Nem titkolom, fenntartásaim vannak a sci-fi filmekkel, a lehetséges jövőben játszódó alkotások közül igazán kevéssel éreztem igazán rokonszenvet. Spike Jonze a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában Oscar-díjat nyert A nő (Her) című filmje viszont kellően élvezetes volt ahhoz, hogy megszerettesse magát a közönséggel. A nő kritikája.
A John Malkovich menet, az Adaptáció és Az ahol a vadak várnak rendezője, Spike Jonze hosszú ideje dédelgetett filmterve valósult meg A nő című nem túl távoli jövőben, 2025-ben játszódó filmmel. Először 2011-ben lehetett olvasni az alkotásról, akkor az alkotók névsorát jelentette be a filmet gyártó stúdió. A nő története azonban ennél sokkal régebbre datálódik, Jonze már tíz évvel korábban is foglalkozott a témával, amikor a mesterséges intelligencia témakörével találta szembe magát az interneten. Spike Jonze első saját forgatókönyvével arculatváltást hajtott végre életművén, ugyanis ellentétben a Charlie Kaufman által jegyzett filmjei után most egy személyes alkotás, egy vérbeli szerzői film valósult meg a keze alatt.
Filmjének főhőse, Theodore harmincas éveiben járó befelé forduló férfi, akinek meglehetősen sajátos, mai szemmel nézve elképzelhetetlen munkája van: mások személyes hangvételű leveleinek írója egy nagy vállalkozásban, ahol tucatnyi professzionális tollnok segít szavakba önteni mások gondolatait. Gyermekkori szerelme éppen a közelmúltban költözött el tőle, napjai így még magányosabbak, mint annak előtte, amikor csak felesége és munkája határozta meg életét. Egy napon letölt egy intelligens operációs rendszert azt remélve, hogy izgalmasabb lesz tőle az élete. Női hangot kér a rendszernek, amely magát Samanthának nevezi. A beszélő, intelligenciával bíró csoda lenyűgözi a férfit, és hamarosan beleszeret a test nélküli, azonban valamennyire hús-vér “lélekkel” rendelkező programba, amely képes tanulni és emocionálisan fejlődni. Ez a motívum önmagában is elég keserédes szimbóluma Theodore magányának, hiszen ki az az ember, aki egy összességében mégis csak élettelen, kézzel megfoghatatlan lénybe lesz szerelmes?
Spike Jonze nagyszerűsége abban rejlik, hogy roppant módon ismeri az embereket, látta és tapasztalja a robbanásszerű technikai fejlődést és annak minden pozitív és negatív következményét. A nő kellően megrázó jelenetei a jövő Los Angelesének utcáin játszódnak, ahol mindenki lélektelen, gépies módon ügyet sem vetve halad el a másik mellett, közben a fülében lévő szupertechnikát és okostelefonjait használva. Számomra igazi meglepetést okozott, amikor egy járókelő Theodore segítségére sietett az utcán, amikor elesett. Jó emberek mindig is voltak, de figyelmesek, másokkal törődők kétségkívül egyre kevesebben vannak. Elég bepillantást nyerni Theodore tágas és modern lakásába – amely egy felhőkarcolóban található -, hogy meglássuk az otthonát és ezáltal magát is jellemző sivárságot. A technika fejlődése együtt jár az egyed elszigetelődésével: ahogyan értékeink vesznek el/rendeződnek át, úgy meglévő szokásaink kopnak, amelyek helyét a társadalomra nézve negatív új szokások vesznek át. Ez az egész folyamat végül odavezet, hogy előbb-utóbb az ember rájön, hogy képes bármit megalkotni, legyen szó éppen a tökéletes párról, hiszen elég csak letölteni azt. A nő elsősorban ezt üzeni, és amikor Theodore-tól függetlenül más emberek is az operációs rendszerükbe szeretnek bele, már nincs megállás a lejtőn.
A nő precízen megfogalmazott társadalomkritikája ellenére nem csak arról szól, hogy jót tesz-e nekünk a technikai fejlődés, és nem csupán kevés jóval kecsegtető jövőnket festi le, hanem a szerelemről mesél. Férfi főhősünk első szerelme iránt érzett vágyairól, az elengedés nehézségéről éppolyan kompetensen tud szólni, mint az első vakrandi buktatóiról, vagy éppen arról az abszurdumról, amikor egy ember beleszeret egy gépbe. Az csak külön ízt ad a történetnek, hogy ennek a fura szerelemnek is ugyanazokat a problémákat kell kiállni, mint az összes többi párnak. Joaquin Phoenix megkapóan őszinte alakításával Theodore karaktere árnyalatokkal szimpatikusabb lesz a néző számára, mint a film elején volt, de a szereplő zártsága és különcsége nem engedi meg, hogy igazán megszeressük ezt a magányos férfit. Scarlett Johansson rendkívül vonzó nő a valóságban, de Jonze elérte, hogy csupán csábító rekedtes hangját (Samantha az ő hangján szólal meg) hallva is beindítsa a férfi fantáziát, ami igazán szép teljesítmény.
Theodore zárt világát egy nagyon szűkkörű társaság határozza meg: kollégái mellett egyetlen barátja talán szomszédja, a kissé fura Amy (Amy Adams alakításában), aki játékokat tervez és elvont dokumentumfilmeket készít. Rajta kívül alkalmanként ex-felesége, és egy randi erejéig az igéző Olivia Wilde nyújt neki társaságot. Sorsa több mint tíz évvel a film cselekménye előtt sem újdonság, és a hozzá hasonló magányos farkasok száma fokozatosan nőni fog. Hoyte Van Hoytema melankóliával és letisztultsággal operáló felvételi biztos pontjai az egyéni én elmagányosodásának, a futurisztikus világképnek és a love story hátterének is.
Mészáros Márton
A nő (Her) című film plakátja
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?