Az Ivan & The Parazol rockegyüttes 2010-ben alakult, mostanra pedig már nem csak a fesztiválközönségek kedvencei. Idén második helyezettek lettek a VOLT Produkció és az MTVA Nagy-Szín-Pad című tehetségkutató versenyén, tavasszal pedig a világhírű Deep Purple előzenekara voltak a Papp László Budapest Sportarénában. Néhány sikeres külföldi koncert után ezúttal a miskolctapolcai EFOTT-fesztiválon adott fellépésük után beszélgettem Vitáris Iván frontemberrel és Balla Mátéval, az Ivan & The Parazol gitárosával.
Balla Máté gitáros és Vitáris Iván frontember fellép az Ivan & The Parazol együttesükkel a miskolctapolcai EFOTT-fesztiválon 2014. július 16-án (Fotó: Mészáros Márton)
Hogyan oldjátok meg az interjúadást öten?
Vitáris Iván: Szerintem nagyjából mindenki szokott nyilatkozni. Sokat kérdeznek engem, de ez azért van, mert nem tudok hangszereken játszani. Rögtön az elején kirajzolódott ez az irány, hiszen nincs olyan karakterünk, akinek mindig ott kell lennie az interjúkon.
Balla Máté: Nagyjából egyensúlyban van az, hogy ki mennyit nyilatkozik. Próbálunk ahhoz ragaszkodni, hogy rock zenekar maradjunk, és ne menjünk át valami solo dologba, senkinek az irányába nem akarjuk eltolni. Belső ügyeikben és a nyilvánosság felé is azt kommunikáljuk, hogy mindenki egyenlő.
Az Egyesült Királyságban és az USA-ban is turnéztatok. Mennyire más az angol nyelvű közönség, mint a magyar?
Vitáris: Nagyon érdekes a kérdés, mert pont most a koncert után beszéltünk erről a többiekkel. Máté szerint egyszerűbb helyzetben vannak az amerikaiak, mert olyan zenekarok közegébe nőttek fel, akik alapján a magyar zenekarok sok stílusbeli dolgot megtanultak, és honosítottak. Mégis azt gondolom, a magyar zenekaroknak a saját közönsége a legfontosabb, itt érezhetjük otthon magunkat, itt van az, hogy minden egyes szavunkat isszák, hűségesek hozzánk, foglalkoznak velünk és annyi energiát adnak, amit száz koncerten át tudunk csak visszaadni nekik. Az amerikai-magyar összehasonlítás nehéz, már kilométerben is hatalmasok a különbségek, hát még felfogásban és életvitelben. Teljesen más társadalom, a társadalmi összetettség – nagy a kulturális különbség. Például a magyarban van valami plusz, ami az amerikaiban nincs meg, belőlünk pedig hiányzik az a pozitív alaphozzáállás, ami őket jellemzi. Mi fiatalok vagyunk még, tehát nincs olyan sok tapasztalatunk. Pár londoni és amerikai koncerttel tudjuk csak összehasonlítani a különbséget. De az biztos, ha a magyar közönség megszeret téged, soha nem enged el, Amerikában viszont nagyon gyorsan rotálódik a piacon.
Balla: Amit tapasztaltunk az, hogy ott befogadóak és van lelkesedés a koncerten, itthon viszont kialakult már egy hűség felénk. Egyelőre ennyit látunk, de reméljük, a későbbiekben részletesebben be tudunk számolni más országok közönségéről.
Nem voltak előítéletei a kinti közönségnek veletek szemben?
Vitáris: Egyáltalán nem, bizonyos országokban kuriózumnak tekintik, ha egy zenekar messziről jön. Megkérdezik, hogy jöttetek, hajóval?! Teljesen félreértésben vannak. Az angol piac kevésbé befogadóbb, ott már az sem mindegy, hogy amerikai vagy angol az előadó…
Balla:…de beszélgettünk egy sráccal, aki menedzser szerepben volt jelen egy londoni bulinkon, és a koncert előtt megkaptuk tőle, hogy magyar zenekarként sok mindent fel kell mutatnotok zeneileg és akár vizuálisan is. Százötven százalékot kell nyújtanunk, mondta. Azt feleltük neki, rendben, gyere el este a koncertünkre és hallgass meg minket. Végül lejött és nagyon jó élményben volt része, utána odajött hozzánk: „Srácok, hol a menedzseretek? Ezzel valamit kezdeni kell!” – mondta. Szóval, nem érzem azokat a hatalmas nagy korlátokat. Amúgy is gondoljunk csak a múltra, akkor voltak nagy korlátok!
Vitáris: Igen, ez egy szép sztori! Ott helyben megjelentek a dollárjelek a szemünk előtt. Ebbe a külföldi turnézásba csak belekóstoltunk, de sikerült olyan kapaszkodókat találnunk, amivel szinte el tudunk már indulni valamerre.
Mit jelent számotokra az optimizmus?
Balla: Azért is tudok optimista lenni, mert szerintem már az csoda önmagában, hogy ez az öt közös érdeklődésű ember egymásra tudott találni és egybefonódott az útja. Innentől kezdve nem hiszem, hogy a jövőben bármiféle akadály gátat vethetne…
Vitáris: Nagyon sokat jelenet az optimizmus számunkra: az emberekhez való hozzáállást, a zenélést, a közösségi létet, a társadalmi életet. Ha hozzá tudsz úgy állni a másikhoz úgy, hogy megbecsülöd olyannak ami, és tudsz viselkedni vele ember módjára, az már fontos. Kicsit eltolom a választ a tolerancia felé, ami szerintem része az optimizmusnak. Mi megpróbálunk mindenhez úgy állni, hogy tényleg csak a jót lássuk benne és megpróbáljuk kihozni belőle a maximumot. Lételem az optimizmus!
Iván, sokan Jim Morrisonhoz hasonlítanak, én mégis leginkább Mick Jagger hatását vélem felfedezni. Mennyire tudatos mindez?
A zenében semmi sem tudatos, éppen ettől szép. Már nagyon sokat beszéltünk arról, hogy a karrierünket mennyire építjük tudatosan, és arról, hogy amikor leülünk zenélni, vagy fent vagyok a színpadon, nem arra gondolok, hogy Jagger az 1972-es austini koncerten hogyan énekelte el a Bitch című számot – amúgy mindig erre gondolok –, hanem csak átadom magamat a zene élvezetének. Komolyra fordítva a válaszadást, nem szoktam ilyeneken filózni, mert egyértelmű, hogy ahogy a gyerek a szülei hatására nő fel, úgy egy zenészre is hatással van a saját ízlése, a korábbi háttere és mindaz, amit kiskorától kezdve hallgatott és szeretett. Annak viszont örülök, hogy az idoljaimat csupán egy-két olyan médiában dolgozó ember tudta megnevezni, akit régebb óta ismerek. Általában mindig olyanokhoz hasonlítanak, akiknek a zenéjével később ismerkedtem meg, vagy azokhoz, akik már annyira nem voltak hatással rám. Félreértés ne essen, semmiféle degradálást nem akarok belevinni, csak nem a Jagger, nem az Iggy Pop volt a legnagyobb hatással rám. Jack White is hatással volt rám, ő speciel egy profi zenész, nagyszerű felfogással, viszonylag korunkbeli is, de vele is később ismerkedtem meg.
Az év lemezének nevezted Jack White Lazaretto című új albumát. Miért?
Mert White nagyhatású, vérprofi zenész. Megkértek, hogy írjak recenziót az albumáról, és valóban úgy zártam soraimat, hogy a Lazaretto „2014 egyik legjobb anyaga.”
A Sellin’ My Soul című dalotok felcsendül a Megdönteni Hajnal Tímeát című filmben is. Láttátok a filmet?
Vitáris: Több dalunk is, talán három. Igen, láttuk a filmet, és nagyon tetszett. Tök jó film, pedig nagyon kritikusok vagyunk a magyar filmekkel szemben, az elmúlt években volt néhány félrement projekt, de a Megdönteni Hajnal Tímeát egy korrekt, teljesen nézhető és élvezhető “goodfeling” alkotás.
Balla: Bemutató előtt megtekintettük és mi, akik elég kritikusok tudunk lenni a humorral kapcsolatban is, nagyon jól elszórakoztunk rajta. Aztán azt mondtuk az alkotóknak, részünkről maximálisan rendben van, mert végre egy jó magyar vígjátéknak a létrejöttét támogathattuk a dalainkkal. A szereplőgárdától kezdve a sztorin át minden abszolút a helyén van benne.
Eljöttek már meghallgatni titeket a nagyszüleitek?
Vitáris: Tudod mi a baj a nagyszüleinkkel? Ők nem azt a rockzenét hallgatták, amiből mi táplálkozunk. A dobosunknak, a Siminek [Simon Bálint – MM.] a szülei az a korosztály, akik azt hallgatták, ami hatással volt ránk, és akkor nőttek fel, amikor ezek a zenék voltak nagy slágerek. A mi nagyszüleink idősebb korosztály ahhoz, hogy élvezze, amit csinálunk. Az én orosz nagymamám például 1927-ben született, még Elvis Presleyt is éppen csak súrolta. A szüleink gyakorlatilag az 1970-es évek végén, a 80’-as elején voltak igazán fiatalok, de ezekből is olyan sztorik jönnek le, mint például az, hogy megkérdeztem anyukámékat, hogy milyen volt a Queen 86’-os koncertjén bulizni, és ő csak annyit felelt: „már nem emlékszem.” Nem emlékezni a legnagyobb koncertre! Nagymamám viszont volt a Szabadság-téren is!
Mit gondoltok az 1965 előtti zenékről?
Balla: Nagyon nagyra becsüljük! Ugyanúgy tiszteljük a blues gitáros Robert Johnsont, vagy például Muddy Waterst, Howlin’ Wolfot, Aretha Franklint, az 1957-ben alapított Stax Records kiadót, a soul zene mekkáját, de Chuck Berry is nagyon fontos számunkra. Amúgy szoktunk arról beszélgetni, hogy miért van az, hogy egy Stones vagy Iggy Pop még mindig olyan tud lenni, amilyen, és még mindig teljes szívvel-lélekkel a dolog mögé tud állni. Ez lényegében azért van, mert ezek az emberek megtapasztalták, milyen volt az élet rock zene nélkül. Ez különbözteti meg őket a náluk fiatalabb zenészektől, akik számára már evidens volt ez a műfaj. Ők teremtették meg a világnak ezt a részét. Amúgy a rock egy misszió és mindig is az lesz. Az elmúlt ötven-hatvan év során láttuk, hogy nem halt meg, nem vált kihaló stílussá – lehet, félévszázad múlva ez fog az új komolyzenének számítani. Ha nem tiszteled a múltat és nem teszed bele azokat az értékeket, amelyek híressé tették a műfajt, akkor az egész nem fog működni.
Mi volt eddig a legviccesebb koncertélményetek?
Vitáris: Az A38-on Máténak az erősítője nem működött bizonyos, nem részletezni kívánt okok miatt. A billentyűsünk odament hozzá és körülbelül fél órán át ketten szerelték a gitárt, miközben Janival, a basszusgitárosunkkal, és Simivel, a dobosunkkal hárman egy nagyon gáz improvizációba kezdtünk.
Mit tennétek, ha egy napra nők lehetnétek?
Balla: Lehet, igyekeznék közelebbről megismerni Ivánt.
Vitáris: Juj, ilyenekbe még csak bele se menjünk, ez Magyarország!
Ha választhatnátok, milyen természetfeletti tulajdonsággal ruháznátok fel magatokat, és miért pont azzal?
Vitáris: Tudok varázsolni!
Balla: Tessék?
Vitáris: Lenne? Nekem van! Láttátok az elmúlt órát? De ez nagyon szar poén…
Ki az a hatvanöt év feletti zenész, akinek elmennétek a koncertjére?
Vitáris: Paul McCartney.
Balla: Ez nagyon jó kérdés. Eszméletlenül sokan vannak! Viszont beszélhetnék másról? A Stonesról. Szeretném elmondani és azt is, hogy mindenképpen hozzátok le, hogy számomra nagyon fura érzés volt azt látni, hogy hetvenéves emberek teljes erőbedobással zenélnek, méghozzá talán a világ egyik legnagyobb tehetségeiként. Jagger például egy pillanatra sem állt le. Vagy negyven éve meg kellett volna halnia ezzel a teljesítménnyel és életmóddal a háta mögött, de ennek ellenére, ez a fickó kisétál a kifutóra a mai napig, és erővel telve, vígan visszafut és teszi a dolgát a színpadon. Ez egyrészt csodálatos, másrészről végtelenül bosszantó.
Miskolctapolca, 2014. július
Mészáros Márton
Vitáris Iván, a Ivan & The Parazol énekese a miskolctapolcai EFOTT-fesztiválon 2014. július 16-án (Fotó: Mészáros Márton)
Mészáros Márton blogja 
2014. július 25. - 14:01 |
Gratulálok az együttesnek! Érdekes és okos válaszokat adtak,a zenéjük pedig szuper! 🙂