Liam Neeson sokadszorra hozza azt a vegyes megítélésű, bár alapvetően érdekes férfihőst, amellyel karrierje másodvirágzását indította el az Elrabolva (Taken) című film sikere óta. A hatvanasok klubjához alig két éve csatlakozott filmsztár ezúttal egy légimarsall bőrébe próbálja megmenteni egy repülőgép utasait, és Amerika jó hírét. Kritika a Non-stop című filmről.
Jaume Collet-Serra spanyol filmrendező eddigi munkái közül egyedül az Ismeretlen férfi (Unknown) című thriller nevezhető említésre méltónak, amely meglehetősen hasonló irányvonalakat követve, és azonos főszereplővel készült. Legújabb filmjébe, a Non-Stop című thrillerbe is a jól bevált, lassan márkanévvé váló Liam Neesont szerződtette, aki örömmel vállalta egy újabb akcióthriller abszolút főszerepét. Bill Marks szövetségi légimarshallként egy olyan férfit alakít, akiről már az első jelenetben kiderül, hogy sok strapán ment keresztül, alkoholgondjai vannak és munkáltatójával sem felhőtlen a viszonya. A történet ott csap át thrillerbe, amikor kap egy üzenetet a telefonjára felszálláskor egy ismeretlen személytől. A fenyegető 150 millió dollárt, irreálisan sok összeget kér azért cserébe, hogy 20 percenként ne öljön meg valakit a gépen. A feszültség önmagában adott, hiszen behatárolt helyszín és időkorlát áll Marks rendelkezésére ahhoz, hogy megtalálja és hatástalanítsa a nemzetközi nonstop repülőjárat százötven utasa közül a terroristát. Azonban szinte kivétel nélkül mindenki gyanús a kedves időspáron kívül, az ellenszenves kolléga, az ingerült rendőr, az arab orvos, a bájos székszomszéd, és két fekete fickó is, akárcsak a személyzet tagjai.
Húsz perc leteltével egy ember meghal. De a marsall keze által. Érdekes fordulat, mondtam magamban, és eszembe ötlött annak gyanúja, hogy valójában a fenyegetések csak Marks fejében játszódnak le, és ahogyan mi látjuk az eseményeket, az nem felel meg a valóságnak, hanem a lecsúszott marsall becsavarodásának lehetünk szemtanúi. Elvégre, ez ötletes csavar lehetne, és már volt hasonlóra téma a műfajban. Aztán nem sokkal az első gyilkosság után gyanúm azon része beigazolódott, hogy az egész repülőgép rögvest Bill Marks marsallt kiáltotta ki bűnössé. Gyanúsítás felsőfokon, megaláztatás, jelvény és szolgálati fegyver elvétele, és ami ilyenkor lenni szokott. A film első fele kétségkívül profi munka, majdhogynem hitchocki izgalmat kapunk, mindezt nyomasztó atmoszférával megspékelve, hiszen Neeson hirtelen hősből gonosztevő lett, de ettől még meg kell találnia a valódi gyilkost, mindezt úgy, hogy jószerivel senki sem hisz neki. Az izgalmat nagyon sokáig tudja tartani és fokozni a film, az ötven felett is vonzó és bájos Julianne Moore mellett a Downtown Abbey című sorozat révén ismertségre szert tett Michelle Dockery légi utaskísérője és stewardess-társa, az idén Oscar-jelölt Lupita Nyong’o segíti kisebb-nagyobb jelenetek erejéig ezt a magányos, szűkszavú hőst.
Azonban a film valahol, egy óra után elindul lefelé a lejtőn, igaz már a gyilkossal való sms-ezgetés, annak blőd stílusa és a főszereplő mindvégig megőrzött rendkívüli nyugalma is gyanúsan nevetséges. De a játékidő háromnegyedétől egészen a befejezésig nem kapunk mást, mint képtelenséget (pl. bombarobbanás és megvalósítása), paneleket és egy olyan finálét, amely hat a nézőre, de nem méltó a film első harmadához.
Mészáros Márton
A Non-Stop című film posztere
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?