A királynő (The Queen) II. Erzsébetről, a Piaf (La Vie en Rose) Édith Piafról, a Capote a híres amerikai író, Truman Capote életéről, A nyughatatlan (Walk the Line) Johnny Cash-ről, Egy hét Marilynnel (My Week with Marilyn) Marilyn Monroe-ról, és A bukás (Downfall) Adolf Hitlerről elvitathatatlan érdemű életrajzi film. Azonban utóbbi alkotójának, Oliver Hirschbiegel német rendezőnek a legújabb munkája, a néhai walesi hercegnő és pakisztáni szívsebész szerelmének csöpögős drámáját elmesélő Diana távolról sem olyan film, amit érdemes lenne megnéznie bárkinek is.
Saját előítéleteimből fakadóan nem tudok teljes mértékig pozitív szereplőként tekinteni Diana hercegnőre, és ennek számtalan oka van. Számomra a “szívek királynője” egy sérült, depressziós, bulimiával küzdő nő volt (egyes életrajzírók szerint borderline személyiségzavarban szenvedett), aki teljes mértékben alkalmatlan volt arra a feladatra, amire húsz éves korában vállalkozott, amikor 1981-ben feleségül ment Károly trónörököshöz. Viszont a hercegnő egy olyan korban mutatta meg a világnak a humanitárius cselekedetek fontosságát, amikor a világsztárok zöme még azt sem tudta, hogy mi fán terem a jótékonyság. Minden tette ellenére, nem gondolom, hogy Lady Di egy nagy stratéga, vagy kiváló képességű asszony lett volna, még akkor sem, ha több nyelven beszélt, és a jelbeszédet is megtanulta, hogy hallássérültekkel kommunikálhasson. Azonban az a mód, ahogyan a Diana című filmben ábrázolják, rémesen nevetségesnek hat, és azt sugallja, hogy az imádott hercegné nem sokkal tért el egy mai jótékonykodó üresfejű modell/színésznőtől, vagy olyan bulvársztártól, akit nem kifejezetten az eszéért szeretünk.
Nem kell nagyon szépíteni a tényt, ha a film nem Diana hercegnőről szólna, bizony a kutya sem akarná megnézni. Hiszen, az emberek nem igazán kíváncsiak arra, hogy egy kevésbé kiemelkedő tehetségű, vagy erre a szerepre alkalmatlan színésznő (az ausztrál Naomi Watts), hogyan dönti romba a Diana-kultuszt, miközben néhány huszadrangú színész asszisztál hozzá egy teljesen érdektelen történetben, amely semmit nem mutat meg nekünk Diana azon arcából, amelyet nem ismerhettünk a magazinok címlapjából. Pedig legalább azt a szintet el lehetett volna érni, amelyet sikerült elérnie a Vaslady (The Iron Lady) alkotóinak, még akkor is, ha nem volt kéznél egy olyan kaliberű színésznő, mint Streep. Így viszont csak fanyalogva nézzük, hogy Diana harminchat évéből hogyan választottak ki egy olyan időszakot, aminek tulajdonképpen nincs is olyan sok jelentősége. Ezáltal, hogy a pakisztáni szívsebésszel folytatott románcára építették az egész történetet, az kártyavárként dől össze.
Kényelmetlenül figyeljük a hercegnő zavaros, butuska mondatait, és akárhogyan erőlködhetünk, ez a Diana még annyira sem lesz szerethető karakter, mint a valamelyest vele rokonítható Bridget Jones volt. Az alkotók elérték a céljukat, amennyiben azt szerették volna, hogy Diana egy ostoba, nevetséges szőke nő legyen. Hirschbiegel zavarba ejtő módon csak egymás mellé tette az unalomig ismert bulvárcímlapokat és híres történeteket, amelyből egy semmitmondó, elcsépelt kép állt össze, ami még azokat sem tudja lázba hozni, akik vevőnek bizonyulnak a monarchia és a királyi család történetére. Az egész film egy gyenge klisé, amiből sajnos kimaradt minden fontos és emberi, ami egy árnyalt, vagy legalábbis rokonszenves nővé tehette volna a trónörökös első feleségét.
A címszerepet alakító Naomi Wattsról készült promóciós fotók majdhogynem megszólalásig hasonlítanak a néhai Dianára, de a jeleneteket látva kétség nem fér hozzá, hogy hiba volt egy olyan öregedő színésznővel eljátszatni a hercegnőt, aki tíz évvel idősebb a valóságban annál a kornál, amelyben Diana járt a cselekmény idején. Tíz év pedig elmondhatatlanul sok lehet egy ilyen korban a nők számára, különösen akkor, ha ezen (is) múlik a film hitelessége. De nem csak ezen csúszik el a film: elcsépelt, közhelyes, és körülbelül annyit ér, mint egy szappanopera péntek esti epizódja. Hol vannak a valós érzelmek, miért nem ismerhetjük meg, hogy milyen nő volt Diana, miért nem tudunk meg jószerivel semmit róla, miért nem látjuk az előzményeket, miért nem tűnik fel a királyi család többi tagja, és szeretőjén és barátnőin kívül bárki a színen?
A német rendező lenyűgözően kifinomult, valóban páratlan A bukás című kultfilmje után a Diana, minden idők legpocsékabb életrajzi filmjeinek egyike. Hiába van tapasztalata Hirschbiegelnek, a vérszegény történetet sem ő, sem Watts nem tudja megmenteni: a film még a szerencsétlen sorsú hercegnő halálos kimenetelű autóbaleseténél is nagyobb katasztrófa.
Mészáros Márton
A Diana című film plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?