Közel harmincéves pályafutása során most végre valaki rájött, hogy Toni Servillo van annyira jó színész, hogy egyből két szerepet is ráoszthasson a rendező, így a Viva la libertá – Éljen a szabadság! című olasz filmben egy ellenzéki pártfőtitkárt és annak fivérét is ő kelti életre. Kritika a filmről.
Műfaját tekintve komédia, de nem az a vérbő fajta, amitől a magyar néző a hasát fogja – persze nem is Adam Sandle-féle alpári poénokat durrogtató, vagy a Ben Stiller által játszott kisember állandó zűrbe sodródódási szituációira építő film a Viva la libertá – Éljen a szabadság! Az angol műfajmegnevezéssel élve dramedy (drama és comedy szavak összetétele), vagyis dráma és vígjáték is egyben. A film kezdetekor a nézőben erőteljes negatív érzések generálódhatnak, hiszen Enrico Oliveri, a film főhőse nem egyszerű ellenzéki politikus, minden politikai életben mozgó személynél jóval borúsabb, depresszióra hajlamosabb. A férfi a rá nehezedő nagy nyomás miatt a választási hajrá időszakában dönt úgy önkényesen, hogy összecsomagol és titokban elutazik külföldre, hogy kipihenje fáradalmait, és megnézze, mit csinál nélkül az a sok marha a pártban. Titkárára hárul a probléma orvoslása, ő pedig jobb megoldás híján előhalássza Oliveri professzor fivérét, akit nemrég engedtek ki az elmegyógyintézetből, ahol kezelték.
A szerethető flúgos figura megjelenésével kanyarodik át az eddig gondterhes alkotás komédiává, a szó egykor volt nemes értelmében. Toni Servillo tökéletes teljesítménye varázsolja szerethetővé és szórakoztatóvá a filmet, Givoanni Ernaniként egyszerűen lubickol. Rendkívül jól áll neki az életigenlő, szenvedélyes és nagy tudású testvér szerepe, igazi ellenpont a szintén általa életre keltett kicsit hideg, szinte mindig savanyú politikus mellett. Servillo próbál játszani ezzel a behatárolt karakterrel is, de nincs könnyű feladata, a brillírozás lehetőségét úgyis a diliházból szabadult testvér nyújtja, akit úgy játszik, mint egy csúcsán lévő komikus. Roberto Andò rendező számára ez a színész hatalmas ajándék, talán még csak vezetni sem kell igazán egy ilyen nagy tehetséget, aki játszi könnyedséggel elvisz a hátán másfél órát.
A Viva la libertá – Éljen a szabadság! anélkül fogalmaz meg kritikát a kortárs európai politika útvesztőiről, hogy azt ténylegesen érzékelnénk. Csak a végefőcím érkezésekor döbbenünk rá, hogy mennyire dilettáns politikusokat láthattunk, milyen szoros baráti viszony van a köztársasági elnök és az ellenzék vezére között, és azt, hogy az olasz politikát húsz éven keresztül meghatározó, nagy ellenzéki nyomásra lemondó Berlusconi miniszterelnök meg sem jelenik a filmben, még csak említés, vagy utalás szintjén sem. Nagy igazságokat hallhatunk a filmkészítés a politika összefonódásáról, és a néhai Fellini is feltűnik egy archív felvétel erejéig, amelyben szintén figyelemre érdemes dolgokról beszél. A film egyúttal jellemfejlődés is, hiszen Oliveri pártfőtitkár, ez a megkeseredett, megkeményedett férfi végre felfedezi az élet szépségét, és képes lesz újra élettel teliként folytatni útját.
A film története megfelel a hagyományos sémának, bölcsessége pedig nem eget rengető igazság, mégis a Viva la libertá – Éljen a szabadság! könnyedén belopja magát a néző szívébe. A kellemes képsorok megmosolyogtatják az embert, a rejtett irónia pedig aktuális kicsengést ad a filmnek. Bárcsak mindenhol megfogadnák a film szavait, a politikának az embert kellene látnia, nem a szavazó állampolgárt.
Mészáros Márton
A Viva la libertá – Éljen a szabadság! című olasz film plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?