Miklós Ádám, a Győrben született és a skóciai St. Andrews egyetemen diplomázott 26 éves filmrendező legutóbbi munkája, a buddhista papnők helyzetéről szóló Dolma lányai című dokumentumfilm a hazai mozikba is bemutatásra került. A világjáró alkotóval, aki szülővárosából egy budapesti megállóval utazott Franciaországba, a fővárosban beszélgettem.
Miklós Ádám magyar rendező (Forrás: Facebook)
Mészáros: Hogyan jutottál Győrből három-négy év ausztriai tartózkodás után Skóciába?
Miklós: Mindig is meg volt bennem a vágy, hogy kimenjek külföldre, érdekelt, hogy milyen érzés lehet. Kezdetben turistaként gondolkoztam, de nem tudatosult bennem, hogy csak látogatóba mehetek külföldre. Tizennégy éves koromban az egyik osztálytársam már anyanyelvi szinten beszélt németül, mert 4-5 évet élt Németországban. Történelemórán egy dokumentumfilmet néztünk, és megkérdeztem tőle, hogy „Te ezt érted?”, mire ő azt felelte, hogy „Persze, olyan nekem, mint a magyar.” Innentől kezdve egyre jobban elkezdett bennem őrlődni a gondolat, hogy milyen jó lenne, ha kint élhetnék én is. Valami csoda folytán megismerkedtem egy osztrák sráccal, aki vendégdiákként érkezett a gimnáziumba, ahova jártam. Tizenhat évesen mentem ki Ausztriába, nyolc hónapig ennek a fiúnak a családjánál laktam, és utána találtak nekem egy nagyon olcsó szobát a közelbe. A szüleim bérelték, nem volt könnyű nekik, ezért ezt mind nekik köszönhetem.
Mészáros: Hogyan céloztad meg onnan Skóciát?
Miklós: Mindig is volt egy álmom Skóciával kapcsolatban. Talán az egzotikussága, a misztikussága, vagy a különös időjárása miatt vonzott ennyire ez az ország. Érettségi előtt eléggé realisztikus álommá fejlődött, mert addigra az addigi angol konyhanyelvemet elég magas szintre fejlesztettem, elsősorban a lakótársakkal való kommunikáció révén. Az egyik családi barát éppen Írországban dolgozott pincérként, így kikerültem oda egy évre. Pincérként dolgoztam öt hónapig, majd bébiszitter és recepciós voltam. Nem volt internetem, mindig internetkávézóba jártunk – onnan, online jelentkeztem a skóciai St. Andrews egyetemre is.
Mészáros: Hogy látod a skóciai St. Andrews egyetemet külföldiként?
Miklós: Sok amerikai, kínai van ezen az elit egyetemen, de van egy jelentős európai réteg is. Talán legkevesebben skótok járnak oda. Úgy tűnhet, mintha csak a felsőbb társadalmi osztályok gyerekei tanulnának ott, és valóban benne van a presztízsérték, de ez általánosítás. Például ahol én laktam, olcsóbb volt az élet, és a kelet-európai blokk is képviseltette magát a tanulók révén.
Mészáros: Mit tanultál az egyetemen?
Miklós: Filmezést, pontosabban filmesztétikát és skót történelmet tanultam. Némettel kezdtem, de egy év után rájöttem, hogy valami olyasmit csinálnék inkább, amihez több kedvem van. 2012 nyarán kellett volna diplomáznom, ami meg is történt, de mivel volt pénzügyi elmaradásom az egyetem felé, csak egy évvel később kaptam meg a diplomámat. Ekkor már úgy voltam vele, hogy nem is igazán érdekel az egész, már a második évben elkezdtük forgatni az első filmemet. Szinte minden időmet a film előkészítése, leforgatása, vágása tette ki. Voltak olyan gondolataim is, hogy nem érdekel az egyetem, a film fontosabb. Alapítottunk egy céget, az Arrabona Studiót – még irodánk is volt később Győrben, ami nagyon menő!
Mészáros: Milyen munkákat vállaltál az egyetem mellett?
Miklós: Mindig annyit vállaltam, amennyit akartam. Az első skóciai évemben még volt pénzem, nem kellett dolgozni. Utólag ezt már megbántam, mert feléltem az Írországban szerzett pénzem. A második évben egy ötcsillagos hotelben dolgoztam. A St. Andrews melletti híres golfpályán számos hollywoodi hírességgel találkoztam, ott kaptam egy különös munkát. Az angolok úgy mondják: „turn down assistent”, ami annyit tesz, hogy ágyforgató voltam. Bekopogsz, és megkérdezed, hogy megigazíthatod-e az ágyat. Hugh Granttel ajtón keresztül beszéltem, és felpróbáltam a szemüvegét is. Ez volt az első alkalom, amikor testközelből láthattam a luxust. Az egyik egyetemi diákról azt mesélték, hogy egymillió fontos házat kapott az egyetemi éveire a szüleitől, sok gazdag ember pedig egy üveg borért nyolc-kilencszáz ezer forintot képes kiadni. Nekik ez még csak nem is jelent különösebb megterhelést, megisszák és mennek tovább, mintha semmi sem történt volna. Vannak, akik szó szerint milliókat adnak ki egy vacsorára, és nekik ez természetes. Én az egyetemen voltam konyhai mosogató is, az egyetemi szálláson pedig manager asszisztensként dolgoztam két nyáron keresztül. Utána Németországban dolgoztam, egy kicsi hotelt vezettem két hétig, addig még a tulajdonosok, az ismerősömék elmentek nyaralni.
Mészáros: A buddhista szerzetesnők világáról forgatott Dolma lányai című filmed ötlete kinek a fejében született meg?
Miklós: Először író szerettem volna lenni, de a film mindig is adott volt számomra. Még Ausztriában elkezdtem kis amatőr filmeket forgatni, ekkor éreztem rá, hogy a film a leguniverzálisabb nyelv. St. Andrewson forgattam egy rövidfilmet, amely az ottani fesztiválon bekerült az első tíz közé, és abba az évben még nagyon megcsinálták az ünnepséget: vörös szőnyeg, pezsgőfogadtatás és az én filmem plakátja is ki volt rakva. Ötperces kisfilm volt, nem nyert semmit, de az én filmes professzorom – aki a negyedik nagyjátékfilmjét forgatja jelenleg – nagy benyomást tett rá. Mondta, hogy mindenképpen el kell mennem inni a társaságával, így belecsöppentem a filmes professzorok életébe. Minden este mentünk valahova, beszélgettünk, aztán ebből jött az ötlet, hogy készítsünk közösen filmeket, mint a Dogma 95 nevű dán filmes vonulat, amelynek nagy rajongója vagyok. Több alkotót bevontunk, és sikeresek voltunk. Aztán, amikor éreztem, hogy ez már nem úgy megy, ahogyan akartam, jött egy e-mail egy ismerősömtől, akinek az egyik ismerőse szeretett volna filmet készíteni a buddhistákról. Elolvastam a levelet, amelyet egy Alex Co nevű diák írt, aki azt írta, az előző évben járt Nepálban a szerzetesek között, és a szerzetes nők életéről szeretne filmet forgatni Tibetben. Soha sem nem érdekelt a dokumentumfilm, de ez most megfogott. Egyből jelentkeztem nála, leültünk egy kávézóba beszélgetni egy tibeti lány társaságában, megmutattam neki a story boardokat, és hamarosan ráálltunk a filmre.
Mészáros: Miből és hogyan finanszíroztátok a filmet?
Miklós: Semmi pénzünk nem volt az elején. Az első nagy lökést az egyetem adta. Ha már adnak támogatást neked, akkor egy másik szervezet is jobban hajlik rá. Végül meglett az a pénz, amiből ki tudtunk menni Nepálba, de volt önköltséges része is, mert minden alkotónak be kellett szállnia.
Mészáros: Onnantól kezdve, hogy először leültetek beszélni, mennyi időbe telt megvalósítani a filmet?
Miklós: Először Tibetbe akartunk kimenni, de az komplikált lett volna, pedig nekem
nagyon tetszett ez a titkos, becsempészéses dolog. A zárda, amellyel felvettük a kapcsolatot azt mondta, nem akarnak rákerülni a kínai radarra, amelyet megértettünk. Volt egy választásunk, hogy Indiába, vagy Nepálba menjünk. Nepálra esett a választásunk. Meg kellett írni a filmünk első változatát, ez volt az én feladatom. Nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert a művészeti feladatok hárultak rám, a szervezést a többiek bonyolították.
Mészáros: Hogy sikerült találkoznotok a dalai lámával?
Miklós: Amikor arról jött a hír, hogy a dalai láma csinál egy skóciai körutat mi már leforgattuk a filmet majdnem egy éve. Ha a dalai láma bárhova is megy, akkor biztos lehetsz benne, hogy másnapra az összes jegy elfogy. Mondtam a többieknek, hogy ez jó lehetőség lenne, mivel mindegyikünk hihetetlenül tiszteli őt, és a filmnek is publicitást hozna. Ezért felhívtam a személyes asszisztensét, vagyis a reprezentációs emberét, aki tartott előadást az egyetemünkön. Megkérdeztem, hogy meg lehetne-e oldani valahogy a találkozást. Meglepődött a merészségünkön, de azt mondta, hívjam vissza holnap. Másnap azt mondta, hogy beszélt vele, és kapunk körülbelül húsz percet. Nagyon boldogok voltunk, és amikor elérkezett a találkozás, a dalai láma már várt ránk. Hatalmas élmény volt.
Mészáros: Miről tudtatok beszélni?
Miklós: Elsősorban a filmről. Teljesen meghajolva kell belépni hozzá, de ő annyira természetes volt, hogy szólt, ne is hajoljunk meg, csak üljünk le. Megkérdezte mind a hatunk nevét, kért egy néhány mondatos bemutatkozást, utána pedig elmeséltem neki a filmünket. Figyelmesen meghallgatta, tetszett neki az ötlet, és arról beszélt, hol vannak még olyan helyek, ahova érdemes lenne elmennünk. Szóba került az is, hogy a nők szerepe a buddhizmusban gyakran alacsonyabb rendűnek tűnik a férfiakénál, és a nők diplomájáról is beszéltünk. Körülbelül olyan húsz perc után elment előadást tartani, de megengedte, hogy megvárjuk az előadás után, így a műsor után lehetőségünk nyílt újra beszélni vele. Akkor adtuk oda neki az ajándékot, ami egy közös csoportkép volt a filmből, és a filmünket népszerűsítő sapka, amit fel is kapott a fejére. Képeket is készítettünk, és amikor elment, visszafordult és földig hajolva mondta, hogy köszönöm szépen. Ez kísérteties érzés volt, eszméletlenül nagy megtiszteltetés. Gyermekkoromtól két emberrel szerettem volna találkozni, az egyik Nelson Mandela, a másik pedig a dalai láma volt.
Mészáros: Melyik részét élveztétek a legjobban a forgatásnak?
Miklós: Mindegyik más miatt volt emlékezetes. A kisgyermekekkel nagy élmény volt forgatni, akkor úgy éreztem, valamit tenni kell értük, pénzt kell gyűjteni, vagy valahogy segíteni rajtuk. Hihetetlen életekkel találkoztam. Volt közös focizás is, és még amerikai focizni is beálltunk.
Mészáros: A filmeteket milyen országokban vetítették?
Miklós: Amikor meglett a film, az első premiert az egyetemen tartottuk. Az nagy élmény volt, százötvenen eljöttek a vetítésre és az azt követő előadásra. Ekkor már kapcsolatba léptünk egy filmes céggel, a Tivolival, akivel partneri szerződést kötöttünk. Felfigyeltek ránk, és sokszor találkoztunk. Vállalták a film kiszínezését és a hang mixelését is, ami hihetetlenül jó érzés volt. Én eddig egy gép előtt ülve vágtam a filmjeimet, most pedig Budapesten egy olyan vágószobába kerültünk, amilyent még soha nem láttam. Ott pedig olyan emberek dolgoztak, akik az Oscar-díjas Szabó Istvánt csak Pista bácsiként emlegetik, de olyan munkatárs, aki Coppolával is dolgozott együtt. A Dolma lányait itthon a Vertigo Média forgalmazza, náluk jobb magyar forgalmazót el sem tudtam volna képzelni. Novemberben mutatták be a filmet Magyarországon, és most három hónappal a bemutató után még mindig vetítik az art-mozikban. Amerika lett volna a nagy dobás, és szerencsére sikerült szerződésbe lépni egy kinti forgalmazóval, méghozzá egy nem is kis forgalmazóval. Elvileg februártól húsz moziban kezdik vetíteni Amerikában, és a DVD-változat az Amazonon és Netflixen is megvásárolható lesz.
Mészáros: A film össznézettsége eléri már az ezer főt?
Miklós: Az első két hét után 775-en nézték meg a magyar mozikban, ami nagyon pozitív eredmény. Nem egy Éhezők viadala filmről beszélünk, tehát ez szép eredmény. Vannak olyan ismert alkotók által készített filmek, amiket a premier hetében ennyien sem néznek meg. A célunk természetesen az ezer néző volt, és úgy gondolom, mostanra érhettünk el odáig. Az első nagy filmje az embernek a gyermeke, ezért nagyon féltünk a kritikáktól is, de szerencsére pozitív visszajelzéseket kaptunk. Az Index elkérte a filmet, megkérdeztem a forgalmazónkat, hogy mire számítsak. Azt mondták, elég szőrős szívűek, de alapvetőleg egy jó kritika jött ki róla.
Mészáros: Milyen témák foglalkoztatnak még?
Miklós: Nem csak dokumentumfilmekben gondolkozom. Már leforgattuk a Menla hagyatéka című filmünket, amely a tibeti gyógyászati módszerekről, különösen a rák gyógyászatáról szól. Most megyek ki külföldre, Franciaországban kezdtem el vágni a filmet, amely elvileg júniusban készül el. Van egy dokumentumfilm tervünk, ami Budapesten játszódna, de arról még nem tudok beszélni. Korábban volt egy másik tervünk, elmentünk vele a Tivolihoz, ahol mondták, hogy nagyon jó ötlet, de a megvalósítása másfél milliárd forint lenne. Az még állami támogatással is teljesíthetetlen lenne. Először meg szeretnénk teremteni magunknak egy nevet, és csak aztán, mondjuk két-három év múlva próbálnánk meg átlépni a játékfilmes mezőnybe.
Mészáros Márton
Budapest, 2014. január
Poszter a Dolma lányai című filmhez
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?