja tartani a tempót: éppúgy, mint a szereplők háza, romlásnak indul a történet előrehaladtával. Ő azért nem jut arra a sorsa, mint a főszereplő lány, mert felbír kelni a halálos ágyából, de mindenesetre nem felejtjük el, hogy volt fél óra, amikor döcögősebb volt a történet.
Boris Viant olyan embernek képzelem, aki nem tűrné egyetlen műve megfilmesítését sem. Nyilvánvaló, hogy lehetetlenség lenne filmen visszaadni azt a színes írói képzeletvilágot, ami őt jellemezte. Vian mindössze harminckilenc évesen agyvérzésben halt meg a Köpök a sírotokra című könyvéből készült film díszbemutatóján, mert annyira felidegesítette magát azon, hogy nem úgy alkották meg a filmet, ahogyan ő elképzelte a regényében. Ha élne, ezen a filmen kisebb szívrohamot kapna, de mire másodszorra nézné, biztosan megenyhülne. Hogy miért? Mert a Tajtékos napok nem lett rossz film, csak eltér a normától, csak kevesebb lehetőség van benne játszani, valószínűtlenre sikeredett minden trükk, de átadja a könyv szájízét és fantáziadúsan kelti életre a viani világot. Úgyhogy irány a mozi, „ma este sanda chacha party lesz!”
Mészáros Márton
A Tajtékos napok című film francia plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?