John Turturro saját forgatókönyvéből készült rendezése egy olyan férfiről szól, aki barátja tanácsára férfiprostituálttá válik, de nem a szó hagyományos értelmében az utcasarkon vadászva kuncsaftjaira, hanem precíz és diszkrét módon intézve a kliensekkel történő kalandokat. Kritika a Bérgavallér (Fading Giggolo) című filmről.
Fioravante egy ötvenes évei elején járó New York-i férfi, aki magányosan él. Barátja, a nála idősebb Murray éppen könyvesboltját számolja fel, amikor közli a férfival, hogy egy közeli ismerőse, méghozzá a csinos bőrgyógyásza és barátnője éppen egy férfit keresnek édeshármashoz, ő pedig beajánlotta Fioravante-t, aki anyagi gondokkal küszködik. Némi rábeszélés után főszereplőnk hajlandó találkozni a negyvenes-ötvenes bőrgyógyásznővel kettesben, új munkájában ő jelenti az első mérföldkövet. A vállalkozást hamarosan sikerre viszik, Murray striciként veszi ki a részét a munkából, barátjának pedig csak testét kell bevetnie. Ez a film kétségkívül jó humoralapanyagokkal rendelkezik, de Turturro – vélhetően szándékosan – nem igazán kezd vele semmit. Ahogy említettem, a forgatókönyvírói és rendezői feladatokat is ő jegyzi, de úgy gondolta, a főszereplő karaktere olyan közel áll hozzá, hogy azt is magára vállalta.
Kevés rendező képes arra, hogy olyan alakítást nyújtson a saját filmjébe, ami igazán emlékezetes. Ez alól John Turturro sem kivétel, aki egyébként nem a filmtörténelem legnagyobb színésze. Ebben a filmben a szerepe egy olyan férfira korlátozódik, aki jószerivel alig beszél, és körülbelül két-háromfajta nézés van a tarsolyában. A Murray szerepét alakító Woody Allen támogatja őt, az idős mester legutóbb 2000-ben játszott olyan filmben (El a kezekkel a feleségemtől), amelyet nem saját maga rendezett, de attól tartok, hiba volt elvállalnia ezt a filmet, mert a Bérgavallér semmilyen értelemben nem nevezhető értékes alkotásnak. Viszont Allen karaktere képes feldobni ideig-óráig. Önmagában már az is szokatlan, hogy a karaktere nem csak a neurotikus, jó humorú Woody Allen, hanem van benne valami magabiztosság és lazaság is. Allen sziporkázó teljesítménye mellett színesbőrű gyermekeit és a hatgyermekes, mély vallásos zsidóasszonyt alakító Vanessa Paradist is kiemelném. Utóbbi szereplő saját szálával több ízt visz a filmbe, mint Sharon Stone és Sofía Vergara párosa, pedig lássuk be mindketten A-kategóriásak a maguk versenyében.
A Bérgavallér legnagyobb hibája kétségkívül az, hogy álmosító és igénytelen, amelyet leginkább az eredményez, hogy nincs benne igazi tartalmi mélység. Rendkívül érdekes tud lenni, ha valaki egy vallási szubkultúra – történetesen egy haszid zsidó közösség – életébe kíván betekinteni egy olyan vígjáték keretein belül, amely nehezen kaphatja meg a szórakoztató jelzőt. A sajátos párbeszédek és a jazz zene, na meg a jó öreg Woody Allen azonban képes egy kicsit előre vinni a filmet, de semmi több.
Mészáros Márton
A Bérgavallér posztere
Mészáros Márton blogja 
Vélemény, hozzászólás?