Elsősorban olyan filmekről írok ajánlót, kritikát, amelynek a bemutatója tíz napon belül van, vagyis beleesik a bemutató előtti vagy utáni tíz napba. Utána már késő írni róla, elvégre addigra már szinte mindenki megnézi, aki akarja, vagy elolvassa róla a véleményeket. Most mégis kivételt teszek, és az Időről időre (About Time) című brit romantikus filmet fogom bemutatni.
Richard Curtis rendező a Fekete Vipera és Mr. Bean vígjátéksorozatok, majd az utóbbiból készült mozifilm forgatókönyvírója volt, Oscar-díjra jelölték a Négy esküvő és egy temetés című filmért, az ő munkája a Sztárom a párom, a Bridget Jones naplójának első és második része, az Igazából szerelem című nagysikerű romantikus vígjátékot már maga írta és rendezte, akárcsak néhány évvel később a Rockhajó című filmet. Új filmje, az Időről időre valami olyan romantikus alkotás akart lenni, amely kerüli a műfajhoz kötődő pejoratív vonzatokat, és ez félig-meddig egészen jól is sikerült neki.
Amikor betölti a felnőttkort a fiú, édesapja magához hívatja, és meglepő információt közöl vele: a család férfitagjai képesek időutazni. De csak a férfiak képesek erre, és csak visszafelé lehetséges az időutazás. Viszont a történelmet nem lehet megváltoztatni, nem lehet ágyba ráncigálni Szép Helénát, és Hitlert sem ölheted meg. Az egyetlen súlyos következménnyel járó probléma pedig az, ha gyermeked születése előtti időbe kívánkozol vissza, ugyanis akkor a már megszületett gyereked eltűnik, és kicserélődik valakire. Na igen, már itt feltűnik nekünk, hogy valami mégsem stimmel. Újra és újra felmerül a kérdés az időutazás mivoltáról, de az alkotók nem dolgozták ki kellően ezt a vonulatát a témának, így mindvégig maradnak nyitott kérdések előttünk. Viszont, ha felülkerekedünk ezen a mondanivaló és élvezet szempontjából teljesen elhanyagolható szálon, akkor egy élvezhető filmet kapunk.
Curtis korábbi filmjeivel megteremtette a romantikus vígjátékok olyan formáját, amely nem a hasat fogó nevetésről szólnak, hanem elsősorban az érzelmek kerülnek előtérbe a vígjátéki elemek mellett. A visszafogott humoráról ismert alkotások elsősorban angol középosztálybeli környezetben játszódnak, egy szerethető férfi főszereplő szinte mindig van a cselekményben, ez éppolyan elengedhetetlen része a sztorinak, mint az esküvők, a különc rokonság, vagy az érzelgős befejezés. Az Időről időre sem kerüli el ezeket a témákat, és ahogyan azt már megszokhattuk (Pl: Négy esküvő, egy temetés, Igazából szerelem) mindvégig a realizmus határán mozog – ellentmondásos kijelentés, ugyanis az egyetlen nem realisztikus elem az időutazás, a fő mozgatórugója az eseményeknek. A siker viszont garantált egy olyan filmnél, amely ezzel a kis időutazásos plusszal mesél rólunk, nekünk.
A hitelességet egy olyan főszereplő erősíti, mint Domhnall Gleeson (Brendan Gleeson fia) Tim-je, aki mindvégig természetes marad hol csetlő-botló, hol éppen szeretni való, ám elsősorban mégis csak nyájas karakterével. A filmre könnyen rá lehetne sütni a szirupos jelzőt, azonban Curtis harmadik rendezői munkájában tapasztalt öreg rókaként egyensúlyozik a szükséges humor, mondanivaló és érzelem között. Rachel McAdams karakterét jószerével bárki eljátszhatta volna, az eredetileg Zooey Deschanelnek szánt szerepet talán valaki olyan érdekesebbé tehette volna, akinek arca nem tűnik fel minden második „rom-comban”, és akinek nem ez a harmadik időutazós filmje. A legszimpatikusabb szereplő számomra egyértelműen Bill Nighy, aki az alkotó két előző rendezésében, az Igazából szerelem és a Rockhajó című filmekben is szerepelt. A hatvanas évei elején járó brit színészt mára mindenki az előbbi film rocksztár-télapójaként ismeri, elsősorban a “Gyerekek, ne vegyetek drogot…Legyetek rocksztárok, és megkapjátok ingyen!” ominózus mondatnak köszönhetően. Ebben a filmben is a szokásos szimpatikus figurát hozza játszi könnyedséggel, könyvfaló karakterének bölcs mondatai is emlékezetesek maradnak.
Számomra igazi pozitívum, hogy a film nem lovagol az időutazás témáján, a sok érdekes, vagy kevésbé érdekes ötletet magába foglaló téma így nem viszi mellékvágányra a filmet. Szintúgy örömteli, hogy a szereplők elsősorban nem saját élvezeteik, vágyaik miatt utaznak az időben, hanem azért, hogy ezzel valakin segítsenek. Ha éppen erről van szó, akkor egy drámaírónak, akinek a premierje botrányba fullad, egy színésznek, aki elfelejti a szövegét, vagy egy elvont testvérnek, akinek rossz útra fordult az élete.
Az Időről időre nem iskolapéldája a tökéletes filmkészítésnek, de a főszereplő házaspárnak, a szerethető és mondanivalóval rendelkező forgatókönyvnek hála egy olyan szentimentális családi film, amelyet az ember szívesen újranézne. A karakterek nem olyan érdekesek és összetettek, mint egy Woody Allen-filmben, de a főszereplő pár, a szülők és a barátok egyaránt szerethetőek. A megható befejezés után kétség nem fér hozzá, hogy még a legridegebb szeme is könnyes lesz.
Mészáros Márton
Domhnall Gleeson és Rachel McAdams az Időről időre (About Time) című film egyik jelenetében
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?