Margarethe von Trotta német filmrendező elegendőnek vélte Hannah Arendt német filozófus Eichmann-perről írt nagy botrányt kiváltó cikksorozatát ahhoz, hogy élvezhető filmet fabrikáljon belőle. De ha valaki engem kérdez, alaposan melléfogott. Talán nem is csak a témaválasztást lehet okolni a Hannah Arendt elcsépeltségéért.
Mert maga a téma érdekesen hangzik mindaddig, míg a film felénél rá nem jövünk, hogy szinte semmi újdonságot nem fogunk kapni, mert minden lényeges motívumot belezsúfoltak az előzetesbe. Csak mellékesen, általában azoknak a filmeknek készítenek olyan trailert, amiben szinte az egész cselekményt, minden jó poént, vagy fontosabb jelenetet belesűrítenek, amelyeknek vérszegény a története. Mindenesetre nem vitatom, a Hannah Arendt tisztességesen akart elmesélni egy fontos huszonegyedik századi történetet, de a szellemi izgalom, az érdekfeszítő kivitelezés, a címszereplő karakterének részletesebb kibontása, a probléma hitelesebb ábrázolása és végül a feloldás elmaradt.
A film így nem több, mint egy történet az értelmiségi zsidó családba született Hannah Arendtről, a Totalitarizmus gyökerei című mű szerzőjéről, aki a The New Yorker számára készít tudósítást Adolf Eichmann SS-tiszt tárgyalásáról, miután a náci főbűnöst az izraeli titkosszolgálat, a Moszad katonái egy titkos akció keretében elfogták, és magukkal hurcolták Jeruzsálembe, hogy ott a per után kivégezhessék. Számomra meglepő volt elsőre, amikor a per során eredeti fekete-fehér felvételeket játszottak be Eichmannról, bár még így is azt mondom, hitelesebb volt, mintha egy színészt kerestek volna a kis szerepre. A filmbéli Hannah Arendet Barbara Sukowa kelti életre. A német színházi- és filmszínésznő korábban már a cannes-i filmfesztiválon is megkapta méltó elismerését színészi kvalitásaiért, de most annak ellenére, hogy megpróbálja hitelesen visszadni az eszméiért szenvedélyesen kiálló, tépelődő asszonyt Hannah Arendtként mégis rezignáltan, úgy hat mintha nem azonosult volna maximálisan a szereppel. A dráma többi szereplője – eltekintve egy-két kivételtől – sajnos nem éri el Sukowa szintjét, és úgy játszanak, mintha egy kisebb német színház színpadán állnának.
Összességében a legnagyobb hiba az, hogy nem kellő mélységgel nyúltak a történethez. Arendt a kor szellemiségét meghatározó gondolatai a gonosz banalitásáról, jóról és rosszról, nézőponti különbségekről, és a saját véleménytől való eltántoríthatatlanságról elgondolkodtató, de a kivitelezés annyira döcögős lett, hogy a második órához közeledve már képtelenek vagyunk azon filozofálni, hogy Eichmann egy félelmetes zsidófaló szörnyeteg volt, vagy egy egyszerű kis bürokrata, aki Führere parancsára a saját apját is megölte volna. A Hannah Arendt-filmet nem hiábavaló megnézni, de ha hasonló téma érdekel valakit, A bukás vagy A felolvasó fényévekkel értékesebb.
Mészáros Márton
A Hannah Arendt című film plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?