Most már bizton állíthatom, kifejezetten jó döntés volt elolvasnom a kritikát a Paranoia című filmről, mert annyira elvették a kedvemet a techno-triller megtekintésétől, hogy helyette villámgyorsan átnyergeltem a Mocsok (Filth) című filmre, ami rögvest a végefőcím előtt minden meggondolás nélkül felkerült a “filmek, amiket látni kell egy emberéletben” listámra, hogy eztán nyugodt szívvel ajánlhassam azoknak a moziélményben szegényeknek, akik nem látták még.
A Mocsok Irvine Welsh skót író népszerű, kultuszregénnyé vált könyve, amely 1998-ban jelent meg. Most már tudom, hiányosságom ez a irodalmi alkotás is. Ha ennyire komoly és hatásos mozifilmet tudott belőle készíteni az első komoly filmjével jelentkező Jon S. Baird skót rendező, akkor a welshi alapanyagnak végletekig menően komplexnek kellett lennie. A film első jelenetétől kezdve nyomon érhető, hogy itt nem valami blőd fekete komédia fog kibontakozni a szemünk előtt, hanem egy maróan kegyetlen és komoly dráma tökéletesen ülő (durva) poénokkal.
A nyitójelenetben egy meglehetősen tapló palival ismerkedünk meg, akiről hamar kiderül, hogy a rendőrség kötelékében dolgozik. Az edinburghi rendőrőrsre igyekszik, ahol az értekezlet során keresetlen szavakkal, korlátlan iróniával mutatja be nyomozótársait, pontosabban azoknak előnyösnek semmiképpen nem mondható oldalát. Bruce Robertson nyomozó sajátos narrációja elmondhatatlanul kegyetlen, mégis nagyon szellemes. Azonban a történet előrehaladtával megritkulnak az olyan vicces jelenetek, amelyeken valóban jóízűen tudunk nevetni, mivel egyre jobban érezzük főhősünk kilátástalan helyzetét, és akármennyire antihős karakter, mégis valamiféle együttérzést kezdünk el érezni iránta. A főszerepet alakító James McAvoy alakítása nem hagy kérdéseket maga után, egyértelműen élete legnagyobb teljesítményét tette le az asztalra (ezt ő maga is tudja) az erkölcsileg és ezáltal fizikailag is egyre lejjebb züllő nyomozó szerepében. Az csak zárójeles megjegyzés, hogy a szakállal a fiatal Russell Crowe-ra, vagy a Gerard Butlerre emlékeztető James McAvoy a szerepre való felkészülés miatt minden este letolt fél üveg whiskyt, hogy hitelesebb legyen alkoholistaként, és gyűröttebbé váljon a bőre, a szemét pedig eleinte sok dörzsölgetéssel, majd egy sajátos szemcseppel tette ilyen vörösessé.
Kezdetben valóban nagyon vicces, órákon át tudnánk nézni a szemétkedését és sajátos poénjait, de ahogyan egyre lejjebb süllyed morálisan, kitágul a kép, és sokkal komorabbá válik a film hangulata, majd nem sokkal a vége előtt, Robertson kezéből kihullik a gyeplő, és többé nem képes maga irányítani. Az itt megjelenő hallucinálásai és a teljes emberi szétcsúszás hiteles, amely azzal hág tetőpontjára, hogy kiderül valami nagyon fontos a főhős feleségéről, Carolie karakteréről, pontosabban magáról Bruce Robertson detektívfelügyelőről. A film ha némelyiket felületesen is, de érinti a drog-, alkohol és szexfüggőséget, a kábítószerrel való visszaélést, a diszkriminációt, a prostitúciót, a pornográfiát, a korrupciót és számtalan más problémát, mégis nem ezek a témák teszik igazán nyomasztóvá a filmet, hanem alapvetően Robertson “leépülése”. És itt bizony, James McAvoy kiemelkedően nagy érdeme, hogy mérhetetlenül hitelesen hozza a tahó-paraszt nyomozót, aki valójában egy súlyosan sérült, komoly gondokkal küzdő férfi, masszív függőségek rabja. Az egyes jeleneteket a sajátos fényképezés, és a kiválóan megválasztott filmzenék teszik még hatásosabbá. Még az unalomig ismert 99 Luftballons sem volt hiba, amikor Robertson és szerencsétlen barátja erre a német slágerre vonulnak végig a városon, egyből elfogott a röhögés – néhány perccel később pedig azért folytak a könnyeim a nevetéstől, ahogyan Robertson elbánt a cimborájával.
És ha már a szereplőknél tartunk, McAvoy brillírozása mellett minden szereplő megállja a helyét, de egy ilyen színészi alakítás mögött mindenki csak a másodhegedűs szerepben tetszeleghet. Jamie Bellnek Rayként nincs igazán nagy lehetősége arra, hogy kitörjön a szerepből, és megmutassa, hogy miért is több egy közepesen jó brit színésznél, viszont az Oscar-díjas Jim Broadbentről illene szót ejtenünk, mert maszkkal megnagyobbított fejű, einsteini fürtöket viselő pszichológusként Bruce képzeletében maga az agyrém.
A Mocsok nem véletlenül kapott tizennyolcas besorolást, elvégre az utóbbi hónapok egyik legerősebb filmjével van dolgunk, amely bizony szépen meg van fűszerezve beteges szexuális szokásoktól kezdve péniszeken át a legocsmányabb viccekig egy komoly drámával. Talán éppen a beteg poénokért, a nagyszerű társadalomkritikáért, és valós üzenetéért fogunk rá úgy emlékezni, mint a 2013-as filmtermés egyik maradandó filmjére.
Mészáros Márton
A Mocsok című angol film posztere
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?