Ahogy mindnyájan tudjuk, nem könnyű mű Lev Nyikolajevics Tolsztoj Anna Kareninája. Ennek ellenére az elmúlt száz esztendőben nem is egyszer filmesítették meg, így érthető, hogy igazán nagy nyomás nehezedett Joe Wrightra, aki a Büszkeség és balítélet és a Vágy és vezeklés sikere után az orosz klasszikust álmodta filmvászonra. A brit adaptáció habár néhol eltér a regény eredeti vonulatától, igazán eredeti és szemet, szívet gyönyörködtető alkotás lett.
Wright és a címszerepet játszó Keira Knightley harmadik alkalommal dolgozik együtt, és habár a színésznő játszott sikeres tömegfilmekben is, legnagyobb kritikai elismeréseit és díjait a rendező keze alatt készült filmeknek köszönheti. Természetesnek tűnt a rendező számára, hogy újabb filmjéhez is a múzsáját hívja, azonban az előkelő pétervári asszony szerepére akár egy olyan színésznőt is találhatott volna, aki kevésbé húzónév, de lehet, hogy testalkatilag közelebb állt volna Anna Karenina karakteréhez. De hát hol van az megírva, hogy Anna Kareninát csak telt és érett művésznők formálhatják meg?
A mű története természetesen a filmben sem változik: a cári Oroszország előkelő asszonya, a gyönyörű Anna bátyja kérésére Moszkvába utazik, hogy segítsen megmenteni annak házasságát, azonban saját férjével való kapcsolata fut zátonyra, amikor megismerkedik Vronszkijjal, a fiatal katonatiszttel. A mostani feldolgozást nyugodt szívvel jellemezhetjük merésznek. Újszerű meglátásai miatt ez az Anna Karenina több akar lenni egy átlagos klasszikusnál: humorral és nagyszerű ötletekkel vegyítve igazi finom kis film lesz, amiben a színház és a film tökéletes harmóniában vegyül egymással.
Külön örömömre szolgált az a kétórás vizuális látvány, amelyet az operatőr páratlan kamerája nyújtott. A naturalista megközelítésű képek kimondhatatlanul szépek, és a gyéren bevilágított felvételek is remekül illeszkednek a film hangulatához. A színpadi díszletek közötti jelenetek kicsit szokatlanok, hiszen nem vagyunk hozzászokva, hogy egy világirodalmi remekműben a szereplők a színpadon járkálnak, máskor pedig lelépnek róla, s végül újra visszatérnek. Emiatt talán ez a frissített verzió nem fog egyöntetű sikert aratni, de ha a cél az volt, hogy a fiatalokat közelebb hozza az irodalomhoz, talán nem is olyan rossz ötlet. Itt ki kell emelnem, hogy a dolognak van egy hátulütője, márpedig az, hogy veszélyes, ha az ember csak filmen lát ilyen klasszikusokat, és könyvben olvasva, saját maga által elképzelve nem szívja magába a történetet.
A díszleteken kívül hatalmas érdem a gyönyörű jelmezek, kosztümök felsorakoztatása, azonban néhol úgy láttam, történelmileg némileg pontatlanok a ruhák. Ha tévedek, nyugodtan javítsanak ki. Kétség nem fér hozzá, hogy Knightley kisasszony a 19. századi díszletek és öltözékek között érzi jól magát, de ennyi kosztümös filmmel a háta mögött elvárható lenne egy erősebb alakítás felmutatása Anna Kareninaként, amely megannyi pályatársnőjének élete végéig elérhetetlen szerepálom marad. A majdhogynem csontsovány színésznő jól játszik, valóban elbűvölő a szépsége, de különlegesebb, összetettebb játéka számítottam. Lehet, hogy nem csak ő a „ludas” ebben, mert mintha hiányozna az arcáról a tragikum, a szívbemarkoló fájdalom. Egyetlen dolog felett nem tudtam szemet hunyni: Keira időnként felbukkanó különös grimaszai felett.
Anna sokat tűrő, magas beosztásban dolgozó férjét játszó Jude Law alakítása fölöttébb erős, kettejük jobb párost is alkot, mint például a lemondásra képtelen Vronszkijt megformáló Aaron Taylor-Johnson és Knightley duója. A szereplőgárda egyébként is briliáns, a mellékszereplők hada (Matthew Macfadyen, Olivia Williams, Alicia Vikander) is nagyszerű. Fogadni mernék rá, hogy néhány éven belül nagy tolongás lesz Alicia Vikanderért. A csinos svéd színésznőre a Brit Filmakadémia már felfigyelt, idén a BAFTA-jelöltek között van a legígéretesebb fiatal tehetségek kategóriájában. Számomra igazi kellemes meglepetés volt Shilton bárónő néhány szavas szerepében látni Holliday Graingert, a Borgiák című nagysikerű minisorozat Lucrezia Borgiáját.
Az új Anna Kareninát valóban megilleti a négy Oscar-jelölés. Az olasz zeneszerző, Dario Marianelli komponálta filmzene, Jacqueline Durran kosztümjei és a csodálatos díszletek valóban felejthetetlenek, de néhol úgy érezni, hogy valami fontosabbat szerettek volna ezekkel pótolni az alkotók. Tény, hogy a film bővelkedik pompás jelenetekben, mint amilyen Anna és Vronszkij első tánca (ami számomra a film egyik legerősebb jelenete), de teljesen nem sikerült érzékeltetniük Anna megfosztottságát és megalázottságát, a társadalmi normákat egy sihederért felrúgó férjes asszony gyötrelmeit és kínkeserves végét.
Mészáros Márton
Joe Wright “Anna Karenina” című filmjének magyar nyelvű plakátja
Mészáros Márton blogja 