„Harmincévesnek érzem magam”
Mészáros Márton interjú Kaján Tibor Munkácsy-díjas karikaturistával, grafikusművésszel
Kaján Tibor Munkácsy-díjas karikaturista, grafikusművész Mészáros Márton kérdésére válaszol budapesti otthonában 2012. február 7-én (Fotó: Szilasi Katalin)
Mészáros: Miskolcon látta meg a napvilágot. Mesélne azokról az időkről?
Kaján: 1921-ben születtem, de a világrajövetelem után fél évvel a szüleim otthagyták Miskolcot és felköltöztek Budapestre. Mondhatni, csak születni születtem ott, mivel egyéves korom óta pesti gyerek vagyok. Igaz, nagy rokonságom volt Miskolcon, pontosabban Diósgyőrben, és a középiskolai nyári szünetek alatt visszajártam oda. Azokban az időkben nem volt szokatlan, hogy egy családban tíz-tizenkét gyerek volt. Én már egyedüli gyermek voltam, de a nagybátyáim, nagynénéim nagyszámban voltak.
Mészáros: Hogyan látta akkor Miskolcot, most mi a véleménye a városról?
Kaján: Már évek óta nem voltam látogatóban Miskolcon, emiatt nem tudok véleményt mondani. Azt tényként mondhatom, hogy rendkívül nagy változásokon ment keresztül a város a világrajövetelem óta. Tízemeletes házak, óriási bevásárlóközpontok állnak ma a városban, a több ezer vasgyári dolgozó pedig munkanélküli lett a gyárak bezárása után. Hála ezeknek az óriási épületeknek a gyönyörű diósgyőri táj teljesen lepusztult, nem szabad lett volna hagyni, hogy ennyire beépítsék.
Mészáros: Szokott még rajzolni?
Kaján: Azt hiszem, azt nehéz abbahagyni! Jóformán az elmúlt hatvanöt évemet ennek áldoztam, csak nem fogom akkor már abbahagyni. Manapság már nem olyan gyakran alkotok, mint egykoron és nem is publikálásra készülnek a műveim, de még mindig szoktam rajzolni. Ha előttem van egy tiszta papír és ceruza, vagy toll, a mai napig szívesen rajzolok.
Mészáros: Várható új kötet megjelenése, esetleg kiállítás?
Kaján: Most nem foglakozom ezzel. Kilencven év után kicsit szeretnék pihenni és magammal foglakozni. Persze, nem tudom abbahagyni a rajzolást, csak éppen kicsit visszavettem a tempóból. Megjelenésre nem készítek rajzokat.
Mészáros: Mi a kifogyhatatlan alkotói energiájának a titka?
Kaján: Ez egy hajlam nálam. Ha az ember elkezd valamit csinálni, egy bizonyos idő után nem tudja abbahagyni. Gyermekkoromban még a társaim futballoztak, addig én inkább rajzoltam. Már gyerekként láttam, hogy az újságokban vannak kis kockák a nagy cikkek mellett, és tudtam, hogy ezek a képek fontos embereket, politikusokat, hírességeket ábrázolnak. Akkor ez nagyon megtetszett nekem és gondoltam, hogy én is kipróbálom magam, hátha nekem is sikerül lerajzolni őket. Így indult alkotói pályafutásom. Az első nyomtatásbeli rajzom a Ludas Matyiban jelent meg, 1945-ben. A Ludas Matyi megalakulásakor elsők között jelentkeztem a szerkesztőségben – gondoltam, ott a helyem!
Mészáros: Ha egykori tanárától nem a „kaján” jelzőt kapja, akkor milyen művészneveket tudna elképzelni magának?
Kaján: Ezen még sohasem gondolkoztam. A karikatúristáknak adott volt, hogy felvettek egy művésznevet vagy rövidítést használtak. Szegő Gizi szignója csak GIS volt, de egy osztrák kolléga csak Ironimus névvel illette magát. Azokban az időkben szerették a művészek az álnevet.
Mészáros: Milyen érzés, hogy immáron hét évtizede Kalász Tibort mindenki Kaján Tiborként ismeri?
Kaján: Ez a felvett nevem, én ezen nem keseregtem soha. Az emberek nem a nevemet ismerik, hanem engem.
Mészáros: A Kaján név biztosított Ön számára egyfajta irányvonalat, amit munkásságával kívánt képviselni?
Kaján: A kaján szó bizonyos mértékig illik egy karikatúrához, rímel az egész tevékenységhez. Érdekes maga a név, de a tulajdonságot illetően nem tartom magamat kajánnak. Nem mondható rám, hogy rosszindulatú, kárörvendő lennék. Viszont valahol a lelke mélyén minden karikaturista kaján egy kicsit.
Mészáros: Mit gondol, miért nem kapta még meg a Kossuth-díjat?
Kaján: Voltam már felterjesztve Kossuth-díjra a Magyar Újságírók Szövetsége által, de még nem kaptam meg. Ennek az lehet az oka, hogy ezt a művészeti ágat nem ismerik el igazán még napjainkban sem. Sajnos, igazi képzőművészeti alkotásnak csak a rézkarcot, olajfestést tekintik, a grafikus vagy karikaturista senki számukra.
Kaján Tibor Munkácsy-díjas karikaturista, grafikusművész Mészáros Márton kérdésére válaszol budapesti otthonában 2012. február 7-én (Fotó: Szilasi Katalin)
Mészáros: Felismerik az utcán?
Kaján: Nem, egyáltalán nem… karikaturistának lenni nem olyan, mint színpadi- vagy filmszínésznek. Soha nem ismertek fel az utcán vagy a közértben, de sokszor összejöveteleken odajöttek hozzám és gratuláltak a rajzaim miatt. Ezek mindig nagyon jól estek nekem.
Mészáros: Mire kell legjobban ügyelni egy karikatúra megrajzolásakor?
Kaján: A portrérajzolás csak egy része a karikatúrának, az igazi karikatúra viszont vicces, már-már gunyoros ábrázolása egy-egy embernek, történésnek. Nincs olyan karikaturista, aki tudna találkozni az összes alanyával, így óhatatlanul előfordul, hogy a rajz eltér a valóságtól, de ez egyáltalán nem baj. Éppen ez a lényege az egésznek, de arra célszerű ügyelni, hogy az adott ábrázolás ne legyen túlontúl bántó. Máskülönben szerintem a politikai karikatúra a legizgalmasabb.
Mészáros: Több elismert művész szembeszállt a jelenlegi kormánnyal; akad közülük olyan, aki kormányellenes tüntetésen vett részt, olyan színész, aki kilépett a társulatból és olyan író is, aki letiltatta a műveit a rádióban. Ön szerint mennyire indokoltak az ilyesfajta lépések?
Kaján: A politika és a művészet között mindig is kényes kapcsolat volt. Nem hiszem azt, hogy ki kellene fejeznünk a politikai hovatartozásunkat, ez mindenkinek a magánügye. Az én pályám indulásakor tisztába voltam azzal, hogy az életem során meg kell felelnem az adott politikának, de ennyi és semmi több.
Mészáros: Mit gondol, jelenleg melyek a legnagyobb veszélyforrások a művészvilágban?
Kaján: A legnagyobb veszélyt a cenzúra jelentheti. Mind az irodalomban, mind a képzőművészetben ez a legnagyobb akadály. A kommunista éra alatt ez igazán erős volt, akkor mindennek pártszerűnek kellett lennie. Nem volt mód sokrétű véleménynyilvánításra az én pályafutásom során ebben az erőltetett szocializmusban. Nagy bátorság kell ehhez manapság is, hogy valaki szembe szálljon az adott kormánnyal.
Mészáros: Hány évesnek érzi magát?
Kaján: Körülbelül harminc évesnek! Egyébként akkor voltam a csúcson, amikor még ennyi éves voltam. Imádtam ezt az időszakát az életemnek! Kedélyállapotban és aktivitásban is nagyon boldog voltam a harmincas éveimben. De, ha már itt tartunk, most sem vagyok szomorú.
Mészáros: Mi vidítja fel napjainkban?
Kaján: Vidám embernek tartom magamat, de képes felvidítani egy könyv, egy kedves szó, a rajzolás, a barátaim. Sokat nevetünk, röhögcsélünk a barátaimmal. A baj most már a korom; a barátaim meghalnak és egyre kevesebb az energiám. Ez az öregember sorsa, nem lehet mit tenni.
Kaján Tibor Munkácsy-díjas karikaturista, grafikusművész Mészáros Márton kérdésére válaszol budapesti otthonában 2012. február 7-én (Fotó: Szilasi Katalin)
Mészáros: Mi az, ami igazán képes elkeseríteni Önt?
Kaján: Elsősorban a szabad véleménynyilvánítás megakadályozása. Nincs annál rosszabb, ha valaki nem mondhatja ki azt, amit gondol. Azt tapasztalom, hogy az emberek azt a réteget szeretik, akik csak úgy élnek bele a világba és semmiről nincs véleményük. Ez igazán képes elkeseríteni.
Mészáros: Jelenleg hány saját alkotás teszi egésszé a felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét?
Kaján: Felbecsülni eddig még nem volt időm. Mindig elhatározom, hogy egyszer leülök és összeszámolom őket, de még nem jutott rá idő. Unalmasnak tartom ezt a száraz matematikát, nem érdekelt igazán soha, hány rajzom van. Nemcsak napilapokban, könyvekben, plakátokon jelentek meg a munkáim, így igazán bonyolult lenne összeszámolni őket. Ha mondani kellene egy számot, azt hiszem, azt mondanám, hogy négyezernél valamivel több. Ez reális adat.
Mészáros: Mi lesz a munkáinak a sorsa?
Kaján: Azt jó lenne tudni. Pályám során mindig az lebegett a szemem előtt, hogy megpróbáljak valami maradandóbbat alkotni, valami olyan értéket szerettem volna létrehozni, ami nem múlik el másnapra.
Budapest, 2012. február 7.
Kaján Tibor Munkácsy-díjas karikaturista, grafikusművész és Mészáros Márton a művész budapesti otthonában 2012. február 7-én (Fotó: Szilasi Katalain)
Mészáros Márton blogja 