Hiába a legnagyobb kortárs amerikai író, már bizonyos, hogy a forgatókönyvírás nem Cormac McCarthy erőssége. Az első saját forgatókönyvvel nyolcvan évesen jelentkező élő írólegenda művéből még Ridley Scott sem tudott élvezhető filmet fabrikálni. Kritika A jogász című thrillerről.
A jogász elsőrangú alkotók munkája. Az említett McCarthy minden létező irodalmi elismerést besöpört élete során, és még arról sincs szó, hogy a vászon ne adná vissza jellegzetes stílusát és páratlan elképzeléseit: a Coen-testvérek rendezte Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men) nagyon erős film volt, nem is egy Oscar-díjat hozott a konyhára. Köztük Javier Bardem spanyol színésznek a megérdemelt Oscar-díjat, és a rendezőpárosnak a legjobb adaptált forgatókönyvért járó aranyszobrot. A következő McCarthy-film, Az út (The Road) – amelynek könyvváltozatáért Pulitzert kapott a szerző – már kevésbé kiemelkedő alkotás, azonban azt senki sem gondolhatta volna, hogy a zárkózott művész legújabb filmen megelevenedő története kritikán aluli lesz. Nincs is rajta mit szépíteni, A jogász minden, csak nem jó film.
Két teljes órán át láthatjuk a „Jogászt”, akinek még a nevét sem tudjuk meg – ez legyen a legkisebb baj. Belekeveredik egy piszkos melóba, nem kell hozzá nagy logika, hogy kihámozzuk, hogy kábítószerről van szó, és kőkemény alvilágról. Azonban ez minden, amit tudunk. Mert, hogy konkrétan mi és miért történik, azt nehéz kivenni. A címszereplő motivációját még megértjük, azt mondja, a mohóság vezérelte, Malkina pedig egy számító, minden hájjal megkent konspirátor. De az egész történet éppolyan fejetlen, mint amilyenné Brad Pitt karaktere válik a film végén.
Talán csak a rendezői profizmus emeli a film értékét, meg a benne szereplő színészek jelenléte. A jogászt alakító Michael Fassbender határozottan jól játszik, bár nem kérdés, hogy az utóbbi évek új férfisztárjai közül az egyik legkiemelkedőbb. Karakterének vesztét éppen önhittsége okozza, hiába figyelmeztetik úton-útfélen a veszélyre, amikor már észbe kap, a krach már beütött. Emberi oldalát a feleségét, Laurát játszó Penélope Cruz csalja elő, az Oscar-díjas színésznő bájosan beszéli spanyol akcentussal az angolt, naiv és hagyománytisztelő karaktere pedig nagyon szimpatikus. Az általa játszott hölgy mélyen vallásos, jót tesz a lelkének a templomba járás, azonban a filmben őt egyszer sem látjuk Isten házába menni, ellentétben a rosszindulatú Malkinával, akit Cameron Diaz alakítása formál érzelemmentes profivá. A közepes vígjátékszínésznő végre valami újat mutat magából, és ha a filmtörténelem nagyjai közé nem is kerül be alakításával, tőle igazán kellemes meglepetés. Emlékezetes jelenet, amikor a férfifaló nő megdugja a sportkocsi szélvédőjét (az ember az algaevő halakra is máshogy gondol eztán), miközben párja – akit Javier Bardem alakít – mindezt döbbent arccal végignézi, majd elmeséli a „Jogásznak”. Kétségkívül az általa játszott Reiner a legsokszínűbb a szereplők közül, és külsejét tekintve Bardem filmográfiája egy újabb filmmel bővült, amelyben szokatlan külsőt hoztak tető alá számára. Pedig ha valakinek, neki nincs szüksége maszkmesterre, fodrászra, vagy jelmezre ahhoz, hogy alakításával lepipálja társait.
Számomra igazi rejtély, hogy Brad Pitt hogyan került a filmbe. Az általa játszott karakter átlagos, szinte alig tudunk meg valamit róla (a többiekről sem többet), de a countrysztár Hank Williamset idéző western csizmája, cowboy kalapja és elegáns bőrkabátjai egyedivé teszik. Annak idején, karrierje elején hasonló kaliberű és jelentőségű karaktert játszott Scott egyik nagy sikerében, a Thelma és Louise című filmben. Még ha a való életbeli párja, Angelina Jolie szerepelt volna a filmben, ahogyan eredetileg szerették volna, azt mondanám, emlékezetes lenne, hogy két sztárszínész-pár tűnt fel A jogászban (Bardem-Cruz/Jolie-Pitt), de így csak egy felesleges szereplő marad. A karakterek legnagyobb hiányosságát egyébként éppen a feleslegesség adja, és az, hogy egyáltalán nem árnyalt szerepek. Csak léteznek. Beszélnek, egy kicsit cselekszenek, beszélnek, aztán szenvednek, és/vagy meghalnak.
Nincs olyan szereplő, aki ne nagymonológban beszélne, mindenki olyan bőbeszédű, mint a hét és fél órát egyhuzamban szónokló Fidel Castro, amellyel nem lenne baj, ha az izgalommal egyenlő arányban lenne jelen a filmben az erkölcsi mondanivaló. A sivárság kifejező erejét értjük, éppúgy, mint az iróniát a bűnről, a dolgok visszafordíthatatlanságáról, és az életről, de mindez túl szájbarágós ahhoz, hogy abból valami élvezetes süljön ki. A műfajnak sajátossá vált vonásai elmaradhatatlanak, A jogász mégis egy egészen másfajta film, mint amilyent elvárnánk. McCarthy egyik szereplőjével mondatja: a nők mindent jól viselnek, kivéve, ha unatkoznak. Vajon azt nem tudja a Mester, hogy a néző is mindent elvisel, kivéve az unalmat?
Mészáros Márton
Ridley Scott A jogász című filmjének plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?