Kevés olyan megosztó komikus van a világon, mint amilyen Sacha Baron Cohen. A zsidó származású brit nevettetőtől már megszokhattuk, hogy az ő szájából új értelmet nyer a polgárpukkasztás fogalma, de A diktátorral minden eddiginél magasabbra tette a mércét.
Cohen akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor 2006-ban mozikba került a meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült Borat, az azóta már kultuszfilmé avanzsált vígjáték, amelyben kazah riporterként nem csak az amerikai kultúra kigúnyolásával, hanem vallási, rasszista, és merész szexuális témákkal botránkoztatta meg a közönséget. A meleg divatdiktátor, Brüno történetéről szóló következő filmje szintén a támadások középpontjában állt. Sacha Baron Cohen A diktátorral (The Dictator) viszont most minden létező embernek megmondja a tutit: „kedvenceinek”, a zsidóknak, a négereknek, a melegeknek, a feministáknak, a nőknek, az araboknak, de még a szeptember 11-i terrortámadásból és Kim Dzsong Il észak-koreai diktátor halálából is éppúgy viccet csinál, mint a terroristavezér Oszama bin Ladenből.
Cohen harmadik alkalommal dolgozott együtt Larry Charles filmrendezővel, de ez az első alkalom, hogy valódi színészek játszanak a filmjeikben. Már megszokhattuk Cohen előző munkáiból, hogy néhány másodperc erejéig feltűnik benne egy-egy hollywoodi sztár, de ezúttal vérbeli színészek alakítanak fiktív karaktereket. Na ez aztán az előrelépés! Anna Faris, John C. Reilly mellett egy Oscar-díjas művész, Ben Kingsley is szerepet vállalt a nem mindennapi filmben. Igaz ennek ellenére egy röpke cameo erejéig láthatjuk Megan Foxot és Edward Nortont is.
A történet középpontjába egy kitalált észak-afrikai vezető, Aladeen tábornok-admirális, Wadiya diktátora áll, aki fittyet hányva a nemzetközi politikára és a demokráciára éli a maga kis életét mindaddig, még az ENSZ tudomására nem jut az atomfegyverkezési programja. A diktátor hajlandó elmenni New Yorkba az ENSZ-ülésre, de időközben merényletet hajtanak végre ellene, azonban túléli a támadást, viszont kisemmizve, üres zsebekkel kell tovább élnie. Mindezt úgy, hogy senki sem tudja ki is ő valójában, hiszen az összeesküvés vezetője időközben egy dublőrrel helyettesítette.
A forgatókönyv sok helyen hasonlóságokat mutat Charlie Chaplin első hangosfilmjével, A diktátor (The Great Dictator) című alkotással. Számomra az a jelenet volt döbbenetesen azonos, amelyben Sacha Baron Cohen elmondja a beszédét a film végén. A történet egyébként nem újszerű, emlékezzünk csak vissza arra a régi jól bevált mesebéli fordulatra, miszerint a királyfinak (adott esetben a diktátornak) el kell hagynia a luxust és egyszerű emberként kell élnie a mindennapokat ahhoz, hogy megtanulja értékelni az életet. 72 év telt el Chaplin filmjének bemutatója óta, de az akkori témák éppúgy aktuálisak ma is, mint egykoron. Csupán csak az előadásmódon kell változtatni.
A sötét társadalomrajznak is helytálló film szatíra felé veszi az irányt, de nagyon ügyel arra is, hogy konvencionális keretek között mozogjon. Talán a legnagyobb hibája az, hogy bármennyire nem akarja, mégis sablonossá válik néhány tényező miatt. Amiket kiparodizál, azok mind valós problémák, viszont csekély odafigyeléssel is fellelhetők benne a tipikus vígjátéki sémák.
Sacha Baron Cohen mindig a saját határait feszegette, A diktátorral pedig végképp bebizonyíthatta, hogy számára nem létezik határ. Őszinte, kényes, szemtelen, ám határozottan szórakoztató filmet gyúrt össze az alkotógárda. Egy olyan filmet, amelynek nincsen célközönsége, mivel a közönség bárki lehet. Még ha az illet fanyalgó, szitkozódó néző, akkor is jelent számára valamit a film. A diktátorból bárki csipegethet!
Gondolkodjunk, vajon mit láttunk az elmúlt másfél órában: csupán csak sértő hülyeségeket, értelmetlen indulatgerjesztést vagy értelmes manipulációt kaptunk? A válasz adott, akárcsak egy merész film, amely farokbehúzás helyett beszél. És elmond mindent.
Mészáros Márton
A diktátor (The Dictator) című film plakátja
Mészáros Márton blogja 